Andorra ellen megint elkezdődik valami. Megint lehet számolgatni, esélyt latolgatni, reménykedni és hinni. Hinni abban, hogy 1986 után újra sikerül, hogy 2014-ben a magyar labdarúgó-válogatott négyszer hét szűk esztendő után újra ott lesz egy nagy világversenyen.

És megint nekivágunk. Újfent útra kelünk, belekezdünk egy tízmeccses nagy menet(elés)be, melynek végén a legszebb reményeink szerint bebocsátást nyerünk az álmok világába. Oda bizony, Brazíliába. A szirupos szappanoperák, a szamba, Pelé, (az igazi) Ronaldo és az ötszörös világbajnok hazájába.

Kétszeres vb-ezüstérmesként (ki ne tudná, 1938-ban és 1954-ben játszhattunk világbajnoki döntőt) 1986 óta csak irigykedve-sóhajtozva figyelhetjük, hogy a világ nélkülünk üli meg az egyetemes futball legnagyobb ünnepét, s közben persze a kontinensbajnokságokról is rendre lemaradtunk. 2014-ben jó lenne már végre leszámolni ezzel a huszonnyolc éves átokkal. Jó lenne elérni azt, hogy egy picit megint ránk figyeljen a világ. Persze nem úgy, hogy fogadási csalásban mi legyünk a császárok, hogy nálunk az ustawka legyen a karnevál vagy hogy a futballgazdaságunk Mosó Masa mosodáját idézze. Szerezzük vissza a tekintélyünket, tegyük fel magunkat újra a térképre, lépjünk ki az „aranycsapatozás” árnyékából! Ne csak a múltból, a múltban éljünk, tegyünk azért, hogy a jelenben is emelt fővel járhassunk!

Más kérdés, hogy elvárásként, afféle rutinszerű, kötelező házi feladatként aligha fogalmazhatjuk meg a vb-részvételt. Mert az elmúlt évek, főként a tétmeccsek mértéktartásra tanítottak minket. Jött megannyi papírforma-vereség, no meg jó néhány nem várt, sokkoló-kijózanító zakó: Izland, Liechtenstein (az 1999-es ikszre vélhetően minden magyar futballbarát vereségként tekint), Lettország, Málta – sok kis „mini-Irapuato”.

Ezzel együtt Andorra még nem jelenthet akadályt – legalábbis a legvadabb világvége-víziókkal érne fel, ha nem győzelemmel kezdenénk a vb-selejtezősorozatot. A folytatás viszont churchilli utat sejtet (vér, veríték, könnyek), mert egyrészt a hollandok aligha az Eb-n látott citromdíjas Oranjét fogják idézni, másrészt nehéz eldönteni, hogy Törökországban vagy Romániában vár-e ránk pokolibb hangulat, harmadrészt pedig még azt az Észtországot is „megnyertük”, amely velünk ellentétben a legutóbbi Eb-selejtezősorozatban kiharcolta a playoff-kört. Valljuk be, a G csoportban, a bosnyákok helyén azért jobban éreztük volna magunkat: az első kalapból Hollandia helyett Görögország, a másodikból Törökország helyett Szlovákia jött volna, és a litván, lett kettős is jobban „ízlett” volna, mint a román, észt páros. De öröm az ürömben, hogy legalább Liechtensteint elkerültük…

Aztán itt van ez a FIFA-világranglista is. Most éppen a 37. helyen tanyázunk, de egy hónappal ezelőtt már a történelmi csúcsot jelentő 28. pozíciót is megjártuk. Egy kicsit talán még az aktuális állás is hízelgő, mert mondjuk aligha hihető, hogy a valós erőviszonyok alapján Romániánál húsz hellyel jobbak vagyunk. A szeptemberi rangsor szerint csak Hollandia jár sokkal előttünk, a két hellyel előrébb jegyzett Törökország viszont abszolút befogható. Ha csak a világranglistán múlna… Akkor akár Playstationön, csocsóban vagy éppen gombfociban is lejátszhatnánk a selejtezőket.

Csakhogy péntektől nem számít a múlt, a történelem, érdektelen a világranglista – minden a játékosokon múlik.  És ha… Na igen, el is érkeztünk ehhez a szerencsétlen, abszolút sportidegen fordulathoz. De mégis… Ha elkerülnek minket a sérülések, lehet keresnivalónk. Gera kálváriája véget ért, Szalai lassan újra a régi, remélhetőleg Dzsudzsákot és Komant sem fogja felőrölni az orosz daráló, Hajnal harcra kész – a „játékcsinálók” a fedélzeten. Ha klubjukban is folyamatosan játszanak a válogatott kerettagok, egészséges versenyhelyzet alakulhat ki, ami (bravúr)eredményekben is megmutatkozhat. Vadócz szerencsére már elkelt, Rudolf és Buzsáky viszont a kelleténél talán többet vacillál, pedig rájuk is szükség lenne. Csak remélni merjük, hogy a többiek sem esnek áldozatául egy pikkelő edző makacsságának, egy hirtelen felbukkanó rivális szárnyalásának vagy éppenséggel valamilyen woodoo-átoknak. Ha nem lesznek a válogatott körül „ügyek”, a közösség erejére építve messzire juthat az Egervári-legénység. Bizony kár azért a forradalmi hevületű Huszti-kiáltványért, a Hannoverben kiviruló balszélső nagy hasznára lehetne a nemzeti csapatnak. De ezen már túljutottak, túlléptek a fiúk, s a kívülálló számára is feltűnő, hogy a játékosok nem önmagukért, hanem egymásért játszanak – igazi közösséggé értek.

És ha a sorsdöntő pillanatokban még Fortuna is kézen ragadja a mieinket, akkor az álomból valóság lehet. Akkor újra a miénk is lehet a világbajnokság. Akkor végre újra bennfentesek lehetünk, nem pusztán kívülállók. S talán nem kell újabb huszonnyolc évet várni a csodára.