Merész András és Kemény Dénes után Mocsai Lajos is kihirdette olimpiai keretét, így a női és férfi vízilabdázók után immár férfi kéziseinknél is tiszta a kép. Ha csak sérülés vagy valamilyen talányos „különleges körülmény” át nem húzza a számításokat. A negyedik olimpiájára készülő kapitány ezért amondó, lehet még változás a 14+1-es névsorban, így továbbra is huszonegy játékossal dolgozik, s az utazó keret a július 19-ei, Tunézia elleni felkészülési mérkőzés után válhat végelegessé. Bárhogy is alakul végül a lista, ebben a válogatottban sok van, nagyon sok.
Azért a csapatsportágaknak mindig különleges hangulatuk van. Pláne egy olimpián. Mert hevesen ver a szív, ha messzire száll a kalapács vagy a diszkosz; mert ökölbe szorul a gyomor, ha akció van a páston, a tatamin vagy a birkozó szőnyegen; mert könny csillog a szemekben, ha a mi fiunk-lányunk érinti elsőként a medence falát, ha a mi hősünk halad át elsőként a célvonalon, de nálam a szakrális átlényegüléshez az kell, hogy a labda a kapuban táncoljon egy sordöntő vízilabda-, kézi- vagy éppen focimeccs sorsdöntő pillanatában.
Londonban három csapatsportágban szoríthatunk magyar együttesnek. A zsinórban negyedik aranyára hajtó férfi vízilabda-válogatott kvalifikációját még egy bírói csalássorozattal kombinált világvége sem tudta volna megakadályozni, a női pólósok és a férfi kézisek ötkarikás részvétele viszont minden túlzás nélkül a bravúr kategóriájába sorolható. Sokan úgy tartják, egy nemzet sportjának erejét az mutatja meg a legjobban, hogy hány csapatsportágban képviselteti magát egy olimpián, s hazánknak a bűvös hármas szám miatt aligha kell szégyenkeznie. Ezzel együtt az egyszeri szurkoló természetéből fakadóan telhetetlen, s mivel magam sem tartozom a szabályt erősítő kivételek közé, kénytelen vagyok hangot adni a hiányérzetemnek. Mert szerintem a három lehetett volna öt is. Az egy dolog, hogy még most sem értem, hogy a BL-döntősökkel és KEK-győztesekkel teletűzdelt női kézilabda-válogatott hogyan maradhatott le Londonról, ugyanakkor Görbiczéken kívül is vérzik még a szívem egy többre hivatott társaságért: gúnyoljanak ki, kövezzenek meg, kényszerítsenek virtuális nyaktiló alá (azért csak finoman!), de szellemi képességeim teljes birtokában kijelentem, hogyha Egervári Sándor nem szipkázza el az olimpiai labdarúgó-válogatott kulcsembereit a sorsdöntő selejtezők előtt, a futballcsapatnak is reális esélye lett volna az ötkarikás részvételre.
Persze ne keseregjünk, hiszen van két aranyesélyes együttesünk (a női vízilabdázókra amolyan titkos favoritként tekintek), és van egy olyan csapatunk – újabb merésznek tetsző kinyilatkoztatás következik! –, amely ugyancsak odaérhet a dobogó közelébe. A keretmustra során az is kiderül, hogy miért.
„Végy egy jó kapust!” – ősrégi axióma ez a „ketreces” csapatsportágakban, Mocsai Lajos azonban inkább a Végy két jó kapust! mondáshoz tartja magát, ezért két egészen kivételes képességű, ráadásul egymást tökéletesen kiegészítő hálóőrrel vág neki az olimpiának. „Fazék” már nyolc évvel ezelőtt is ott volt az olimpiai negyedik helyezett válogatottban, s azóta sem lett rosszabb, sőt. A tavalyi bokatörésnek nyoma sincs, Nándi száz százalékos formában várja Londont. Nem fogunk csalódni benne, ebben biztos vagyok, mint ahogy abban is, ha megkérdeznék róla a rivális kollégákat, egytől egyig a világ tíz legjobb kapusa között emlegetnék. Én elfogult vagyok, nálam benne van a TOP 5-ben. És persze Mikler Rolandról sem szabad elfeledkeznünk, aki a tavalyi olimpiai kvalifikációs világbajnokságon végképp kilépett a harmadik számú kapus szerepköréből. Nem kísérti már Puljezevics árnyéka, s ettől érezhetően felszabadult. Ráadásul remek korban van, még legalább két olimpiát jósolok neki. Nagy biztonságot ad majd a csapatnak a Fazék, Roló páros, amely legalább olyan jó, mint a 2004-es Szathmári, Fazekas duó vagy az 1988-as Bíró Imre, Oross Tibor, Hoffmann László hármas. (Igaz, utóbbi trióról személyes emlékeim relatíve homályosak, hiszen olimpiai szárnyalásuk, repkedéseik idején zsenge koromból adódóan – a negyediket tapostam – még jobban lekötött a csattogós lepke működési elvének megértése, mint a világ legnagyobb sportünnepe.)
