Nemzetközi foci

Valami bűzlik Hollandiában

  • mc_deere
megosztom

Eltűnt egy teljes generáció, a jók túl korán mennek külföldre, a bajnokság színvonala folyamatosan zuhan, miközben az egykor pezsgő intellektuális szakmai közeg ma merev konzervativizmussal szemléli a futballvilág lüktető gyorsvonatát. Mi történt az országok tucatjainak utat mutató holland futballkultúrával, és hol vannak az új holland szupersztárok? Ennek jártunk utána.

„Nagyon jó játékosaink voltak a közelmúltban: Robin van Persie, Arjen Robben, Klaas-Jan Huntelaar, Wesley Sneijder. Mögöttük viszont hatalmas űr tátong, 25-28 év között most nincsen egy klasszisunk sem. Ők hiányoznak, de nagyon. Ezzel kell megküzdenünk, és a fiatalokra építeni helyettük” – kesergett Danny Blind, a holland válogatott (most már csak volt) szövetségi kapitánya, a tavaly márciusi, Anglia elleni felkészülési mérkőzés előtt.

Danny Blindnek sincs tovább - Fotó: Tawan News

Akkor – alig néhány nappal Johan Cruyff halálát követően – a hollandok hátrányból fordítva, 2-1-re nyertek a Wembley-ben, és úgy tűnt, a 2016-os Eb elszúrt kvalifikációs sorozata után újból sínre kerülnek – ehelyett viszont csak még mélyebb gödör következett. A hétvégén Bulgáriában szenvedtek kínos vereséget vb-selejtezőn (0-2), és féltávnál mindössze a negyedik helyen állnak csoportjukban, messze leszakadva az éllovas Franciaország, valamint a pótselejtezőt érő második helyet birtokló Svédország mögött. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a legutóbbi két világbajnokságon egyaránt érmet szerző Oranje 2016 után újabb nagy tornáról fog hiányozni jövőre Oroszországban.

186537

Hosszabb távú visszaesésre kell készülni

A posztjáról a hétvégi megrázó vereség után azonnali hatállyal lemondó Blind jó helyen keresgélt a problémák feltárásakor: a holland futballból valóban hiányzik egy komplett generáció. A Sneijder-V. Persie-Robben-Van der Vaart-Kuyt fémjelezte korosztály mögött ugyanis nem tűntek fel újabb csillagok, a holland futball a 2010-es és 2014-es vb-sikerekkel elérte újkori csúcsát, majd villámgyorsan elindult a lejtő felé.

Ezt a lefutást csak részben magyarázza az, hogy a fiatalon nagy tehetségnek kikiáltott reménységek közül végül egyik sem futotta be azt a karriert, ami korábban a Bergkamp-, Overmars-, Davids-, Zenden- és Kluivert-féle mag után a már emlegetett Sneijder-Huntelaar-Van Persie vonalnak még sikerült. Való igaz, hogy Affellay, Elia, Drenthe, vagy épp Memphis Depay pályafutása egyaránt megbicsaklott - de legjobb esetben is megbicsaklani látszik -, ugyanakkor tény, hogy az ilyesfajta hibaszázalék minden korosztály esetében benne van a pakliban. A fő gond az, hogy a merítés ma szemmel láthatóan szűkebb, mint korábban, így a karrierjüket elfuseráló tehetségek helyére nem lépnek be hasonló adottságokkal megáldott új emberek.

A hollandok egyszerűen kifogytak a különleges, egyedi, szemtelenül fiatal korban is érett teljesítményre képes játékosokból.

Hogy a jelenség nem pusztán eseti, és hosszabb távú visszaesésre kell felkészülni, azt a neves holland szakíró, a mértékadó Hardgras című magazint szerkesztő Henk Spaan is megerősítette. „Daley Blind, Kevin Strootman vagy épp Georginio Wijnaldum remek játékosok, ugyanakkor nyilvánvaló korlátaik is akadnak szép számmal. Közel sem olyan klasszisok, amilyenekhez hozzászoktunk az elmúlt 20-25 évben – mögöttük pedig még kevesebb igazi tehetség akad” – magyarázta egy interjúban.

