Taktikai Zóna

Rudolf, a pótolhatatlan

  • Kele János
megosztom

Győztünk, de ez igazából semmit nem változtat a véleményemen – ugyanezeket a sorokat vetettem volna papírra akkor is, ha történetesen marad az iksz, sőt, akkor sem változtattam volna egy jottányit sem, ha megint beüt a krach és irtózatosan nagy pechhel kikapunk. Jól játszottunk, olyan erényeket csillogtattunk, ami magyar csapatnak jó 20 éve nem sajátja már, mellé pedig volt egy extraklasszisra hajazó, és jó pár kiváló egyéni teljesítmény az együttesben – no meg persze egy kis szerencse sem ártott.

Mondanánk, hogy Egervári Sándor nem okozott nekünk meglepetést, de nem tehetjük, mert a szövetségi kapitányunk alaposan megkavarta a kártyákat, még, ha első ránézésre semmi különös nem is akadt az összeállításban. Igen ám, de Rudolf a várakozásokkal ellentétben nem a bal oldalon járőrözött, hanem kezébe kapta a karmesteri pálcát, és elhatározta, amúgy magyarosan rendet vág a szálfatermetű skandináv legények között. Hajnal így aztán, kénytelen kelletlenül kievickélt a bal oldalra, de nem ám a vonal mellé: amikor csak tudott, befelé kevergetett, egyrészt, mert a jobb lába azért neki lényegesen használhatóbb, másrészt pedig, hogy magára vonja Anders Svensson figyelmét. Ez aztán olyannyira jól sikerült, hogy a száztizennyolcszoros válogatott fedezet gyakorlatilag értékelhetetlen megmozdulás nélkül fejezte be a meccset.

Magyarország-Svédország 2-1 taktika
Kicsit sok a nyíl, de talán érthető: a magyarok 4-2-3-1-e inkáb 4-2-2-2 volt, Rudolf kötetlen szerepköréval és pazar játékával kiegészítve, miközben a svédeknél egyedül az árnyékék Elmander nyújtott elfogadható produkciót.

Szintén érdekes volt megfigyelni, hogy Szabics személyében klasszikus ékkel kezdett a válogatott, ám közel sem olyan klasszikus ékkel, aki nem használható a tizenhatoson kívül. A grazi támadó gyakorlatilag végig sprintben közlekedett a pályán, ha kellett, letámadta a kapust, ha kellett, kullancsként lógott Källströmön indítás közben – amúgy ráadásként pedig lőtt egy klasszikus centergólt, védők mögé beindulva, lazán elemelve a kapus fölött. Csak egy kérdés: hol volt az utóbbi öt évben?

Mivel a svédek látszólag érthetetlen módon (bár tekintve a sérülését, talán nem annyira) Ibrahimovicsot bójacenterként alkalmazták, a magyar csapat védekezése egyismeretlenes egyenletre korlátozódott. Elmandert, mint második csatárt (second striker) volt a legnehezebb semlegesíteni, a Galatasaray támadója jó érzékkel mozogott be a védőink és a középpályásaink közötti, egyébként meglepően szűk területre, hogy labdarávezetéseivel okozzon meleg pillanatokat Korcsmárnak és Liptáknak. Közben a széleken Varga és Laczkó, nincsen mese, egyszerűen erőn felül teljesítettek, ha valaki előre azt mondja nekem, hogy Larssonnak nem lesz emlékezetes megmozdulása a Samp balbekkje mellett, esküszöm, kiröhögöm.

Pedig nem volt neki. Látszott, a magyar csapat minden tagja hihetetlenül koncentrált, borzasztóan eltökélt, és bár ez nem mindig szokott elegendő lenni, a feltűnően passzív és egykedvű svédeknek ez most egyenesen soknak bizonyult. Ahogy azt előre megjósoltuk, Varga Józsinak voltak gondjai jobb-bekkben (bár nem Elmanderrel, hanem Wilhelmssonnal találta szembe magát, jobb is ez így), de hatalmas akaratának hála így is volt több fontos labdaszerzése, életbevágó szerelése. Az első tizenöt perc, mindkét részről értékelhetetlen játéka után, egyszer csak azt vettük észre, hogy játszik a magyar csapat. Pontosan, gyorsan, ügyesen – és nem mellesleg veszélyesen.

