2012. augusztusa, rekkenő hőség, balatonalmádi strand. Lilavérű cimborámmal szűrjük a jéghideg Sopronit - bejött az élet. A part mellett lévő színpadon a boldog szocialista időket idéző gyermekműsor, de mi a kocsma ventillátorokkal ellátott, árnyékos teraszán ülve kérjük a kedves pultoslányt, ugyan tegye már át a tévét a sportegyre. Közben csatlakozik még pár fradista, a testükön lévő tetoválásaikból következtetni tudok klubszimpátiájukra. Kezdődik a Fradi-Honvéd. Barátom persze szívja rendesen a vérem az előző vasárnapi meccs miatt, Tshibuabua 94. perces góljával bezsákolták mindhárom pontot ellenünk. Nem veszem fel a zrikáit, a csapattal kapcsolatban már régóta az apátia rajtam az úr, amit mi sem jelez jobban, hogy bérletes létemre gond nélkül a Balatont választottam egy hazai meccs helyett. Az eredmény sem visel meg különösebben, ez a szezon is elúszott, mondom magamban, az új edző sem hozott csodát. Na igen, az új edző. Ez a cikk róla szól, Ricardo Monizról, aki már nem is annyira új. Sőt, már egészen a miénk lett.

Bár ezt a posztot augusztusban, egy éves itt tartózkodása évfordulóján terveztem megírni, idő hiányában ez elmaradt. Most azonban, a kéthetes uborkaszezonban, na meg a magyar futball talán újabb fordulópontja idején ismét aktuálissá vált a téma. Milyen ember ez a Ricardo Moniz? Hozott-e újat a magyar futballba? Szeretjük-e? Okozott-e csalódást? Számos kérdés, melyeket az alább íródó sorokban kívánok megválaszolni.

Szóval a debütáló Kispest-meccs. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rögtön láttam, ez a holland lesz a mi emberünk. Ismétlem, Détári edzősködése alatt teljesen kiábrándultam a csapatból, nem ráztak meg a vereségek, nem dobtak fel a győzelmek. Tisztában voltam vele, hogy minden, ami történik, az a véletlen műve, a csapatunkban nincs semmiféle tudatosság. Nyilatkozatokban persze már akkor is jók voltunk, mindenki a bajnoki címről beszélt, közben meg Pölöskeyvel rohamoztuk az ellenfél kapuját, a Kecskemét elleni meccsünk 60. percében meg görcsöt kaptak a játékosok. Szóval a szurkolók folyamatosan mást láttak, mint amit hallottak, ennek nem lehetett más a vége, mint egy feszült hangulatú váltás.

Monizzal a Honvéd elleni hazai zakó és az Eger elleni kínos iksz után a Haladást a cél szentesíti az eszköz elvet érvényesítve begyűrtük valahogy, de csak azért, hogy utána pár nappal visszavághassanak érte a kupában. A Diósgyőr ellen úgy mentem a stadionba, hogy ha nem látom a mindent elsöprő akaratot a csapaton, csak továbbra is ezt a szenvedést, akkor kukába vágom a bérletem. De a diókat is bedaráltuk, elkezdődött a Jenner-Böde duó szárnyalása, én meg a következő héten Fehérváron áztam bőrig és úsztam boldogságmámorban. Itt kezdődött a Moniz-éra fénykora, azt hiszem. Sorra jöttek a látványos meccseink, hazai pályán szétfociztuk a később bajnok Győrt, a Debrecent és eszméletlen meccsen fordítottunk a Pécs ellen is. Én meg évek óta nem bánkódtam annyira a téli szünet miatt, mint tavaly.

Az eredmények nem maradtak visszhang nélkül, Moniz munkáját elkezdték elismerni, nem csak a szurkolók, de még a külföldiedző-fóbiában szenvedő honi „szakértők” is. És a nagyközönség is megismerte a holland szakembert, sorra jöttek a nagyinterjúk, tévés szereplések és szép lassan kirajzolódott, hogy a szigorú ábrázat egy szokatlanul intelligens, a futballról és a szurkolókról rendkívül szimpatikusan gondolkodó embert rejt, aki mindent (értsd:mindent) a munkájának rendel alá. Persze tudtuk korábbról, hogy egy neves utánpótlás-edzőről van szó, aki bajnokságot és hazai kupát nyert a Salzburggal, kézzelfoghatóvá és közelállóvá ebben az időszakban vált a személyisége.

