Vajon mit mondott volna Dzsudzsák Balázs, ha az észtek ellen is besül a magyar fegyver? Ha nem 5-1-re verjük őket, hanem mondjuk döntetlen, ne adj Isten zakó a vége? Vajon akkor is megnyílik és kamerába "sírja" bánatát? Aligha. De miután az észtek elleni fellépés tapsvihart aratott, a meghajlás után Dzsudzsák elkérte a mikrofont és kikérte magának az eddigi napokat. A rendőri kíséretet, a biztonsági őröket és azt, hogy az egész ország baját az ő nyakukba varrták. Azt pedig pláne nehezményezte, hogy szégyent hoztak volna Magyarországra. Végül is, ideálisabb időpontot aligha választhatott volna. Ki ne bátorodna fel, ha legyőzné a világranglista 89. helyezettjét, amely a budapesti fellépésig egy gólt rúgott idegenben? A moszkvai légiós osztott-szorzott, rájött, hogy Amszterdamban kevesebb lesz a diadalittas pillanat, úgyhogy beolvasott a magyar közönségnek.
Miközben Dzsudzsák Balázst hallgattam az jutott eszembe, hogy nyilatkozni felelősség. Pláne ha az ember példakép. Az odáig tökéletes, hogy elhúzok a bal szélen és tízből kilencszer prímán nyesem középre a labdát, de mi van akkor, ha mindezt lábjegyzetté redukálom a szavaimmal? Ha kimutatom a fogam fehérjét. Hitelét veszti a produkció, ha az előadóról kiderül, valójában tesz a közönségre. Ha legközelebb a himnusznál a magyar címerre teszi a kezét, vajon hányan gondolnak majd arra, hogy ők valójában saját magukért játszanak? Nem az országért, nem a közönségért, csak önös érdekből.
"Most felemelő érzéseim vannak - mondta Szilágyi Áron kardvívó, amikor tavaly olimpiai bajnok lett Londonban. - Ezután sokkal felelősségteljesebben kell majd élnem, mindenki figyelni fog."
Ne legyünk naivak, Szilágyi Áron aranyérme ide vagy oda, Dzsudzsák Balázsra sokkal többen figyelnek és ez nem a zseniális vívónk kritikája. Ilyen a világ, a labdarúgás a legnépszerűbb játék, éppen ezért hatványozottabb a futballisták felelőssége.
"Egy pillanatra sem adjuk fel - mondta Szivós Márton vízilabdázó az augusztusi világbajnoki címet követően. - Ez a legfontosabb jellemzője a mostani magyar válogatottnak."
A mai magyar futball-válogatottnak melyik a legfontosabb jellemzője? Az elszántság és a küzdőszellem biztos nem, ez Bukarestben kiderült.
"15 millió magyart kellett végigvinnem ezen a 200 méteren és végig éreztem a támogatásukat, végig éreztem a segítségüket - nyilatkozta Gyurta Dániel a londoni ötkarikás aranyérme után. - Mindenki támogatott és sok erőt, kitartást adott nekem és elhitették velem azt, hogy sikerülhet. Ez az én teljesítményem egyértelműen, de azt gondolom, hogy még 15 millió magyaré egyértelműen."
Bingó. Gyurta 15 millió magyarnak ajánlotta győzelmét, Dzsudzsákék az észtek ellen önmagukért küzdöttek. Nem azért, hogy a bukaresti szégyen után visszanyerjék hitelüket és becsületüket vagy kárpótolják a magyar drukkereket. Talán egy nappal később valaki finoman jelezte neki, hogy legközelebb nem ártana jobban átgondolni a mondandóját, mert a sportnapilapban elnézést kért szavaiért.
"Tudtam, hogy ezért kapok - válaszolta a Nemzeti Sport kérdésére Dzsudzsák Balázs szerdán, mielőtt este visszarepült Moszkvába. - De mindenki értse meg, nem szemben akartam úszni az árral, csupán elmondtam az érzéseimet. Ráadásul sokan félre is értették, hiszen amikor az mondtam, magunkért küzdöttünk, úgy értettem, a becsületünkért. Magyar válogatottként magától értetődő, hogy valamennyi magyarért küzdünk. Rosszulesik, ha ezt bárki megkérdőjelezi."
A bukaresti selejtezőre visszatérve annyit mondott, pokoli volt a hangulat, és felháborította, hogy a himnuszból egy hangot sem hallottak. Erre válaszként itt van Hrutka János, aki előre elmondta mi várható a román fővárosban. Talán az egykori szövetségi kapitánynak, Verebes Józsefnek van igaza, aki azt mondta, nem kell foglalkozni a játékosok buta nyilatkozataival. Csak az eredmény számít. Igaz, de jelenleg ott tart a helyzet, hogy 28 éve a Pajtás kupára sem jutottunk ki, éppen ezért sokkal szerényebb reakciót várnánk egy észtek elleni siker után. Kezeljék helyén a győzelmet. Ha nyernek Hollandiában, akkor a sajtó és a közönség is ezt teszi.