Magyarország-Svédország  1-0

1-0: Egy középpályás labdaszerzés után a jobb oldalon Komanhoz kerül a játékszer, aki egyből Rudolfot veszi be a buliba. Létszámfölényről nem beszélhetünk, Rudolf mégis 3 ember figyelmét is magára vonja, miközben Szabics jobbról befelé húzva a védelem mögé kerül. A fő bűnös Wendt, a gólpassz viszont zseniális.

A mieink taktikájának kulcsa Pintér és Elek helyezkedésében, valamint Rudolf ellenállhatatlan játékában rejlett. A két védekező középpályásunk elképesztő mennyiséget ütközött, bátran odaléptek a svéd fedezeteknek, Källström, vagy éppen Svensson láthatatlan volt. A legveszélyesebb helyzeteink is akkor alakultak ki, amikor egy pazar megelőző szerelés után lendületből vezethettünk támadást – lásd például Pintér első, igencsak tizenegyesgyanús buktatással véget erő előrekalandozását.

Öröm volt látni, hogy végre elvonatkoztattunk a sémáktól támadásban, nem feltéltenül a 2010-es német válogatottra hajazó 4-3-2-1-et erőltettük, Rudolf gyakorlatilag kötetlen szerepköre miatt a felállás folyamatosan változott. Koman és Hajnal a két szélről középre húzódtak, ezzel pedig, főleg védekezésben, már-már a végletekig tömörítették a mezőnyt. A svédeknek nem volt szabad emberük a középpályán, és mivel a szélsőhátvédeik felfutásai is elmaradtak, a támadójátékuk egy hatalmas nullával volt egyenlő.

Magyarország-Svédország  1-1

1-1: Ibrahimovic bójacenterből visszalép hamis kilencesbe, Elmander pedig egy kényszerítő után azonnal iszkol be a helyére. Korcsmár és Lipták egyszerre kerül partvonalon kívülre az egyérintő miatt, a bal oldalról visszazáró Pintér viszont nem elég gyors, és már nem tud szerelni.

Furcsa ezt így kimondani, de amíg bírtuk szuflával szétfociztuk az ellenfelet, Varga Józsi még a támadásokat is segítette, Rudolf pedig egészen egyszerűen klasszisteljesítményt tett le az asztalra. Sokat mantráztuk a meccset megelőzően, hogy Dzsudzsák így, Juhász úgy, Gera és Szalai meg amúgy, de az az igazság, hogy ennek a magyar válogatottnak voltaképpen egy pótolhatatlan embere van, Rudolf Gergő. Elég volt megnézni a Luxemburg és a San Marino elleni, igencsak szánalmas vergődést hozó meccseket, hogy lássuk: egy labdabiztos, erős, gyors és kreatív támadó nélkül minden ellenfél ellen képesek vagyunk megszenvedni. Ha viszont ott van Rudolf a csapatunkban, minden megváltozik; képesek vagyunk labdát tartani az ellenfél térfelén, jönnek a ritmusváltások, záporoznak a cselek – magyarán megmondva, a Panathinaikosz csatára egymaga egyszerre képes több jóérzésű ellenfél hátvéd figyelmét is magára vonni. A mai napon ráadásul egy fölöttébb alázatos, és a helyzeteit száz százalékban értékesítő Szabics rohangált előtte, nem is vitás, a győzelem legnagyobb részben ennek köszönhető.

A kihagyott tizenegyes után persze törvényszerűen visszaestünk, de ami a legfontosabb volt, megúsztuk kapott gól nélkül azt a nehéz periódust is – pedig, nem mertem volna rá a fejemet tenni, mikor láttam, hogy Hajnal a keresztlécet bombázza telibe. A félidő végére már megint mi voltunk fölényben, az egy szem Hajnalon kívül gyakorlatilag mindenki erőn felül teljesített, Koman volt esetleg picit szürkébb, mindeni más magához képest zseniális. Pintér ütközött és szerelt, Elek szintúgy, Varga Józsi rohangált fel-alá folyamatosan, Laczkó iszonyatosan figyelt, Korcsmár és Lipták pedig hiba nélkül lehoztak egy egész félidőt. Jóleső boldogság fogott el bennünket, mikor bevonult a csapat az öltözőbe – ja kérem, hát lehet ezt így is.