A 2000-es Eb egyik kezdőcsapata: Bergkamp, Kluivert, Overmars, Westerveld, Stam, Bosvelt, Numan, Davids, Zenden, Cocu, Frank de Boer

A probléma gyökere szakértők szerint az, hogy a holland tehetségek ma már túl korán elhagyják az anyaország bajnokságát. Míg korábban Dennis Bergkamp, Edgar Davids, Philip Cocu, vagy épp Dirk Kuyt és Wesley Sneijder legalább a húszas évei elejét-közepét megvárta azzal, hogy továbblépjen, ma nem ritka, hogy 16-18 éves tehetségek azonnal dobbantanak a ligából.

Ez egyrészt aláássa az Eredivise színvonalát - megkönnyítve ezzel, hogy adott esetben közepes játékosok is könnyedén kiemelkedjenek belőle, elég csak a tavalyi gólkirály, most a Tottenham cserecsatáraként leginkább nevetség tárgyát képező Vincent Janssenre gondolni -, másrészt kikezdi a tradicionális nagycsapatok, így az Ajax, a PSV, vagy a Feyenoord nemzetközi eredményességét is.

Miközben a holland bajnokság Európában teljesen egyedülálló módon csaknem háromnegyed részben hazai játékosokat alkalmaz, a kontinentális koefficiens-rangsorban (amely a nemzetközi eredmények alapján rendezi sorrendbe az európai ligákat) az Eredivisie már csak a 13. - olyan bajnoki sorozatok mögött lemaradva, mint a török Süper Lig (10.), az ukrán Premjer Liga (8.), vagy a belga (9.), a cseh (11.) és a svájci (12.) pontvadászat.

Bas Dost a bulgáriai vereséget követően - Fotó: Washington Times

Spaan szerint ennek köszönhető, hogy bár 16-18 éves korban a holland játékosok még jellemzően kiemelkedően kapósnak bizonyulnak, 18 és 21 éves kor között sorra maradnak le a német, spanyol, belga és francia tehetségek mögött. „Akik túl korán elmennek, azok nagyot kockáztatnak, és sokszor nem tudnak áttörést elérni külföldön. Akik itthon maradnak, azok viszont egy egyre kevésbé versenyképes közegből könnyen ki tudnak emelkedni, és megállnak a fejlődésben. Persze az sem segít, hogy egyre kevesebb elit edzőnk van.”

Holland edzők, hol vagytok?

Utóbbi szintén fontos megállapítás: nem lehet nem észrevenni, hogy a ’80-as, ’90-es évek holland klasszisai közül mennyire kevés játékosból lett valóban neves, a közeget befolyásolni képes, kiemelkedő tudású edző. Bár Frank Rijkaard nyert BL-t a Barcelonával (2006), azóta kiderült, hogy inkább csak arc és tekintély volt csapatai mellett, miközben a valódi szakmai munkát segítője, az egykor az MTK-t is vezető Henk ten Cate végezte - aki viszont vezetőedzőként később a Panathinaikosznál, illetve az Ajaxnál is megbukott.

Rijkaardon kívül így egyedül Ronald Koeman az, aki nemzetközileg is értelmezhető karriert futott be - most épp az Everton edzője Angliában -, de sem Marco van Basten, sem Ruud Gullit nem volt képes tartósan megragadni az elitben. Danny Blind épp most bukott meg a válogatott élén, Frank de Boer az Ajax-szal ugyan otthon jó volt (négy bajnoki cím zsinórban), de nemzetközi szinten, illetve az Inter élén kemény pofonokat gyűjtött be, Kluivert, Zenden, vagy épp Dennis Bergkamp viszont jószerével meg sem mérették magukat komoly kispadokon. Jaap Stam talán kivétel, ő most az angol másodosztályú Reading csapatával küzd a feljutásért, illetve érdemes figyelni a hazai bajnokságban harcoló Philip Cocu (PSV), valamint Giovanni van Bronckhorst (Feyenoord) munkájára - ez azonban nemzetközi összevetésben még mindig édeskevés.