Jobbszellőben sem lesz gondunk az olimpián, de talán ez az a poszt, ahol Mocsai Lajos leginkább meglepte a közvéleményt. Mert a legtöbben úgy számoltak, hogy Iváncsik Tamás helye atombiztos, a másik pozícióért pedig Gyulyás Péter és Harsányi Gergely vív majd késhegyre menő küzdelmet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a középső Iváncsik-fivér súlyos sérülése (elülső keresztszalag-szakadás) miatt hónapokat kihagyott, de a hírek szerint az ugyancsak sokáig maródi Ilyés Ferenccel együtt már maximálisan terhelhető. Gulyás és Harsányi mellett szólhat, hogy szükség esetén jobbkettőben is bevethetők, ráadásul Gergőnek már van olimpiai rutinja, és majdnem olyan ritkán ront hétméterest, mint amilyen rendszerességgel poszttársára büntetőzik (tényleg kíváncsi lennék, hány hetest lőtt Gulyi a felnőtt pályafutása során). Ezzel együtt Iváncsik Tamás nem adta fel a küzdelmet, bízik benne, hogy a július 19-ei, utolsó utáni kerethirdetést követően végül mégis becsusszan az utazók közé. Akárhogy is alakul, nincsenek félelmeim a poszttal kapcsolatban, ráadásul még csak nem is várok „abalói” teljesítményt – bőven beérem azzal, ha a fiúk megidézik a csúcson lévő Kertész Balázst.
El is érkeztünk a jobbátlövő poszthoz, ahol annyi minden történt, hogy a cselekményfolyam részletezéséhez nemcsak egy poszt, de talán még egy regény(trilógia) is kevés lenne. Nem lehet nem Nagy Lászlóval kezdeni. Nem lennék meglepve, ha valamelyik szappanoperára szakosodott dél-amerikai filmgyár már megvette volna a Nagy-saga licenszét, és titokban – enyhén pampásított kulisszák között – már el is kezdte volna forgatni a Ladislau Grande vívódása munkacímet viselő szuperprodukciót. De félre a gonoszkodással (még ha ennyi talán bele is fér), mert Nagy Laciban benne van a szuper produkció, ahogy azt hároméves önkéntes száműzetése előtt és a nagy visszatérés alkalmával is láthattuk. Jobbkettőben szerintem jelenleg ő a No. 1, védekezésben és támadásban egyaránt extraklasszis, ráadásul akkor sem jön zavarba, ha neki kell irányítania. A norvégok elleni vb-selejtezőkön az is nyilvánvalóvá vált, hogy különleges motiváció dolgozik benne, így a magyar kézilabda érdeke azt kívánja, hogy lépjünk túl a hosszúra nyúló mosolyszüneten. Persze Mocsai Tamásról se feledkezzünk meg, aki Nagy távollétében sokszor egyetlen balkezes átlövőként igazi vezére volt a csapatnak, s aki ezúttal sem csupán Laci tehermentesítése miatt tagja a keretnek. Ha ég a ház, még jobbszélsőt is tud játszani, mindig hoz egy jó átlagot, és neki is van már olimpiai rutinja. Csakúgy, mint Laluska Balázsnak, aki alapesetben a válogatott első számú hármas védője, csakhogy itt ez a buta olimpiai keretlimit (mindössze tizennégy játékos nevezhető), ezért egyelőre csupán tartalék. Ami a kimaradókat illeti, szegény Krivokapics Miloradot a két évvel ezelőtti mélyvénás trombózis után ezúttal egy tüdőembólia „találta meg”, Ancsin Gábor pedig még „nincs kész”, de minden adott ahhoz, hogy ő legyen az új Nagy Laci.
