Taktikai Zóna

Hogyan védekezik a Barcelona a rögzített játékhelyzeteknél?

  • Kele János
megosztom

Újabb Taktikai Zóna, újra a Barcelona a téma - most éppen azt vizsgáljuk, hogy kaphat mindössze három gólt szögletből az a csapat, melynek átlagmagassága 177 cm.

Barca-Villarreal

Vitathatatlanul a Barcelona az évtized legkorszerűbb, legsikeresebb futballját játszó alakulata, s mint ilyen, számtalanszor elemezték már különböző szakértők a katalánok játékát. Volt már szó az ellentmondást nem tűrő, csaknem egész pályára kiterjesztett letámadásról, a WW-formula újszerű értelmezéséről, Iniesta, Xavi, Messi vagy éppen Fabregas szerepéről - arról azonban igencsak keveset beszélünk, hogy mik lehetnek a Barcelona egészen nyilvánvaló gyenge pontjai. Merthogy ilyenjeik is vannak, csak éppen Guardiola zsenijének köszönhetően nemhogy kihasználni nem lehet őket, de észrevenni is alig.

Tudományosan bizonyított tény (legalábbis az UEFA adatbázisa alapján), hogy Európában a Barca keretének átlagos magassága a legkisebb, mindössze 177 cm-re nőtt meg egyátlagos katalán futballista. A hétköznapi ember azt hinné, ez a mai futballban kapásból két öngóllal ér fel, az égimeszelőket nélkülöző csapatoknak ugyanis törvényszerűen zabálniuk kell a gólokat a különböző rögzített játékhelyzeteket követően. Nos, Barcelonában nem ez a helyzet, a katalánoknak egészen elképesztő statisztikájuk van, már ami a kivédekezett és gól nélkül megúszott szabadrúgásokat és szögleteket illeti: egészen pontosan a tavalyi évadban 137 ellenük megítélt szögletrúgásból három gólt kaptak. De vajon, hogy lehet képes erre az a csapat, amelyben egyszerre játszik Messi, Iniesta, Xavi, Pedro, Villa és Mascherano?

A kérdés kulcsa az, hogy ne hagyjuk magunkat az előítéleteink által befolyásolni. Sokan ugyanis úgy képzelik, hogy a rögzített játékszituációk kivédekezése pusztán a fizikai paramétereken, a testi erőn, a magasságon, az izomtömegen múlik - és aki ezekben nem elég jó, annak törvényszerűen vesznie kell. Ehhez képest Guardiola fogta magát, megdöntött egy rakás tabut, és egy elképesztően hatékony területvédekezést talált ki a tizenhatosukra bezúduló szögletek és szabadrúgások kivédekezése érdekében.

Meg kell persze említenünk azt is, hogy a Barcelona játékelméletének alapja az, hogy lehetőség szerint már az ellenfél térfelén labdát szerezzen, a saját tizenhatosának előterében pedig ne alakuljon ki folyamatos labdabirtoklása az ellenfélnek - ezáltal ne juthasson veszélyes helyen szabadrúgáshoz, ne tudjon szögleteket kierőszakolni. A megelőzés tehát az elsődleges és alapvető cél, látnunk kell viszont, hogy ha bekövetkezik a baj, akkor sem dől össze a világ Barcelonában, hiszen az elhárítás is nagyon komoly tervezőmunkával lett összerakva.

Guardiola szögleteknél alkalmazott területvédekezésének alaptézise az, hogy nem embert kell fogni, hanem lezárni a legveszélyesebb, kulcsfontosságú területeket. Vagyis megakadályozni azt, hogy a rövid saroknál és a tizenegyespont magasságában fejelni tudjon az ellenfél. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy a Barcelona a tizenhatos ezen két pontjára állítja legjobban fejelő embereit (Puyol, Abidal, Piqué), attól teljes mértékben függetlenül, hogyan helyezkedik az ellenfél. Az aktus befejező eleme a beívelés után következik: amint megtörtént a légi elhárítás, elmúlt a veszély, a katalánok játékosai úgy kezdenek sprintelni kifelé, mintha kígyó marta volna meg őket. Lescsapda alkalmazása, a legfelsőbb szinteken.

Barcelona-Arsenal
Valdést Fabregas zavarja, a Barca védők mégsem foglalkoznak vele: szépen felveszik a pozíciójukat, levédik a területeket, és várják a szögletet. Mintapélda.

A Barcelona szögletek elleni védekezése többnyire négy kulcsemberrel dolgozik: Pique, mint a gárda legjobban fejelő játékosa a rövid saroknál helyezkedik, miközben Puyol a másik kellően magas és erős fizikumú bekk a tizenegyes pont környékén foglalja el a helyét - fontos viszont megemlítenem, hogy nem embert fognak. Piqué akkor is a rövidnél áll, ha éppen az ellenfél legmagasabb játékosa másutt helyezkedik, Puyol pedig abban az esetben sem mozdul el a büntetőpont környékéről, ha a legveszélyesebb ellenfél-játékos lendületből a kapu másik oldaláról szeretne indulni.

Piqué és Puyol mellett kulcsszerep hárul Xavira is - az apró irányító Piqué előtt, a rövid sarok közvetlen közelében áll, felkészülve arra, hogy a trükkös, laposan középre érkező labdákat azonnal kivágja. A negyedik főszereplő az egyenletben Iniesta, aki a tizenhatos vonala körül cirkál, mégpedig azért, hogy ne lehessen lövésre visszagurítani a labdát a tizenhatoson kívülről érkezőknek. Ha pedig a leírtakhoz még hozzávesszük azt is, hogy Abidal bármikor be tud segíteni a rövid sarok és a tizenegyespont irányába is, hála okos helyezkedésének, láthatjuk, egy igencsak nehezen feltörhető falat húzott fel kapuja elé a Barcelona, magassági hátrány ide, vagy oda.