Azóta nyertünk már vele tornát Marbellán, meg egy Ligakupát, a tavalyi bajnokságban azonban nem jött össze a dobogó. Az idei szezon már teljes egészében az ő felelőssége, az ő kérésére jöttek a játékosok, akik vele csinálták végig a felkészülést és egészen két héttel ezelőttig úgy tűnt, tényleg a közvetlen élbolyban végezhetünk idén. Persze még most sincs ez veszve, a csapaton azonban a fásultság és érthetően az Adams-szel történtek miatti letargia mutatkozik és már az eredmények sem jönnek. Mert bár a bajnokságban eddig talán egyszer sem játszottunk kifejezetten jól, a pontokat szorgosan gyűjtöttük és bízhattunk abban, hogy előbb-utóbb a jó játék is megérkezik. Sajnos eddig ez nem történt meg, sőt úgy tűnhet, ez a szezon is idejekorán mehet a levesbe, mert az elmúlt két körben 0 pontot szereztünk és a hiányzóink miatt a vasárnapi, kaposvári meccs is nagyon nehéz lesz.

Szóval így állunk most. Moniz Fradinál eltöltött időszakának görbéje szavakkal nehezen írható le, népszerűségének csúcspontján talán a Haladás elleni idegenbeli meccsig volt. Ott sajnos elkövette azt a hibát, hogy külföldről jött emberként kioktatott magyar szurkolókat és hiába volt messzemenőkig igaza, egy ilyen lépés itthon nem ébreszt jó emlékeket, az atyáskodó és kioktató Nyugat sztereotípiáját erősíti fel az emberekben.

Az világos tehát, hogy Moniz szakmailag nem tévedhetetlen, sőt sokszor vannak érthetetlen húzásai, kedvenc játékosai, akiktől csak eltiltás vagy sérülés esetén hajlandó megválni. Rossi ellen például még pontot sem tudott szerezni, de a vérmes szakmai tudással nem rendelkező magyar edzők is kitoltak már vele néhányszor. Ricardo Moniz azonban intelligens ember, valószínűleg ő van a leginkább tisztában azzal, hogy még nem kész edző. Emellett még fiatal is, még simán benne van 15-20 év, ez elég kell hogy legyen a kiteljesedésre.

Végül, de nem utolsó sorban, Ricardo Moniz jó ember. Szavaiból süt a játék és a szurkolók iránt érzett szeretet, sosem keresi másban a hibát, ez manapság óriási és igen ritka kincs. Nem egyszer kritizálta a mai futball globális és hazai állapotát, a játék lényegének elvesztését, a közömbösséget és a pénz mindenhatóságát. Ennél szimpatikusabb gondolatok pedig nem igen léteznek egy szurkoló számára. Főleg ebben a honi mocsárban, ahol mindig a bíró, a karma, a lapos labda, vagy éppen a magas fű a hibás. Ahol a fodballedzők körében hiánycikk a megújulásra való igény, ahol a játékosok, bár a pályán 8 gólra vannak a világelittől, külsőségekben semmiben nem maradnak le attól. Summa summarum, számunkra nem hiszem, hogy jelenleg van jobb megoldás a hollandnál. Mert bár szakmailag biztos akad nála jobb (nem itthon!), egyrészt az a szint számunkra megfizethetetlen, másrészt pedig a Ferencváros edzője ne csak taktikailag legyen topon, hanem érezze át és feleljen meg az EEE szellemiségének.

Ricardo Moniz ezt teszi. Éppen ezért végezetül nem tehetek mást, mint hogy még sok, sikerekben gazdag évet kívánok neki a Ferencváros kispadján!

Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot a Facebookon is, ITT!