Emlékszünk még Procira? Na és Nokira? Dereng valami Béla úrról? Hát persze, hogyan is feledhetnénk őket?! Korszakos csapat, korszakos egyéniségek, korszakos megoldások – a Lúzer FC neve az idők végezetéig fennmarad. Az egyszeri rajongót még ma is hatalmába keríti a nosztalgikus bizsergés, ha felidézi a mesteri luftokat, a művészi gyertyákat, a tökélyre fejlesztetett hasra eséseket. Soha nem volt és soha nem lesz még egy ilyen különleges alakulat, csillagász legyen a talpán, aki megfejti, hogy mégis milyen szerencsés együttállás szükségeltetik ennyi (anti)talentum egyazon térben és időben történő felbukkanásához. Munkál is bennem némi szégyenérzet, hogy kísérletet teszek egy hozzájuk hasonló együttes összeállítására, de azért az idei Európa-bajnokságon is akadt néhány lúzer…
Kutatás-módszertani nehézségek
Nem tagadom, a válogatás során olykor őrült szakmai kétségek között őrlödtem, a megfelelő futballisták kiválasztása mellett az adekvát játékrendszer megtalálása sem volt éppenséggel egyszerű feladat. Három vagy négyvédős rendszer? 3-5-2? 4-4-2? Vagy legyen az Aranycsapat által forradalmasított WM-rendszer? Kell csúcsék? Legyen a csapatban klasszikus tízes? Végül a világ kedvenc futballmagazinja (FourFourTwo) által preferált felállás mellett törtem lándzsát, hogy aztán jól pálcát törjek a csapatba kerülők felett. Néhány kimaradó miatt ugyan vérzik a szívem, de a keretszűkítést túlélők emlékezetes alakításaikkal ugyancsak megszolgálták a bizalmat, méltóképpen képviselve a Lúzer FC szellemi örökségét. Íme, a csapat, amelyre még Urbán Flórián is csettintene: Andrij Pjatov – Mikael Lustig, Marcin Wasilewski, Richard Dunne, Ashley Cole – Aiden McGeady, Mark van Bommel, Ivan Rakitic, Florent Malouda – Alekszandr Kerzsakov, Milan Baros.
Az ukrán indián (Kapus)
Az ukrán-angol (0-1) meccsig a kommentátorok rémálomcsapatába már a torna előtt bekerülő Wojciech Szczesny volt az első számú jelöltem – a magánhangzó- és most már vélhetően önbizalomhiánnyal is küzdő lengyel kapus az Eb nyitómérkőzésén Szalpingidisz elütésével gyakorlatilag elütötte magát a további szereplés lehetőségétől –, de aztán jött Andrij Pjatov, akivel még kiállított kollégájánál is jobban kibabrált a balsors. Hiába számolta ki tökéletesen Gerrard beadásának röppályáját, a labda irányt változtatott egy bekken, s már képtelen volt korrigálni: a gömb villámként cikázott át a tehetetlen portás kezei között, hogy aztán Rooney pompás hajkoronával dúsított kobakján gellert kapva az üresen tátongó kapuba csapódjon. A Sahtar Doneck kapusát még az sem vigasztalja, hogy megnyerte a helyi német kisebbség Jens Lehmann-hasonmásversenyét, s a hírek szerint mérhetetlen keserűségében az angolok által felajánlott Arany Lepke-díjat (Golden Butterfly) sem volt hajlandó átvenni. Közben szárnyra keltek olyan pletykák, hogy a kontinensviadal után talán nem is marad Európában: a nahavo indiánok állítólag félreérthetetlen füstjelzésekkel tudatták, szívesen szerződtetnék nagy célokat szövögető csapatukba – az együttes vezéregyénisége, Görbe Láb szerint Lyukas Marok tökéletesen illeszkedne a rezervátum nemrégiben alapított szakosztályába.
Mozi és pelenka (Védelem)
Mikael Lustig az ukrán-svéd (2-1) találkozón nyújtott teljesítményével érdemelte ki a jobbhátvéd pozíciót, különösen az bámulatos, ahogy a cselekvés (illetve a cselekvés imitálásának) legkisebb szándéka nélkül végigmozizza Andrij Sevcsenko második, egyben meccsdöntő gólját. Jó, jó, a nagy Ibra is megelőzhette volna mindenki Seváját, de igazán a svédek gólvonalon cövekelő lustájának illett volna reagálnia a szinte a füle mellett elsüvítő fejesre.
Szegény Marcin Wasilewskit sem hagyhattam ki a csapatból. Az Eb leggyengébb csoportjában is kínosan halovány házigazda erőtlen támadójátékánál csak az olykor rémisztően ingatag védelem borzolta jobban a lengyel szurkolók idegeit. A csehek elleni, vereséget és kiesést hozó derbin különösen Wasilewski alakított emlékezeteset: a találkozó 72. percében (a végzetes gólt hozó minutumban) Jiracek gondos dadaként ültette hintába a lengyel liberót, akit talán még pelenkás korában sem ért hasonló megaláztatás.
