Másokkal ellentétben én általában magasról teszek arra, hogy mi a végső eredmény egy utánpótlás-világversenyen. Ezen a szinten nem ez a lényeg, a felnőtt válogatottak úgysem egy-két korosztályból épülnek fel, egészséges esetben legalább tizenegynehány év különbség van a legfiatalabbak és a legidősebbek között. Ennél fogva az utánpótlás-válogatottaknak sem az a céljuk, hogy körbe-sorba nyerjenek mindent tornát, amin elindulnak - persze, ha sikerül, az nem baj -, hanem, hogy kitermeljék azt a maximum 2-3 játékost, akik később akár a felnőtt válogatottnak is nagy hasznára lehetnek.

Ebből a szempontból volt elhibázott a 2009-es csodavárás is, és ebből a szempontból kell vizsgálni ezt a mostani U20-as válogatottat is. Szentségtörés vagy sem, de én nem is bánom túlzottan, hogy nem jutottak el valószínűtlenül sokáig - mondjuk a legjobb négyig - a fiúk, mert az csak nehezítette volna, hogy reálisan értékeljük magunkat és az eredményt. Pedig ez, mármint a reális értékelés, nagyjából minden másnál fontosabb most.

Már csak azért is, mert ez a korosztály tényleg egész tehetséges - bár már messze van az az időszak, amikor 16-17 évesen végigverték fél Európát -, és megfelelő menedzseléssel egészen tisztességes kis játékos is válhat néhány mostani alapemberből. Például Kalmárból, aki magyar szinten egészen unikális tehetség, technikailag is képzett, jól lát a pályán, viszonylag gyors, sőt, még a védőmunkából is ki tudja venni a részét, ha nagyon muszáj. Szerintem kicsit hátrébb kellene húzni, hogy valóban az igazi lehessen, de a válogatottban ezt nagyon nehéz meglépni, mert támadó középpályásként is magasan ő a legjobb a rendelkezésre álló jelöltek közül. Öröm látni, hogy jó helyen van, Németországban remek középpályást faraghatnak belőle, bár, ha szintet akar lépni, akkor a következő évadban már sokkal többet kellene játszania Lipcsében. Reméljük fog is, ha valakinek, akkor Ralf Ragnicknak aztán elég jó szeme van a tehetségekhez.

A másik nagy ígéret nálam a védő Kecskés, akit ugyan kissé érthetetlenül lecserélt a szerbek elleni meccsen a kapitány - bár tényleg benne volt a levegőben, hogy megkapja a második sárgáját -, de az összes többi meccsen kiválóan játszott. Igazi vezér volt hátul, jól helyezkedett, irányította a társakat, fejjel és lábbal is magabiztos, szóval a legtöbb klasszikus védőerény ott van benne. Remélhetőleg jó helyen van az Atalantában (a helyi, nem is rossz Primavera-csapatnak alapembere), mert néhány év múlva eléggé rá leszünk szorulva a tehetséges védőkre.

A vb felfedezettje a győri Mervó Bence lett, bár vele kapcsolatban én azért óvatosan fogalmaznék. Ettől függetlenül tény, hogy a centerjátéka telitalálat volt - és mint ilyen, teljes mértékben Storck kapitány érdeme -, most már csak abban kell reménykedni, hogy akad olyan külföldi klub, amelyik lát benne fantáziát. A technikai tudása megvan, és ahogy elnéztem, kellően alázatos is, a munkabírása simán az általam eddig látott magyar centerek fölé emeli. Sokoldalú tehetség, de nehezen érthető, hogy eddig itthon miért középpályásként számoltak vele. És persze az is vicces, hogy alig néhány NB I-es meccs van a lábában.

Ez utóbbi sajnos rendszerszintű hiba, s mint ilyen, iszonyatosan nehéz kijavítani. Sokkoló volt látni a szerbek elleni meccsen, hogy mennyivel élesebbek azok a játékosok, akik már játszottak komoly tétmeccseket pályafutásuk során, mint azok, akik eddig csak gyerekfociban edződtek. Oké, a szerbek egyénileg is jobbnak tűntek nálunk, de főleg az volt feltűnő, hogy mennyivel érettebbek a játékosaik. A kiesés után Storck kapitány is erre hívta fel a figyelmet, ami egyrészt nagyon jó, másrészt egy kis reményt is csepegtet a rendszerbe, hátha változik valami.

Rá kellene jönni végre, hogy a magyar focinak sincs más esélye, mint a szerbnek. Képzett, eladható fiatal játékosokat kell nevelni, azokat bedobni a mélyvízbe, majd minél hamarabb, minél jobb áron, és minél nagyobb számban nyugatra passzolni őket. A Partizan Belgrád ebből már egész jól megél - ebben az U20-as csapatban is van egy tehetségük, akit nagyon jó áron fognak értékesíteni -, de félő, hogy nálunk ez senkinek sem fog leesni, főleg, amíg ilyen nagyságrendű állami pénz vándorol az NB I-es klubok kasszájába. Pedig minél később jön el a felismerés ideje, annál fájóbb lesz az ébredés.

Most nem megyek bele abba - nem tartozik szorosan a tárgyhoz -, hogy mennyi esély van jó focistákat nevelni a jelenlegi utánpótlásedzőkkel a fedélzeten, de eléggé látványos volt, hogy hol a hiba a játékosaink felkészítésében. Bár úton-útfélen azt hangoztatjuk, hogy a magyaros technika továbbadása és feltámasztása a cél, feltűnőe nem tudunk mit kezdeni a letámadással. Egyszerűen nem elég jók a játékosaink kicsiben, messzire pattannak a labdák, nem tudják szűken átvenni, képtelenek nyomás alatt passzolni. Felállt védelem ellen sincs sok sanszunk, általában a mélységi passzt keressük - hiába -, vagy egyszerűen beadogatjuk a labdát szélről, hátha. Pedig általában nem, még szerencse, hogy a pontrúgásaink viszonylag júl működtek, mert egyébként nyílt játékból csak nagyon ritkán sikerült megtalálni az ellenfelek védekezésének ellenszerét.

Összességében ettől függetlenül tetszett a csapat, és a vb is. Erősebb ellenfelek ellen álltunk helyt, a játékosok láthatóan nagyon koncentráltan és fegyelmezetten játszottak, és néhány - a fentieken kívül Tamást és Forgácsot lehet még megemlíteni - tehetségünk kifejezetten biztató képest festett magáról. Most már tényleg csak az van hátra, hogy végre egyszer az életben senki ne dőljön hátra az első kisebb siker után, hanem szisztematikus munkával és körültekintő menedzseléssel hozza ki magából a legtöbbet. Ránk férne.