Pláne, hogy eközben a korábbi nagy generáció éppen visszavonulót fúj. Louis van Gaal tavaly dicstelenül távozott a Manchester United éléről - megítéléséről sokat elmond, hogy az FA-kupa megnyerése sem tudta megmenteni az állását -, Guus Hiddink igazán nem tudta meglendíteni beugróként a Chelsea szekerét, Dick Advocaat pedig épp a napokban jelentette be, hogy a szezon végén felhagy a munkával.

Ők korábban a válogatott élén, illetve különböző hazai és külföldi topkluboknál egyaránt meghatározó munkát végeztek, remek eredményekkel tarkítva – és ugyanúgy hatalmas szakmai űrt hagynak maguk után, ahogyan a most harmincas éveinek közepe felé robogó játékos-aranygeneráció.

Az űr persze relatív: ha végignézzük a korábban sikert sikerre halmozó holland edzők munkáját, egyértelműen látszik, miszerint az idő jócskán elhaladt az egykor forradalminak ható németalföldi stílus mellett. Louis van Gaal labdatartással védekező, szigorú és merev, alakzattartó futballja 1995-ben kijózanító frissességgel hatott az Ajax (majd később a Barcelona) élén, ugyanakkor csúfos bukásba torkollott 2016-ban a Manchester Unitednél. Nem véletlen, hogy a holland futball környékén sokan évek óta változást sürgetnek – köztük volt az egy éve elhunyt Johan Cruyff is, aki 2011-ben pontosan megjövendölte, milyen nehéz idők várnak a holland focira a közeljövőben.

„Forradalomra van szükség az Ajaxnál a játékosok képzésében. Dinamikus, kreatív, egyedi, hibátlan technikai képzettséggel rendelkező fiatalokat kell nevelnünk. Ma ezek a játékosok a határaink túloldalán, Németországban, Belgiumban, Franciaországban termelődnek. Ott képzik az igazi holland focistákat” – mennydörögte, miközben akkori legfontosabb szövetségese, Dennis Bergkamp sietett tromfolni őt.

„Száguldunk a lejtőn, de senki nem akarja észrevenni. Az Ajax fiatal játékosai ma élére vasalt jófiúk, remek technikai tudással, de semmi különleges, semmi egyedi nincs bennünk. Több kreativitás, nagyobb robbanékonyság – ezekre lenne szükség.”

Egy modell válsága sejlik fel a háttérben

A holland modell túlélését az sem segítette, hogy valóban modellé vált: a világ országai úton-útfélen másolni kezdték a holland képzési és kiválasztási rendszert, a játékfilozófiát, a formációt, sőt, a pályán megjelenő különféle szerepköröket is.

Miközben a hollandok képtelenek voltak elengedni saját, jól bevált 4-3-3-mas felállásukat és az alakzattartó koncepciót, több szomszédos ország – például a futballközegét éppen a hollandoktól elszenvedett 2004-es Eb-vereség után megreformáló Németország – lekoppintotta a rendszer erősségeit, kijavította a hibáit, miközben saját, belső adottságaival is összehangolta.

A későn érkezők előnye az volt, hogy nem kellett új koncepciót kitalálniuk, mindössze tökéletesíteni az alapjaiban nagyon erős holland modellt, ami ráadásul eközben saját anyaországában megfellebbezhetetlen kősziklává merevedett, és már képtelen volt alkalmazkodni az új kihívásokhoz.

