Mindenki hallott már olyan kiscsapatokról, amelyek időről időre felszívva magukat, egyszeriben a legnagyobbak vetélytársai lesznek. Nincsen veretes múltjuk, nem ülnek világklasszisok a cserepadjukon, és nem az aktuálisan legtöbbre taksált edző ül a padjukon - mégis, sikeresek a maguk módján, a maguk szegényes eszközeivel, a maguk földhöz ragadt racionalizmusával. Ráadásul miközben az eredmények csordogálnak, ők nem szégyellik magukat degeszre keresni a játékosaik eladásából. Az egészben persze az a legszebb, hogy miután lepasszolják legjobbjukat háromszoros áron a Real Madridnak, rögvest be tudnak újítani egy ismeretlen arcot a tartalékcsapatból, vagy ha mégsem, szereznek valakit egy chilei ifigárdából, természetesen ingyen. Sorozatunkban olyan csapatokat mutatunk be nektek, amelyek, bár kupákat ritkán nyernek, szinte mindenből pénzt tudnak csinálni, ami a kezük ügyébe akad.

Ők tehát az igazolás-politika legnagyobbjai, akik általában kis kockázattal szerzik meg a hatalmas hasznot. Persze közben azért arra is ügyelnek, hogy az eredmények csordogáljanak, a kiesés sose legyen valós veszély, még a legrosszabb, átmeneti években is ott tudjanak brusztolni valahol a középmezőnyben. Ha pedig egy csiszolatlan gyémánt végre beérik, akkor jöhet a habzsi-dőzsi, mehet a harc a BL-főtábláért, neki lehet futni az Európa Liga egyenes kieséses szakaszának, hogy aztán a siker kovácsait hatszoros-hétszeres haszonnal passzolják tovább a kontinens elitcsapatainak.

Hollandiában gyakorlatilag egy egész bajnokságot építettek fel erre a modellre, elég csak megnézni, hogy az utóbbi években a bajnokság sztárjainak számító futballisták mennyi pénzért érkeztek a tulipánok földjére, és aztán mekkora összeget utaltak át a leléptetésükért cserébe. Dzsudzsákért annak idején alig kétmillió eurót kapott a Loki, az Anzsi viszont már 14-et fizetett érte; Suaréz aprópénzért ment a Groningenhez, hogy aztán a Liverpool már húsz millió font sterlinget utaljon át játékjogáért cserébe az Ajaxnak. De hasonló volt a helyzet Lazoviccsal, Kezsmannal és Riuzzal is, pedig ők aztán már tényleg sehol nincsenek a korábban uralkodó Romário, Ronaldo, Sneijder, Kuyt, van Persie-vonalhoz képest.

A narancsosok bajnokságából is kiemelkedik azonban a frízföldi kiscsapat, a Heerenveen. Ők aztán tényleg az a csapat, amelyik soshasem nyer semmit (Hollandiában még Ligakupa sincsen), cserébe viszont olyan jól kereskedik a játékosokkal, hogy anyagilag a legstabilabb helyzetben lévő holland klubok egyike. Még azt sem lehet elmondani róluk, hogy az Ajax, PSV, Feyenoord hármas árnyéka mögött ők lennének a homokozó legerősebbjei, hiszen az AZ és a Twente az utóbbi években bőven sikeresebb volt náluk - a két piros-fehér alakulat azonban csak néhány éve lépett az okosan költekező és brutális összegekért eladó kiscsapatok útjára, a Heerenveen pedig már jó egy évtizede járja azt.

Az egész egy névtelen dán csatárral, bizonyos John Dahl Tomassonnal kezdődött, akit még 1995-ben szerzett meg a klub nevetségesen alacsony összegért - hogy aztán 1997 nyarán ötszörös haszonnal adja tovább a Newcastle-nek. Tény persze, hogy időközben a dán támadó félelmetes mennyiségű gólt szorgoskodott össze a frízeknek, stabilan rugdosta meg minden szezonjában a 15-20 találatot. A legfélelmetesebb az egészben azonban az, hogy rögtön Tomasson távozását követően megérkezett a klubhoz Ruud van Nistelrooy. Az akkor még finoman szólva is ismeretlen, hórihorgas csatár simán hozta a tomassoni szintet egy idénybeli 13 találatával, ennyi pedig éppen elég volt a PSV-nek, hogy áldozzon rá egy kis pénzt: a kifizetett 6,3 millió euró rekordnak számított, senki sem váltott még ilyen magas összegért klubot Hollandián belül.

