Húsz éve tudjuk, hogy a szomszéd nője mindig zöldebb. Az 1993-ban bemutatott amerikai filmet Walter Matthau és Jack Lemmon parádés alakítása tette emlékezetessé, a tévécsatornák azóta is rendszeresen műsorukra tűzik a vígjátékot. Az eredeti cím (Grumpy Old Man - Morcos öreg ember) szabad fordítása telitalálat, tökéletesen illik a tartalomhoz, kis humorérzékkel, képzettársítással máris jobban eladható, fogyasztható a történet.

Aki vasárnap délután ott volt a Puskás Ferenc Stadionban, vagy éppen a kényelmesebb, de hangulattalanabb megoldást választva fotelből nézte a Fradi-ETO meccset, az ne csodálkozzon, ha déjá vu érzés kerítette hatalmába. A különbség csupán annyi lehetett, hogy most nem szomszédokról, hanem csapatokról, nem nőkről, hanem mezekről volt szó. A többi stimmelt, sőt túlságosan is. Mivel a fűnek egyik fontos alkotó eleme a klorofill, ezért az szintén zöld (árnyalatnyi különbségek előfordulhatnak), így aztán ha a játékosok ugyanilyen, vagy hasonló tónusú (sport)ruházatban futkároznak a gyepen, az még inkább zavarólag hathat a külső szemlélő számára. Főként akkor válik hangsúlyossá a probléma, ha az egymással szemben álló felek (lásd Ferencváros és Győr) tradicionálisan zöldben és fehérben (vagy ezek variációiban) futballoznak. Normális esetben nem nagy dilemma, hogy ilyenkor ki, mibe öltözzön, Miskolcon ezt gond nélkül megoldották, a két piros-fehér klubszínű csapat közül az egyik tetőtől talpig pirosban (Diósgyőr), a másik fehérben (Debrecen) futballozott. De ha valaki mégis bizonytalan a dolgában, annak ott van segítségül az MLSZ versenyszabályzatának idevágó passzusa, amely egyértelműen fogalmaz: ,,A játékvezető a mérkőzés megkezdése előtt köteles meggyőződni arról, hogy a csapatok egymástól élénken elütő, a kapusok pedig a mezőnyjátékosok és a játékvezetők öltözékétől eltérő színű szerelésben játszanak...Ha a sportmez, sportnadrág vagy sportszár színe egyezik vagy nagy a színhasonlóság, akkor amatőr versenyben a pályaválasztó csapat, hivatásos vagy vegyes nyílt versenyben a vendégcsapat köteles az ellenféltől eltérő színű sportmezt, sportnadrágot vagy sportszárt felvenni...". A felszerelést leíró egyoldalas ,,szamárvezető" sok mást is taglal még a témában, ennek ismertetésétől most eltekintenék, mint ahogyan a nemzetközi gyakorlat (FIFA - A labdarúgás szabályai) sem bonyolítja túl a dolgot, a ruházat színéről annyit jegyez meg, hogy ,,a két csapatnak egymástól, a játékvezetőtől, és a játékvezető asszisztensektől eltérő színeket kell viselniük...". Ehhez még annyit tesz hozzá a leirat, hogy ,,a játékvezetőnek kötelessége ellenőrizni és biztosítani, hogy a felszerelés megfeleljen a követelményeknek".

Na, ebből nem sikerült nekünk semmit megvalósítani. A próbálkozás már a technikai személyzet (vezetők) szintjén megbukott, hiszen ők azok, akik többek között a felszerelésekről egyeztetnek. Nyilván úgy gondolták, hogy ha az egyik csapat nadrágja és sportszára zöld (ETO), a másiké fehér (Fradi), akkor a zöld-fehér csíkos mez (Fradi) könnyen megkülönböztethető a fehértől (ETO), még akkor is, ha a reklámfeliratok és a számok megtörik az egységet. Tévedtek. Vagy az is lehet, hogy nem kalkulálták be a gyepszőnyeget? Mentségükre legyen mondva, néhány szomszédunké tényleg zöldebb, nem is annyira foltos, mint a miénk, de a színe akkor is hasonló.

És akkor itt kerül képbe a játékvezető, aki ugye ebben a szezonban már profi státuszban végzi a munkáját. A felelősség az övé, de hogy ne nyomja agyon a döntés terhe, bátran kikérheti kollégái véleményét is, vannak rajta kívül még öten. Márpedig féltucat, a labdarúgás szabályismeretéből magasan képzett spori közül valakinek csak észre kellett volna vennie, hogy húsz, zöld-fehérbe öltözött, zöld pályán játszó futballista ha a labdával nem is, a puszta megjelenésével képes lehet elkápráztatni a szurkolókat. Öt perc eltelt a mérkőzésből, amikor megszületett a döntés, de még negyven percig nem változott semmi. A megoldás a szünetre maradt, ám akkor sem sikerült maradéktalanul betarta(t)ni a szabályokat. Azon most lépjünk túl, hogy nem a vendégcsapat, hanem a pályaválasztó húzott magára új mezt, holott a verdikt szerint (már persze, ha elfogadjuk, hogy hivatásos versenyről volt szó...) ennek a műveletnek éppen fordítva kellett volna történnie. De ez a kisebbik hiba, a győriek nyilván nem hozták magukkal a zöld felsőt, a kapusuk azonban megtévesztően hasonló dresszben futott ki a pályára, mint az immár feketében pompázó ferencvárosiak. A megkülönböztető trikó sem vált be, így nem volt más hátra, mint a kapusmezcsere. Ettől kezdve már flottul ment minden...

Összességében maga a meccs emészthető volt, bár az ETO egyenlítő gólja nyilván megakadt a tízezer ferencvárosi szurkoló torkán. Hozzáteszem gyorsan, a mezeken nem múlott semmi. A színükre sem lehet fogni, hogy az első félidőben több volt a hiba és nem volt gól. Mindössze annyi történt, hogy negyvenöt percig kissé jobban kellett meresztenünk a szemünket. Eközben azért lepergett előttünk egy film. Nem, nem a szomszéd nője, bár ez is amerikai. A címe: Blamázs. Azt talán mondanom sem kell, hogy nem vígjáték, hanem dráma...