Elérkezett az idő egy régi adósság rendezésére: a Sportméter tizenhat posztos történelme során még sohasem kedveskedett filmajánlóval a nagyra becsült Olvasóknak. Most azonban végre valahára megtörik a jég, s a Szerző egy olyan sorozatot méltat magasztos mondatokkal, amely jó eséllyel nyeri el a kézilabdáért rajongó, annak női változatát kiváltképp kedvelő, s az európai elitbe végérvényesen visszatérő Ferencvárost ugyancsak sokra tartó sportbarátok rokonszenvét.

Cím: Az elit alakulat (Band of Sisters)

Műfaj: olykor dráma, néhol krimi, máskor thriller, nem egyszer horror, a végén talán vígjáték

Rendező: Elek Gábor

Főszereplők: Alena Abramovics, Pastrovics Melinda, Kovacsicz Mónika, Such Nelli, Tomori Zsuzsanna, Szucsánszki Zita, Nerea Pena, Szamoránsky Piroska, Cifra Anita, Zácsik Szandra, Vérten Orsolya, Szarka Adrienn

Epizódok: remélhetőleg tizenhat

Játékidő: 2x30 perc edizódonként (de: a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában hosszabbítás lehetséges!)

Bánhatja, aki elmulasztotta az első két részt. Kezdésnek Oroszországban pörgött az oktatófilm, pedig a premier előtt akadtak olyanok, akik az előző két évad sikersorozatára, a két KEK-győzelmet hozó szériára csak afféle B-movie-ként tekintettek. Ehhez képest Elek Gábor társulata már a nyitányon egyértelműsítette, hogy a Bajnokok Ligájában sem statisztaszerepre készül. Szegény volgográdi lányok ott, a vad Keleten úgy érezhették magukat, mintha csak egy vadnyugati klasszikusba, A hét mesterlövészbe csöppentek volna – hiába volt az orosz kapusok minden igyekezete, Tomoriék Fomina és Tyimosenkova kapuját is rommá lőtték.

A második epizód (munkacím: A szív bajnokai) aztán a végsőkig kitartó kritészek maradék, maroknyi csoportját is feloszlatta. Ez az a fejezet, amelyben a hősnők a laikus, sőt, a sportfilmekre mérsékelten fogékony nézőt is végérvényesen maguk mellé állították. Már a forgatás miliője is megkapó: a helyszínválasztás, a dabasi kézilabda-ékszerdoboz telitalálat, az atmoszféra pedig Dolby Sorround és egyéb technikai effektek nélkül is átjön a képernyőn, és menthetetlenül magával ragad. Másokat meg elsodor: a világhírű, de ezúttal az ellenség (na jó, ellenfél) szerepére kárhoztatott Larvik játékosai, edzői hirtelen Dante poklában találtak magukat – és ehhez még egy hirtelen kitörni készülő vulkánra sem volt szükség. Egy jó sztori nélkül azonban mit sem érne az egész: kétszer is elérkezik a pillanat, amikor összeszorul a szív, amikor elfogy a levegő, a köröm (már lerágtuk), amikor olybá tűnik, felülkerekedik a Rossz, a Gonosz (ez lenne a Larvik), olykor két másik Rossz és Gonosz támogatásával (ők lennének a – figyelem, szappanopera-szál! – részleges amnéziában szenvedő, a nyilvánvaló hetesek megítéléséről meg-megfeledkező sípmesterek); csakhogy jön a hollywoodi fordulat, s a pokoli küzdelemben már-már utolsó erőtartalékaikat is felélő Jók új erőre kapnak, és fényes győzelmet aratnak.

Egy ilyen katarzisélmény után a néző eleped a folytatásért. És ebben hatalmas szerepe van a rendezőnek. Pedig Elek Gábor nehéz örökséget cipel. Az édesapja, Elek Gyula hosszú évtizedeken át volt etalon a szakmában, hogy egy korábbi másik nagy elődről, az ugyancsak jó nevű direktorról, Németh Andrásról már ne is beszéljünk. Elek Gábor azonban nem először igazolja, hogy méltó az örökségre. Mert tudja, hogyan kezelje az olykor érzékeny lelkületű hősnőket, mert jó érzékkel reagál a dramaturgiai fordulatokra, s mert korántsem mellékesen „boldogvég”-megoldásokban sem utolsó.

És akkor a főszereplőkről, akik sikerre viszik a produkciót. Megannyi szín, megannyi egyéniség, megannyi izgalmas karakter. Vegyük rögtön a két kapust (Alena Abramovics és Pastrovics Melinda), akik villámgyors reflexeikkel, a fizikai törvényszerűségeit meghazudtoló végtagmegnyúlásaikkal A macskanőt idézik, csak éppen alakításukért nem jár Arany Málna-díj. Izgalmas párosokat alkotnak a szélsők is: a jobb és a bal oldalon is adott egy, már többször csúcsra jutó, nagy tapasztalattal felvértezett mentor, és egy, a pályája elején járó, végtelenül ambiciózus és tehetséges tanítvány. Nem lehet vita tárgya, hogy Such Nelli és Szarka Adrienn ugyancsak eminens diák, mint ahogy az sem kétséges, hogy nem Kovacsicz Mónikáról és Vérten Orsolyáról mintázták a Rossz tanárt. Az átlövőket sem lehet nem szeretni: Tomori Zsuzsanna a maga lázadásra hajlamos természetével, fékezhetetlenségével, rendíthetetlenségével amolyan XXI. századi Jeanne d’Arc, és bár olcsó poén lenne a testfestések elkötelezett híveként is ismert Zácsik Szandrát A tetovált lányként jellemezni, a dolgozat vége felé a magát némiképp elragadtató Szerző mégis erre vetemedik. Sőt, még ennél is tovább megy: a falban hadakozva elképesztő mennyiségű rúgást, ütés, csípést, harapást stb. kiálló beállósokat (Szamoránsky Piroska és Cifra Anita) egyenesen A karatekölyök-széria hőseihez hasonlítja. Az irányítókra meg szinte szavakat sem talál, de azért próbálkozik: Nerea Pena ízig-vérig latin karakter, amolyan csacska angyal, Szucsánszki Zita pedig nemes egyszerűséggel az agy. Egy csodálatos elme. Aki olykor meghasonlik – az egyik pillanatban kegyetlen amazon, a másikban királynői eleganciájú művész.

Ezek a hősnők emberközeliek, nem felfújt celebcicák, nem hirtelen felbukkanó, majd legalább olyan gyorsan lebukó csillagocskák. Az elit alakulat – a második epizód után végérvényesen eldőlt, hogy a csapat tényleg az. És bár a forgatókönyvet az élet írja – nem törvényszerű a happy end –, a néző zsigeri késztetést érez arra, hogy a következő rész alatt is visszafojtott lélegzettel, gyöngyöző homlokkal és ökölbe szorított kézzel szurkoljon a Ferencváros sikeréért. Mert a film pereg tovább.