A van Nistelrooyt követő években az igazán nagy durranás elmaradt, de a lassan járj, tovább érsz elve alapján azért apránként szépen dagadt a klubkassza Heerenveenben. Kerestek egy keveset Lurlingon (a Feyenoord perkált érte), egy kicsit kevesebbet Gerald Sibonon (Eindhovenbe távozott), de Marcus Allbäck Aston Villába szerződése sem bizonyult deficitesnek. Közben mondjuk szépen megragadtak a középmezőnyben, de legalább nem kerültek akkora adósságválságba, mint a szebb napokat is látott Feyenoord, amely 1999-es bajnoki címe óta képtelen odaférkőzni a húsos fazék közelébe.

Az igazi nagy durranást Klaas-Jan Huntelaar megszerzése, majd továbbpasszolása jelentette, pláne úgy, hogy az üzlettel sikerült Hollandia két legnagyobb klubját egyszerre lehúzni. Huntelaar ugyanis a PSV-től érkezett, szinte ingyen, miután hiába rugdosta rojtosra a másodosztály csapatainak hálóját kölcsönéve alatt, a Philips-gyáriak vezetősége külföldi sztárokban gondolkodott. Heerenveenben viszont a jó öreg Klaas-Jan megmutatta, kinek volt igaza, első szezonjában 17-et rúgott, majd ezt egy fél szezon alatt megismételte - hogy aztán a PSV legősibb riválisa, az amszterdami Ajax csapjon le rá 9 millió euró ellenében. Belföldi átigazolási rekord, újfent.

Itt azonban még nem volt vége a fríz gazdasági csodának, a Heerenveen hihetetlen üzleti érzékkel szinte azonmód megtalálta Huntelaar utódját: a skandináv bajnokságokban szépen termelő, de egyébként teljességgel ismeretlen Afonso Alves játékjogáért 4 és fél milliót kellett átutalniuk. Első ránézésre szokatlanul nagy kiadás ez a Heerenveen életében, de rögtön más megvilágításba kerül az adat, ha a későbbi történések fényében vizsgáljuk: a brazil támadó 34 góljával európai Ezüstcipős lett, majd maradt még egy fél szezont, rúgott egy meccsen hét gólt is, de csak azért, hogy 16 millió euróért (tehát közel négyszeres haszon mellett!) tegye át székhelyét Middlesbrough-ba.

A fentebb felsoroltak persze csak a jéghegy csúcsai, Huntelaar és Afonso Alves mellett Frízföldön rúgta a bőrt egy ideig a görög válogatott Szamarasz is, érte például teljességgel hihetetlen módon 8,5 millió eurót szurkolt le 2006 nyarán a Manchester City. De a klub képes volt még az azóta sehol semmit nem mutató Lasse Nilssonon is pénzt keresni, 3 milliót gomboltak le érte a St. Etienne-ről.

Visszanézve az is elég hihetetlennek tűnik, hogy pár éve az Ajax 16, 5 millió eurót fizetett Miralem Sulejmani játékjogáért - aki ugyan szerfelett tehetséges, de a nagy áttörése még mindig várat magára. Mondanom sem kell talán, a Heerenveen aprópénzért szipkázta el még tizenéves korában a belgrádi Partizantól.

Gianni Zuiverloonért a West Bromwich Albion fizetett öt milliót, ő ráadásul saját nevelés volt, tiszta haszon a rajta keresett mesés summa. Heerenveenben klasszisnak látszott, Münchenben viszont megbukott Danijel Pranjics, a horvátok balbekkje - ez mondjuk kevéssé érdekelhette a frízek vezetőit, miután nem kevesebb, mint 8 milliót gomboltak le a bajor sztárcsapatról.

Nyerni viszont nem nyertek semmit. Időnként elkapták az Ajaxot, a PSV-t vagy a Feyenoordot, indulhattak az UEFA-kupában, megmérethették magukat egyszer a BL-ben is - de a nagy áttörés, ami az utóbbi években előbb az AZ-nek, majd a Twentének is sikerült, nekik nem jött össze.

Viszont kerestek egy nagy adag pénzt, kineveltek tucatnyi kiváló játékost, és felépítettek egy brandet, amelynek lényege az, hogy a Heerenveenből sikk lett igazolni. Arról már nem is beszélve, hogy egy fiatal tehetség is szívesen megy a frízekhez, általában megkapja a lehetőséget, abban pedig biztos lehet, hogy a nagycsapatok rajta tartják majd a szemüket.

Ráadásul egy magyar tehetség, Kenny Otigba most éppen a nagycsapatuk ajtaján kopogtat…