Nem csitulnak a kedélyek a varsói lengyel-orosz szurkolói összecsapások után. A közvélemény még mindig keresi a válaszokat arra, hogy miképpen válhatott háborús övezetté a lengyel főváros egy része, hogy miért késlekedett a rendőri beavatkozás. A varsói rendőr-főkapitányság a tömeges letartóztatások után is gőzerővel dolgozik a több szálon futó ügy felgöngyölítésén, s a kiszivárgott hírek szerint már meg is van a perdöntő bizonyíték az egyik legveszedelmesebb orosz ultracsoport ellen. Tűz közeli forrásunk rendelkezésünkre bocsátotta az ominózus dokumentumot. A véres eseményeket óráról órára rögzítő naplótöredéket változtatás nélkül közöljük.

A nagy balhé

Nem olyan parádés a szereposztás, mint a nagy klasszikusban, nincs Robert Redfordunk és Paul Newmanünk sem, de azért jó kis csapat verődött össze (na nem szó szerint, a pofonokat általában mi osztjuk). Itt van például Gyima, aki csapatkapitánya volt az I. Nem Hivatalos Ustawka-világbajnokságot fölényesen megnyerő válogatottunknak. Aztán velünk tartott Szása is, aki az említett rendezvényen különdíjat vehetett át a legszebb fejre mért rúgás kategóriában. Továbbá bármikor számíthatunk Szergejre, csak egy picit forrófejű, a szép emlékű vb-n például kizárták, mert figyelmen kívül hagyta a földön fekvő, harcot feladó ellenfélbe nem rúgunk szabályt. A kedvencem viszont vitathatatlanul Misa, a mackó. Ő a mi kabalánk. Persze nem azért, mert kísértetiesen hasonlít a moszkvai plüssre, sőt. Legyen elég annyi, hogy Nyikolaj Valujev hozzá képest egy törékeny pálcikaember. Szóval ütős kis galeri a mienk (szó szerint), és régóta készültünk már erre a lengyel-orosz derbire. Meg is adtuk a polákoknak, ami jár nekik. De jöjjön végre a dicsőséges nap krónikája!

8.00. Hűvös reggelre ébredtünk, még jó, hogy nem éltük fel a teljes vodkakészletünket. Misa már az ötödik melegszenyát burkolja be, Szergej pedig a kedvenc rugósát keresi (egy egész szettet hozott magával, nem tudom, minek idegeskedik), mire pikírtkedve odabököm neki, hogy a múltkor nem felejtette-e bent valakiben. Gyima Szását keltegeti, aki még mindig a tegnap esti vodkázgatást nyögi (egy kicsit aggaszt is a dolog, máskor jobban szokta bírni).

10.00. Terepszemle, könnyű korzó a belvárosban. Jó körbenézni, annyian vagyunk, mint az oroszok (nagyon-nagyon sokan), itt ma lengyelverés lesz – és nemcsak a stadionban. Szergej a kukák rúgásállóságot teszteli, ellenben a polákokon tervezett rugósállósági próbáról Pató Pált citálva („Ej, ráérünk arra még!”) egyelőre sikerül lebeszélni. Misa rádörrent egy-két vaskosabb rigmusra, és sajnos Szásából is kikívánkozik egy és más, de ezt inkább nem részletezném. Gyima jól le is szúrja (leteremti, nyugi!).

13.00. Könnyű ebéd. Na jó, Misának nehéz, a harmadik pacalt talán már nem kellett volna kikérni. Gyöngyözik is szegénynek a homloka – drága jó mamája, Kátya néni chilis babfőzeléke óta nem láttam ennyire megviseltnek –, és szolidan ki is kuncognánk, ha nem tudnánk, hogy ebből még gáz lesz. Márpedig a Misában zajló gasztroenterológiai folyamatok jó néhányszor megkeserítették már az életünket. Szása sincs virágos jókedvében, leette kedvenc Sztálinos pólóját, de miután felajánlom neki a „Lengyelország orosz föld” feliratú trikómat, nagy nehezen megnyugszik. A kétbetűs kitérőjét követően körünkbe visszatérő, veszettül vihogó Szergej közérdekű közleménye aztán végképp feloldja a hangulatot: ellenséges piszoárok likvidálva! Likviditási problémáinkon (nincs kedvünk fizetni) hanyagul túllépve gyorsan lelépünk a tett helyszínéről. Gyima szeme büszkén csillog, igen, Varsóban is letettük a névjegyünket.