Császár Gábor személyében irányítóban is van egy világklasszisunk, ami ugyancsak sokat ígér az olimpiára. Van egy olyan vezéregyéniségünk, aki akkor is képes a hátára venni a csapatot, amikor senkinek sem megy igazán (az idei, Horvátország elleni Eb-meccsen a magyar válogatott 24 góljából 14-et vállalt), aki balátlövőként is remek, aki a 2005-ös vb-bronzot hozó hazai junior vb óta fokról fokra építi magát. És itt van Lékai Máté, akinek ugyan Csaszival ellentétben nincs olimpiai tapasztalata, de nem fogja elsodorni az ötkarikás forgatag. Bámulatos cselezőkészségével, kimagasló játékintelligenciájával nagy hasznára lesz a csapatnak, amelyben a taktikától függően még akár a jobbkettes pozícióban is feltűnhet. Ancsin Gáborhoz hasonlóan az idő neki dolgozik, a (közel)jövőben világklasszissá érhet.
Kulcsszerep hárul a beállósokra is. Nem kertelek, Zsigmond Györgyön, Mezei Richárdon, a Rosta testvéreken no meg persze Gál Gyulán szocializálódva volt idő, amikor kételkedtem Zubai Szabolcsban. Ilyen fizikai paraméterekkel nem lehet megélni ezen a poszton – vontam meg magamban a kíméletlen szakmai konklúziót. Hát jókorát tévedtem. Mert ez a légsúlyú Terminátor világversenyről világversenyre úgy pakolgatja a nála sokszor negyven kilóval is nehezebb kollégákat, mint edzésen a bójákat. A másik kiválasztott Schuh Timuzsin, aki felépítését tekitntve már inkább ideáltipikus beállós. Védekezésben alapember, támadásban viszont ritkán jut szóhoz, pedig valami azt súgja, hogy lenne benne potenciál. Mint ahogy az egyre markánsabb Csurgóban egyre markánsabb teljesítményt nyújtó Szöllősi Szabolcsban is, de ketten egyelőre még előtte vannak a sorban.
Balkettő: Csárli újratöltve és a bokatörésből felépülő Feci, azaz Pérez Carlos és Ilyés Ferenc. Az elnyűhetelen nehézbombázó és a CSAPATKAPITÁNY. Mindketten ott voltak már Athénban is, mindketten pályán tarthatók támadásban és védekezésben egyaránt, és mindkettőjüknek volt már jobb szezonja is. Szegény Csárli talán még most is emészti magát, hogy a León elleni BL-nyolcaddöntő kulcstámadásában hibázott, Feci pedig a létező legbanálisabb helyzetben, egy mezei edzőmeccsen szenvedett bokasérülés miatt került hónapokra a partvonalon kívülre. De most itt vannak, dolgozik bennük a „csak azért is megmutatom” mentalitás, így bár se végzettségem, se jogalapom nincs ahhoz, hogy vitába szálljak Laurencz László mesteredzővel, mégis megteszem: én balátlövőben sem érzem lyukasnak a válogatottat.
És akkor végül a balszellőkről. Így többes számban, és számomra ez az egyik legnagyobb pozitívum. Mert sokszor volt már rá példa, hogy szegény Iváncsik Gergőnek kellett végigjátszania az aktuális tornát, és ő sem gép vagy kibernetikus organizmus. Az Iváncsik tesók doyenje Vadkerti Attilával tökéletes párost alkothat, amely első hangzásra talán nem cseng olyan jól, mint a 2004-es Pásztor, Iváncsik duó, de ha eltekintünk akusztikai érzékenységünktől, joggal bízhatunk bennük.
Szóval „van anyag” ebben a keretben. Jó, itt ez a tényleg gyilkos csoport (Spanyolország, Horvátország, Szerbia, Dánia, Dél-Korea), de én mégis hiszem, hogy még ebben az őrült (módon összesorsolt) hatosban is mi leszünk a „halálosztók”. Ha pedig bejutunk a negyeddöntőbe, onnantól kezdve tényleg bármi lehet. Nem vagyunk favoritok, vannak nálunk erősebb együttesek, de az érem másik oldalára is illik vetni egy pillantást: előfordult már a történelemben, hogy egy esélyes összeroppant a nyomás alatt, egy esélytelennek vélt pedig meglepetéssel szolgált. Hm, érem, jó kifejezés. Ízlelgessük…