A három meccsen kilenc alkalommal kapituláló ír együttesből is kötelező válogatni, bár nem könnyű a választás, hiszen a lóherés védők végig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtottak: a horvátok, a spanyolok és az olaszok ellen egyformán pocsék performansszal rukkoltak ki. Ha valakit mégiscsak ki kell emelni, az legyen Richard Dunne, elvégre ő a védelem korelnöke a maga 32 évével. Jól is jött a tapasztalat: a labda nyomozásában, a gyors lábú csatárok szemmel verésében és a rossz ütemű becsúszást követő, ártatlanságot mímelő arcjátékban is érvényesült a középhátvéd rutinja.
A 100. válogatott fellépése felé is góltalanul haladó Ashley Cole lett a bal(b)ek(k). Talán kicsit szigorú az ítélet, de többször újranézve (az angoloknak nyilván még egyszer is sok(k) volt) a szinte csak tisztességből eldőlő Buffon kezébe gurított büntetőjét, már kevésbé mardos a lelkifurdalás. Mert amúgy hiába tette a dolgát szorgos iparosként a tornán, a precízen végrehajtott bedobások, a John Terryhez szinte száz százalékos pontossággal továbbított, hajszálpontos oldalpasszok mind-mind a feledés homályába merülnek – ellenben az olaszok elleni negyeddöntő tizenegyespárbajában vétett hiba, s a büntetők úgy általában még jó ideig kísérteni fogják Cole-t és úgy általában az angolokat.
Kémia nélkül nem megy (Középpálya)
Az írek bámulatos szurkolótáboruk ellenére is outsiderek voltak ezen a kontinensviadalon, így tőlük két játékost is beválogattam. Dunne klasszisáról már esett szó, most következzék Aiden McGeady méltatása. Csak címszavakban: A pálca nélküli karmester; A szabódó fazonszabász; A kiismerhető cselkirály. Bizony, nemcsak a nemzetközi szaksajtó, de maguk az írek is sokkal többet vártak sokra taksált vezérüktől, McGeady azonban származásához hűen skót fukarsággal mérte a jó megoldásokat. Legtöbbször úgy kóválygott a pályán, mintha csak egy dublini pubból szédült volna ki – ennyi erővel a sör áztatta drukkerhad soraiban is helyet foglalhatott volna…
A védekező középpályás posztjáért két holland, Mark van Bommel és Nigel de Jong vívott öldöklő küzdelmet (bár esetükben ezzel a kifejezéssel csínján kell bánni). Végül egy paraszthajszállal előbbi nyert, már csak apósa, az amúgy (még) holland szövetségi kapitányként tevékenykedő Bert van Marwijk arcpirító kivételezése miatt is. A derék Markot Eb-n nyújtott produktuma alapján leginkább a szén-monoxidhoz (képlete: CO) tudnám hasonlítani: színtelen, szagtalan, gáz, no és az egészségre ugyancsak ártalmas (lásd még: páros és nyújtott lábbal történő becsúszások).
Az ideális elegyhez egy támadóbb vénájú fedezet is szükségeltetik, és bár a horvát válogatott meg úgy általában a kipécézett Ivan Rakitic sem nyújtott rossz teljesítményt, a spanyolok elleni, 1-0-ra elveszített mérkőzésen kihagyott ordító ziccerével mégis bejátszotta magát a csapatomba. Modric beadását még a nagymutter is befejelte volna, zúdult a kritika szegény fejére, ő meg csak irult-pirult. Magam nem mernék ilyen sarkosan fogalmazni, mostanában mégiscsak betegeskedik a nagyi, de azt megengedem, hogy egy évvel ezelőtti sportformájában relatíve könnyedén stukkolt volna Iker Casillas kapujába.
A francia válogatott sokadszor igazolta a sok dudás és a csárda viszonyrendszerére vonatkozó alapvetést, s ezúttal szegény Flrorent Malouda szorult „csárdán kívülre”. Az angolok elleni találkozón ugyan még kezdő volt, de látványosan nem találta a helyét (vagy Laurent Blanc nem találta el Malouda igazi posztját), majd némi „mosolyszünet” után a spanyolok elleni negyeddöntőben is kezdett, de egyetlen játékpercével sem bizonyította, hogy ő a legjobb dudás.
Rontás alatt (Csatársor)
Alekszandr Kerzsakov némi túlzással már a csehek elleni, amúgy 4-1-re megnyert találkozón gólkirály lehetett volna, de sem akkor, sem később nem talált a kapuba. Pedig jól jöttek volna a találatai a tulajdonképpen saját magát kiejtő szbornajának – valljuk be, a cseh, görög, lengyel, orosz kvartettből művészet volt kiesni. Kerzsakov annyit rontott, mintha csak rontás alatt játszott volna, legfeljebb az vigasztalhatja, hogy a nadír után szükségképpen jön a Zenit.
Milan Baros miatt egyenesen meghasonlottam. Kedveltem, szerettem, imádtam. A 2004-es Eb-n ő és a cseh válogatott is lehengerlően futballozott, élmény volt nézni őket. Most viszont nem tudtam nem betenni a rémálomcsapatba, annyira formán kívül játszott. Egy gólpassz és más semmi. Őszintén szólva azon sem lepődtem volna meg, ha a közvetítések alatt a bal válla vagy éppen a jobb fülcimpája fölött végig villogott volna egy nagy R – ez a Baros már csak lassított felvétele a nyolc éve látott gólkirálynak. Persze hiányzott mellőle a jó öreg Koller, de ez sem mentség – Prágában sem lesz már Baros-tér.