Van még egy érdekes pont a Barcelona szögletek elleni védekezésében: érdemes megfigyelni, sohasem állítanak embert egyik kapufa mellé sem, amivel nyilvánvalóan kockázatot vállalnak (hiszen egy esetleges fejes esetén csak a kapus marad, aki háríthat), ám cserébe megerősödik számbeli fölényük a tizenhatoson belül. Több emberrel nagyobb területet tudnak védeni, ez pedig értelemszerűen csökkenti annak az esélyét, hogy az ellenfél fejeshez jusson ellenük.

Az sem elhanyagolható persze, hogy a brit futballban egyenesen eretnekségnek számító húzás megkönnyíti a futólag már általam is emlegetett lescsapda alkalmazását. Rendkívül sok csapattal fordul ugyanis elő az, hogy pusztán azért nem tudja lesre állítani a kivágott szöglet után visszatett labdával helyzetbe kerülő támadót, mert a kapufa mellől kispriccelő embere nem volt, nem lehetett elég gyors, így játékban tartotta az ellenfelet. A Barcelonánál ez nem fordulhat elő, lévén senki nincs, aki a kapufák mellett biztosítana.

Barca Mallorca

Pirossal Piqué, kékkel Puyol, sárgával Xavi, feketével Iniesta van bekarikázva, hogy lássuk: mennyire precízen és pontosan kidolgozott is a Barcelona szögletek elleni védekezése.

Meg kell persze jegyezni, hogy fentebb leírtak mindössze egy nagyon okos taktika, elgondolás részét képezik. Amennyiben Piqué vagy Puyol elrontja a fejest, elbambul, vagy elvéti a helyezkedést, előfordulhat, hogy gólt kap a Barcelona szögletből, mint ahogyan az is megeshet, hogy az ellenfélnek sikerül elég pontosan a hosszú oldalra ívelnie a labdát, és onnan is bevenni a kaput. Fontos viszont látni azt, hogy ezekhez igen nagy mértékű szerencse is kell, az ad-hoc jelleggel eső gólok pedig, bár sokszor magát a futball sava-borsát adják, nem eshetnek túl nagy súllyal latba egy taktika, egy játékrendszer értelmezésénél és értékelésénél.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni tehát, hogy a rendszer alapvető értékeit nem befolyásolja az, ha egy-egy játékos egyéni hibája miatt rögzített szituációból kap gólt a csapat. Főleg akkor nem, ha alapjaiban borul az egész rendszer, hiányzik a védelemből Piqué és Puyol mondjuk, s helyettük a jóval alacsonyabb Mascheranónak, vagy éppen a nem teljesen rendszerkompatibilis Keitának kell átvenni az alaptégla szerepet. A lényeg ekkor is a következetességben rejlik: az ellenfél helyezkedésétől teljesen függetlenül a Barcelona a jól bevált, sok ezerszer gyakorolt sémát alkalmazva igyekszik elhárítani a légi veszélyt, és ez az esetek túlnyomó többségében sikerül is neki.

Persze, mint minden rendszer, a Barcelona területvédekezésen alapuló helyezkedése sem hibátlan, csak éppen nagyon közel van a tökéleteshez, az ilyeneken pedig nem túlzottan egyszerű fogást találni. A nyári Szuperkupa-mérkőzéseken a Mourinho és a Real megpróbált választ adni a felmerülő kérdésekre, és láthattuk, nem is sikerült olyan rosszul a felelet. A madridiak taktikájának alapja az volt, hogy minél több szögletet és szabadrúgást kikényszerítsenek a Barcelona térfelén, hála egészen gyilkos és nemzetközi szinten kuriózumszámba menő egész pályás letámadásuknak. Nem kell hozzá nagy matematikusnak lennünk, hogy belássuk: több szöglet több potenciális hibalehetőséget rejt magában, nyilván könnyebb 3 szögletet lereagálni, és koncentráltan kivédekezni, mint tizenkettőt. Arról már nem is beszélve, hogy a Madrid az eddigi gyakorlattal ellentétben nem a rövid sarokra, vagy a büntetőpont magasságába rugdosta be a szögleteit, hanem a hosszú sarok és a tizenegyespont között félúton helyezkedő Benzemát célozta meg velük, így próbálva meg kihúzni a Barcelona területvédekezésének méregfogát. Nem mondhatni, hogy sikertelenül, kétszer is sikerült szögletből gólt szerezniük a katalánok ellen.

Összegzés

Az a legfontosabb, hogy lássuk, a Barcelona a játék olyan elemeiben is képes ellenfelei fölé nőni, amelyben egyébként, a józan ész számításai szerint tetemes hátrányból indul. Mondhatjuk persze, hogy a La Ligában nem nehéz az életük, nem kell hétről hétre Rory Delap bedobásaival súlyosbított Stoke-ok, és Elokobik elszántságával fűtött Wolverhamptonok ellen pályára lépniük, de ne felejtsük el: a spanyol bajnokságban is vannak egészen jó, főképpen rögzített játékszituációkra építő csapatok, elég csak az Osasunára vagy éppen a Bilbaóra gondolni. A rendszer pedig egyébként sem tökéletes, főleg, ha kiesik belőle a két alappillér (Piqué, Puyol vagy Abidal) - Guardiola mindössze annyit tett, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel a létező legminimálisabb esélyét hagyja annak, hogy csapata gólt kapjon szögletből. Mindezt úgy, hogy a keretének átlagmagassága 177 cm, a kapus sincsen meg 1,90 m - a területvédekezés igazi szépsége abban rejlik, hogy két-három jól fejelő játékossal semlegesíteni lehet több mint 10 centi nettó magasságkülönbséget.

megosztom