A horvát foci egyik legnagyobb reménysége, a 17 éves Alen Halilovic a napokban jelentette be, hogy a Barcelonához igazol. Bár a klubváltás még nem hivatalos, egészen mértékadó források is tényként kezelik, hogy a katalánok komoly summát, 10-15 millió euró körüli összeget fizetnek a "balkáni Messiért". Halilovic egyébként fiatal kora ellenére alapember a Dinamo Zagrebnél, ő a BL történetének egyik legfiatalabb pályára lépő játékosa, és három barátságos meccsen már a felnőtt válogatottban is szerepelt. Az egyszeri magyar drukkert ebből az egészből csak annyi érdekli, hogy

nekünk vajon miért nincsen hasonló tehetségünk?

A kérdés persze összetett, de egy biztos, a horvátoknál folyó szakmai munka köszönőviszonyban sincs a miénkkel. Pedig pénzben ők sem dúskálnak, és a merítésük sem lehet nagyobb (a népesség cirka öt millió), mégis mérföldekkel köröznek le bennünket a játékosok kinevelésében. 

A Dinamo Zagreb az utóbbi években Európa egyik legkomolyabb utánpótlásnevelési bázisává fejlődött, alig van olyan klub, amelyik náluk nagyobb bevételekért értékesítené játékosait. Hogy csak egyetlen példát említsünk: Mario Mandzukicot 2010-ben 6.5 millió fontért adták el a Wolfsburgnak, a csatár pedig alig három évvel később már a triplázó Bayernnek volt alapembere.

Ha az elmúlt négy szezon adatait vizsgáljuk, azt látjuk, hogy a horvát első osztály csapatai  összesen több mint 67 millió font értékben adtak el játékosokat külföldre. Ugyanez az adat az NB I-re vetítve mindössze 6.5 millió, vagyis kevesebb, mint tizedannyi. Ez egy nagyjából kétszer akkora piactól egészen szánalmasan gyenge teljesítmény, arról nem is beszélve, hogy míg Horvátországban csak 10, addig nálunk 16 csapat alkotja az első osztály mezőnyét.

Ebben az időszakban összesen 18 horvát játékos került külföldre 1 millió fontnál nagyobb átigazolási összegért cserébe. Hogy csak a legnagyobb üzleteket említsünk: Mandzukic mellett Ibricicet a Lokomotiv Moszkva (4.4 millió), Vidát előbb a Leverkusen (2.1 millió), majd a Dinamo Kijev (4.4 millió), Badeljt a Hamburg (3.5 millió), Kovacicot az Inter (9.8 millió), Jedvajt pedig a Roma (4.4 millió) vette meg nem kevés pénzért cserébe. És, hogy mi történt eközben Magyarországon? Az egy szem Pintér Ádámon (2010, Zaragoza, 1 millió) kívül senkiért nem fizettek 800 ezer fontnál többet.

Aki ki is ment ebben az időszakban külföldre (Laczkó, Simon, Lázár), az szinte kivétel nélkül hazakullogott néhány évad múlva. Két kivétel akad csak: Korcsmár és Lovrencsics, de ők annak idején szinte aprópénzért hagyták el az NB I-et.

Lényeges különbség a két liga között a légiósok aránya is. Míg nálunk az alkalmazott játékosok egyharmada idegenlégiós, addig a horvátoknál ez az arány mindössze 14%. A bajnokság tíz csapatában összesen 45 külföldi szerepel, de közülük 19-en egykori jugoszláv tagállamok állampolgárai (főleg bosnyákok, akik jelentős kisebbséget alkotnak Horvátország területén belül). A következtetés egyértelmű: mivel kevesebb a légiós, hamarabb kerülnek a mély vízbe a fiatalok, akiknek így a fejlődése is gyorsabb lesz. Persze az is igaz, ott legalább van, akiket bevessenek, míg nálunk ugye egészen más a helyzet.

Beszédes adat, hogy míg a horvát bajnokság idei évadában már nyolc 18 év alatti játékos is szerepet kapott, addig nálunk mindössze egy, a pécsi Kővári. Ráadásul ő is csak a mecseki csődhelyzet miatt került komolyabban képbe, ősszel mindössze egy meccsen szerepelt, akkor a Mezőkövesd ellen volt időhúzó csere.

Árnyalja a képet, hogy a horvát játékosok eddig nem igazolhattak akadálytalanul a topbajnokságokba, hiszen az ország csak tavaly június 1-jén lépett be az Európai Unióba. Ez a változás viszont jelentősen leszállíthatja a horvát játékosok árát, és ezzel párhuzamosan beindulhat az a folyamat is, amely már nagyon fiatalon nyugatra irányítja a tehetséges játékosokat.

A horvátok pótselejtezőn jutottak ki az idei, brazíliai világbajnokságra. Két éve az Eb-n is szerepeltek, legutóbb a 2010-es vb-ről hiányoztak.