Így múlik el a világ dicsősége

Tagadhatatlan, hogy óriási változások álltak be a magyar válogatott életében az elmúlt nem egészen két esztendőben.

Amíg 2016 nyarán az egész ország euforikus hangulatban ünnepelte a sikeresnek ítélt Európa-bajnoki szereplést, addig 2018 tavaszára egy semmihez nem fogható apátia lett úrrá a futball iránt érdeklődök körében.

Amikor tavaly szűk öt hónapon belül kikaptunk Andorrától és Luxemburgtól, sokan úgy vélték, hogy a nemzeti csapat elérkezett az abszolút mélyponthoz. Az akkor pár hónappal korábban még nemzeti hősként ünnepelt Bernd Storck bűnbakká avanzsált, az októberi 'auf wiedersehen" rigmus pedig világossá tette, hogy hamarosan új korszak kezdődik a válogatott életében.

Storck egy mentálisan teljesen szétesett csapatot hagyott hátra, így a 68 éves Georges Leekens nem kis feladatot vállalt a nyakába, amikor átvette a csapat irányítását.

A belgát már kinevezésekor is érték kritikák, de egykori eredményei miatt védhető volt a megbízása. Viszont a pénteki és a keddi meccs után egyre nehezebb lesz fedezni őt, hiszen nemhogy nem sikerült gatyába ráznia a társaságot, a 180 perc alatt látottak alapján a korábban működni látszó elemek - már ha voltak ilyenek  - is mintha eltűntek volna a süllyesztőben.

Az, hogy a világranglista 136. helyén álló, közel két éve nyeretlen Kazahsztán Budapesten 45 perc alatt három gólt rámol be a válogatott kapujába, nem igényel különösebb magyarázatot, mint ahogy az sem, hogy a B-csapattal felálló Skócia ellen a legnagyobb helyzetünket egy utolsó emberként eladott labdából sikerült kialakítanunk.

Szűk két év alatt a válogatott a mennyből a pokolba került. A játékosok szétcsúsztak, a szurkolók elfordultak, a vereségek pedig csak jönnek és jönnek.

Megint az amszterdami 1-8-nál tartunk

Hogy hogyan sikerült a relatíve sikeres 2016-os csapatnak ilyen mélyre süllyednie, az nagy talány. Vagy talán mégsem akkora.

Az Eb-csapatból Király, Juhász és Gera már nem tagja a garnitúrának, mint ahogy az akkori alapemberek közül Nagy Ádám is kiesett a pixisből. Az utódok illetve helyettesek egyelőre nem hozzák az elvárt szintet, vagy úgy is mondhatnánk, hogy nem történt meg a generációváltás.

Persze mindenki abból főz, amije van, de az idő közben megy, a játékosok nem lesznek fiatalabbak, a 3-4 évvel ezelőtti formának pedig a legtöbb játékos esetében már nyoma sincs.

Dzsudzsák, mit csapatkapitányunk, évek óta a magyar bajnokságnál gyengébb arab ligában rúgja a bőrt, Guzmics jelenleg a kínai kettőben (!) keresi a kenyerét, Kleinheisler a kazah pontvadászatban sem fogja megtanulni a futballt. A védelemből Fiola kirobbanthatatlan, pedig már a Vidi is eladná, a szűrők közül Pintér és Elek nemzetközi szinten lassított felvételnek tűnik, és hiába rakjuk fel egyszerre a pályára Szalait és Nikolicsot, a középpályáról nincs, aki kiszolgálhatná őket.

Viszont ha már Szalai, akkor vegyük elő a támadó emlékezetes kirohanását és nézzük meg, most mennyi topligás játékosunk van. Nem sok, szám szerint kettő, ha a hónapok óta parkoló pályán lévő Nagy Ádámot is számoljuk, akkor három.

A skótok ellen öt, a kazahok ellen négy magyar élvonalban játszó focista volt ott a kezdőben. Abból az NB I-ből, amely jelenleg Európa egyik leggyengébb pontvadászatának számít. Nem nehéz megjósolni, hogy így nem fog sikerülni az előrelépés. Ennél talán még Egervári idején is jobb volt a helyzet, hiszen akkor legalább hemzsegtek a légiósok,de az is igaz, hogy a legtöbbjük csak a kispadot koptatta a klubjában.

Leekens nem egy Dárdai

Érdemes volt végigkövetni a két mérkőzés utáni született játékosnyilatkozatokat. A könnyes szemű futballisták látványához már sajnos hozzászokhattunk tavaly is, nagyobb probléma, hogy a megnyilvánulások alapján egyáltalán nem sikerült kitisztítani a fejeket.

Böde a kazah elleni meccs után meg sem hallgatta a kapitány értékelését, igaz, amit hallott a mestertől, azt sem értette, mert nem jó az angolja.

Lovrencsics szerint hajt a csapat, de már nem bírják elviselni a vereségeket, Dzsudzsák pedig azért fohászkodik, hogy jó lenne már egy meccset úgy lehozni, ahogy kellene.

Az MLS-ben gólkirályi címet szerző Nikolics Nemanja ennél már továbbment és a taktikai elképzelést is bírálta, a támadó szerint futással és akarással ma már nem lehet meccset nyerni. Nikolics talán meg is sértődött, hiszen arra nem tudott egyenes választ adni, hogy hazajön-e legközelebb is.

Ez egyértelmű kritika Leekensnek, aki egyelőre nem bizonyítja, hogy jó érzékkel tudja megválasztani az eredményre vezető játékrendszert.  A kazahok egyszerűen megettek minket a középpályán, a skótok ellen pedig előrerugdosott labdák jelentették a támadójátékot.

Két verzió lehetséges.

Egyik verzió sem túl kecsegtető a csapatra nézve.

A magyar válogatott a béka segge alá csúszott. Nincs koncepció, nincs összetartás, nincs (ön)bizalom. Szeptemberben viszont jön a Nemzetek Ligája, két év múlva pedig Eb-t rendeznek.