17.00. Tisztában vagyunk vele, hogy a polákok is készülnek ránk: állítólag a Visztula egyik hídjánál tervezik az attakot. Csórikáim, mégis mit várnak több ezer orosz ellen?! Gyima szerint a „Harmincan vagytok, parasztok, harmincan vagytok!” rigmusra sem érdemesek, én azonban rázendítek, abból azért olyan nagy baj nem lehet. Szergej is készül, komoly műgonddal igazítja magára az élete legemlékezetesebb (egyetlen) sítáborában zsákmányolt símaszkját (nagy hóhányó, az oktatótól emelte el), Misa és Szása pedig kapucniba burkolózva várja az összecsapást. Gyimával megállapodunk abban, hogy legalábbis nem normálisak, ilyen fülledt levegőben tökéletesen felesleges ennyire beöltözni. Mert ugye nem a ruha teszi az embert, hanem a megruházás. És itt is vannak, jönnek a polákok! Gyors sms az otthoniaknak: „Apa, kezdődik!”

18.00. Azért jó arcok ezek a készenlétisek. Sokáig úgy engedik a test test elleni küzdelmet, hogy arra talán még a Premier Ligában is csettintenének (nálunk, a Premjer Ligában biztosan). A pirótól már pöttyöt paráznak, be is vetik a vízágyút, amit a magunk részéről egyáltalán nem bánunk, kezdünk kimelegedni. Egyelőre frissnek érzem a fiúkat, Szásának még arra is van energiája, hogy felhívja Szergej figyelmét a helyes lábtartásra. Teli rüszttel, ne belső csüddel! – instruálja, miközben Gyima hatalmasat suhint az egyik polákra. Misára négyen rontanak rá, el is kapja a megszokott ünnepi érzés: jobb adni, mint kapni. Nincs rászorulva, de azért besegítek neki: az egyik polákba fúródó gyomrosomat elismerő biccentéssel nyugtázza, majd Zidane-osan megbólintja a varsói Materazzit. Alázzuk őket, mint Dzagojevék a cseheket, kár, hogy a készenlétisek lefújják a meccset. Sajnos szó szerint, még a novoszibirszki javítóban sem könnyeztem ennyire, amikor ötven kiló hagymát kellett megpucolnom egyedül. Pucoljunk mind! – adja ki aztán az utasítást a helyzet eszkalálódását bölcsen felmérő Gyima. Nem szállunk vitába vele.

20.45. Kezdődik a második lengyel-orosz, egy sörpadon nézzük, bár elnézve az előttünk katonásan sorakozó üvegeket, akár vodkapadnak is kinevezhetnénk. Zseniális az orosz B-középben kifeszített, gigantikus méretű „Ez Oroszország” feliratú transzparens (a kivont kardú harcos engem Misára emlékeztet), Szergej viszont még mindig puffog, hogy nem az általa megálmodott „Vesszen Varsó!” drapiötletre esett a választás. Gyima és Szása az esélyeket latolgatják, majdnem össze is vesznek, mert képtelenek közös nevezőre jutni abban, hogy néggyel vagy öttel nyerünk-e.

23.00. 1-1, a letargia leírhatatlan. Misa a polákok egyenlítő góljánál úgy felrúgta az asztalt, ahogy Blaszczykowskit kellett volna Berezuckijéknak, és kész is volt a tragédia. Vodka nélkül maradtunk. Szása meredten bámulja a földet. – Mikor is fürödtünk utoljára? – szippant nagyot csatakos felsőjébe. – A vízágyú számít? – sandítok rá mérsékelten komoly ábrázattal. Szergej már nem képes konstruktív gondolattal továbbfűzni az ígéretesen induló diskurzust, hacsak fel-felerősödő horkantásait nem tekintjük kommunikációs aktusnak. De nem. Gyima szerint nekünk is ideje lenne nyugovóra térnünk, hiszen néhány nap, és jönnek a görögök. Állítólag náluk is van néhány kemény arc.