Az olasz csapatokra egyáltalán nem jellemző, de nagyon is dicséretes módon komolyan vette az Inter az Európa Ligát, és a Tottenham elleni párharcban az első meccsen elszenvedett 3-0-s veresége ellenére is az utolsó pillanatig volt esélye a továbbjutásra. Az eleve egysorosnak tűnő, ráadásul sérülésekkel terhelt csapat azonban nyilván mindent kiadott magából csütörtökön, amikor győzött 4-1-re. És ha egy ilyen csatát elveszít az ember, hajlamos kipukkadni. A legritkább esetben sikerül a következő, három napon belül esedékes meccsen a jó játék és a győzelem.

A 2013-ban hazai pályán még veretlen, hat meccséből ötöt megnyerő Sampdoria ellen különösen nehéz lett volna a feladat, pedig nem igen van már lehetőségük hibázásra a milánóiaknak. December eleje óta nem tudtak két egymást követő bajnokin győzni, így lépésről lépésre kiszálltak a bajnoki címért, majd az ezüstéremért és most már lassan a dobogóért folyó harcból is. Azaz úgy tűnik, jövőre sem lesz BL-szereplés. Egy nagy rohammal az összességében remek tavaszt produkáló Milan és a Fiorentina is megelőzhető még, de közben ott van az utóbbi hetekben formába lendülő Roma és a szintén egyre hátrébb csúszó, de még egyáltalán nem leírható Lazio is. Mindezzel egy jó ideje szenvedő Inter néz szembe.

Andrea Stramaccioni, a csapat fiatal vezetőedzője két hete a Catania elleni, kétgólos hátrányból, az általa becserélt Palacio vezérletével kiharcolt győzelmet úgy ünnepelte, mintha már bajnokok lettek volna. Talán ő maga is úgy érezte, hogy akkor megmenekült az állása. Kisebb csoda, talán a csütörtöki győzelem az oka, hogy az óta sem rúgták ki, hiszen 3-0-ra kikaptak Londonban, majd 1-0-ra a Bolognától is hazai pályán. Pedig időről időre úgy tűnik, hogy nem mindenki szeretne már a szakemberrel együtt dolgozni a játékosok közül. Sokszor vagy nem tudják vagy nem akarják úgy megvalósítania az edző taktikáját, ahogy ő eltervezi, a játékuk lassú, sematikus, kiismerhető. Vagy tényleg ennyire gyenge a keretük?

Amikor a végletes teljesítményeket bemutató csapat a hullám tetejére kerül, azt általában nagy öregjeinek köszönheti. Cambiasso és a már sérül Milito nem egyszer rántották már ki a bajból a gárdát, aztán az utóbbi időben Palacio vette a nyakába az egész bandát, és még a nem a kiegyensúlyozottságáról elhíresült, szép kis pocakot maga előtt toló Cassanónak is voltak olyan villanásai, amikkel meccseket döntött el. A jó öreg cséká, Zanetti meg szokás szerint csak teszi, teszi a dolgát megállás nélkül.

A 30 alattiak jóval ritkábban vállalnak főszerepet. Illetve inkább a hibáikkal jelentkeznek. Egyértelműen Guarínban van a legtöbb potenciál, de ő sem tudja stabilizálni a formáját, a többiekről előrefelé nem is szólva. Hátul is rendre kijön a rutintalanság - vagy a nemtörődömség -, ha nem Handanovic kapuson múlna, még sokkal rosszabbul is állhatnának.

Kérdés, hogy ha Stramaccioni nem tud ebből a keretből egy viszonylag stabil teljesítményt kihozni, akkor van-e olyan szabad, megfizethető edző a piacon, aki igen, azaz érdemes-e - az Inter számára - tíz fordulóval a szezon vége előtt váltani. Talán a legfontosabb dolog itt a megfizethetőség, hiszen nyilván a rutinos klubelnök, Massimo Moratti is látja, hogy a keret jelenleg összességében épp csak a középszer felett van - az is csak egy-két embernek köszönhetően -, csak épp nincs, nem volt pénze a komolyabb erősítésre. Imádkozott, hogy az idősebbek minél tovább kitartsanak, meg leigazolta Rocchit, aki csak egy gólra van a 100. Serie A-s találattól, de a mostani formája alapján arra tennék, hogy azt nem is szerzi meg az idén. Szóval a gondok hasonlóak, mint Milánó másik felében, csak ott egyértelműen látszik, hogy egy potenciálisan erős keretet egy jó szakember már most is szépen összerakott, a következő években pedig még tovább lesz képes fejleszteni.

A kék-feketéknél egyelőre nem úgy tűnik, hogy az összevont szemöldökű ifiedző felnőtt a feladathoz. Ha most már nincs is értelme, nyáron ki kellene söpörnie a klubtól az elnöknek azokat, akik nem alkalmasak a célok elérésére.