A második félidőben persze változott a játék képe, Ibrahimovics elkezdett visszalépegetni a labdákért, és ezzel sajnos sem Elek, sem Pintér nem tudott tartósan mit kezdeni. A játékrész elején még nem voltak különösebb gondjaink, bár látszott, több játékosunk rohamosan fárad, érződött, érlelődött, hogy hamarosan baj lesz. Úgy a hatvanötödik perc tájékán jött el a holtpont, pechünkre viszont éppen az első komolyabb svéd lehetőségből gól lett: Pintér nem tudott szerelni egy Pazar Ibra-Elmander kényszerítő után, onnantól kezdve pedig rutinmunka volt az egész, kigurítottak minket. Nem kishitűségből mondom persze, de a hagyományaink, és az erőnlétünk alapján innen simán ki kellett volna kapnunk.

Ehhez képest meg tudtunk újulni. Magyar csapattól ilyet, válogatott szinten én még nem láttam: szemmel láthatóan holtfáradtan, utolsó erőtartalékainkat mozgósítva még előbányásztunk valami utolsó tartalékot valahonnan. Szabics még a hetvenedik percben is sprintben támadta a hazaadásokat, Rudolf nemkülönben; Varga még a hetvenötödik minutumban is felment fejelni a nála jó másfél fejjel magasabb svédekkel szemben; Pintér pedig Lipták görcsét követően zokszó nélkül viharzott vissza középhátvédbe, és bár már a fülén is a levegőt vette, simán lehozta nekünk a meccset.

Néztem, és nem hittem a szememnek.

Buta közhelynek hathat, de egyszerűen mi akartuk jobban megnyerni ezt a meccset. Most mi voltunk a szimpatikus kiscsapat, nemcsak magunknak, hanem az egész világnak – megfeszülő izmok, koncentrálástól kidülledt szemek, átizzadt mezek; és a végén a katarzis, a csoda, a győzelem.

A második félidő második felét voltaképpen már felesleges is taktikailag magyarázni: a svédek mindent egy lapra feltéve jöttek előre (érkezett Rasmus Elm, Toivonen), Ibra visszament állócentert játszani, de minden hiába. Nem, nem álltunk hadilábon a szerencsével sem, ezt el kell ismerni, de aki azt hajtogatja, hogy csak az iszonyatos mázlinknak köszönhetően nyertük meg a meccset, az vagy rosszindulatú, vagy egyszerűen nem látta a mérkőzést. Ezt a gesztenyét ugyanis mi kapartuk ki magunknak azzal, hogy tudatos játékunkkal olyan mederbe tereltük a mérkőzést, ahol a mi erősségeink összességében többet értek, mint a svédeké.

Magyarország-Svédország 2-1

2-1: Az elviekben kontrákra játszó magyar csapat megint a középpályán jut labdához, az első passz címzettje ismét Rudolf. A magyar karmester azonnal felnéz, a sokat szidott Priskin máris inal a védelem mögé, a többi már történelem.

Gondolok itt elsősorban arra, hogy a földön tudtuk tartani a labdát, képesek voltunk a labdával gyors, direkt támadásokat vezetni, miközben a svédek mobilis játékrendszeréből semmi, de az égvilágon semmi nem valósult meg. Elek és Pintér számolatlanul gyűjtötte össze a labdákat a középharmadban, Varga Józsi pazarul játszott, elöl pedig Rudolf nemzetközi szinten is ütőképes teljesítményt tett le az asztalra.

1995 után újra előfordult, nem csak az, hogy legyőztük a svédeket, hanem az is, hogy ütőképes, a kontinens elitjéhez tartozó válogatottat vertünk meg tétmérkőzésen. Két éve ugyan a dánok ellen már összejött a bravúr, de az a bizonyos koppenhágai mérkőzés csak nekünk volt tétmeccs, a hazaiak a Dél-Afrika felé tartó repülőn üldögéltek tudat alatt.

Amit viszont nem szabad nem észre venni, az az, hogy tudatosan, lépésről lépésére haladunk. Koemannal már összeszedtünk 16 pontot, a csoportelső dánokkal szemben négyet hoztunk el, és viszonylag sokáig voltunk versenyben a kijutásért. Jó látni, hogy az új kapitány ellenére nem kell elölről kezdenünk az építkezést, ez a svédek elleni győzelem a koppenhágai alapokra épül, csak ezúttal már úgyis nyerni tudtunk, hogy az ellenfél számára is volt tétje a mérkőzésnek. 15 pontunk van, de még két meccsünk hátra van – papíron legalábbis hatalmas esélyünk van arra, hogy 21 (le is írom, hogy hihetőbb legyen: huszonegy!) ponttal fejezzük be a selejtezőcsoportot. A kijutáshoz ez minden bizonnyal kevés lesz, de ez most még nem is cél, maximum álom.

megosztom