Ez utóbbi főleg azért fontos, mert a totális futball, és a holland focit máig meghatározó alapvetések szerves következményei voltak a nyitott, befogadó, alapvetően liberális, szabad holland társadalmi eszményképnek, amely a ’60-as, ’70-es évek egyik legélhetőbb, legnagyszerűbb európai városává tették Amszterdamot. Innen nézve egészen elképesztő fordulat az egyetlen formációba vetett dogmatikus hitig jutni - márpedig a holland futballal ez történt: saját hagyományai és egykorvolt sikereinek zálogai kötik most gúzsba további fejlődését.

Miközben a világfutball fokozatosan elmozdult a mind gyorsabb átrendeződés és a teljesen mobilis, labda nélkül és labdával egészen másképp kinéző formációk felé, a hollandok mereven ragaszkodtak a saját tradícióikhoz. 4-3-3, magasra tolt szélsőkkel – ez volt a recept, és nem érdekelt senkit, hogy a mai futball legfontosabb szerepköre már inkább a szélső hátvédeké, akik könnyedén kihasználják, ha az ellenfél magasra tolt szélső támadói nem érnek vissza időben védekezni.

Ugyanígy, a holland iskola még ma is alapvetésként kezeli, hogy mélyen a saját térfélről kell elkezdeni a támadásépítést, lassú, folyamatos labdatartással védekezni, és a széleken megbontani az ellenfél védekezését, ügyet sem vetve az időközben feltűnő olyan modern elméletekre, mint a Klopp által sikerre vezetett kontrapresszing.

Nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi évek sikert sikerre halmozó klubcsapatai (Bayern München, Barcelona, Real Madrid) számos elemét használják a holland iskolának, de az is nyilvánvaló, hogy rég továbbfejlesztették a hagyományos németalföldi iskola alapvetéseit. Louis van Gaal Manchester Unitedje anakronisztikus, itt felejtett bútordarabnak tűnt a tavalyi Bajnokok Ligája-szezonban, és úgy esett ki a csoportjából, hogy kiszámítható, lassú, unalmas játéka a teljes futballvilágnak hatalmas csalódást okozott.

A holland stílus részleteiben ugyan még mindig szerves része a világfoci legújabb trendjeinek, de egészében már porlepte, antik, idejétmúlt koncepciónak számít, ami önmagában nem garancia a sikerre.

A hollandok helyzetét nehezíti, hogy még mindig úgy tartják, a labdabirtoklást feladó, defenzív, kockázatkerülő futball szégyellnivaló ostobaság – ebből az okból nem övezte kitörő öröm például Van Gaal csapatának brazíliai vb-bronzérmét sem, amely nagyon hasonló stílusban született. Ezért aztán Hollandiában jobbára csak legyintenek az olyan csapatokra, mint az Atlético Madrid, vagy a Leicester, amelyek megmutatták, bőven lehet sikereket elérni okos kontrajátékkal is.

Ha valaki ma megnéz egy holland bajnokit, a vég nélküli, kockázatkerülő, lapos rövid passzok szúrnak majd szemet neki, a sok helyváltoztatás a támadóharmadban, a látszólag önmagáért való labdabirtoklás, ami viszont messze nem olyan szórakoztató, gyors és hatékony, mint ahogyan például a német válogatott, a Barcelona, vagy a Bayern München képes játszani. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy a hatékony védekezés és a labda nélküli játék szinte gyerekcipőben jár az Eredivisie-ben, akkor már azt is tudjuk, miért halmoznak kudarcot kudarcra csapataik a nemzetközi kupaporondon.

Miközben a portugál, a francia, a német, sőt, még a hollandok által korábban lesajnált belga futball is ontja magából a tehetségeket, a németalföldi tehetséggyárak szemmel láthatóan megtorpantak. A világfutball fejlődési irányát korábban több évtizedre kijelölő holland iskola reformra szorul – de vajon belátják-e a tegnap sikerkovácsai, hogy holnap már csak úgy érhetnek el sikereket, ha tanulnak másoktól?

Ha nem, könnyen lehet, a holland futball hosszú időre eltűnik a hiúság bűnének süllyesztőjében.

[2411736] 2017-03-28 20:45:00 Hollandia - Olaszországx;
megosztom