Nyolc évvel ezelőtt, az athéni olimpia ötödik versenynapján a kétszáz méteres pillangóúszást követően egy fiatal lány keservesen zokogott a televízió riportere előtt. Úgy érezte, mindenki cserbenhagyta, elérkezett a világvége, ő a legselejtesebb ember a földkerekségen. Nem viselte el a felelősség terhét, olimpiai bajnok akart lenni, ám a makacsság görcsösségbe csapott át, az aranyérem helyett egy negyedik és nyolcadik hely lett az eredmény.

Ez a lány Risztov Éva volt. Nem bírta tovább, feladta a küzdelmet. Otthagyta a medencék forgatagát, belecsöppent a civil életbe, de hamar rájött, aki annyit, de annyit áldozott a karrierjére, olyanná válik a hirtelen bekövetkezett „normál” emberi létben, mint az elefánt a porcelánboltban. Sodródott ide-oda, aztán egy balatoni öbölátúszás visszaterelte őt a rendes kerékvágásba. Debrecenbe kéne menni – adta ki a jelszót, és a „cívisvárosban” ismét rátalált önmagára. De a nyakas-lelkis, önmarcangoló kislányból felnőtt nő lett, akit már nem vetett vissza egy-két kisebb kudarc. Rálelt a hosszútávúszásra, megújult, kivirult, mint a tavaszi virág egy nagyobb eső után. Szerető közeg vette körül, nem dédelgetett sztárként, hanem szorgos munkásként kezelték, csendben készült, mindenfajta média-felhajtás nélkül.

Nem is tartották esélyesnek Londonban. Csak az ő agyában, meg egy-két hozzá közel álló személyben sejlett fel a remény, odaérhet a csúcsra a brit fővárosban, ez a girbe-gurba, bukkanókkal és mélységesen mély gödrökkel kísért pályafutás betetőződhet.

És a Hyde park tavának hideg vizében, ama 10 kilométer alatt Risztov Éva megmutatta, újra méltó egy ország megbecsülésére, egy nemzet szeretetére, olyan, de olyan teljesítményt nyújtott, amit a mégoly hűvös angolok is kitartó ovációval kísértek. Bár a magyar tévénézők százezreinek, meg ott kinn, a nézőtéren toporgó édesanyjának hátborzongatóan izgalmas perceket szerzett, ama „táblaérintést” követően már milliók szemében csordultak örömkönnyek, és olyanok is felkapták a fejüket e csodás tettre, akiket eddig hidegen hagyott az olimpia, akik nem törődtek az „ötkarika” szellemiségével, akiktől messze állt a sport, a mozgás öröme. Risztov Éva újra példaképpé vált!
A kajaklapátok is fényesen csillogtak Eton napsütésében. Kozák Danuta eszeveszett sebességgel száguldott, a pekingi első ukrán Oszipenko a táv felénél csak azt látta, hogy valaki gyorsvonatként száguld előre, és a magyar lány nem nézett se balra, se jobbra, nem törődött azzal, mit tesznek a riválisok, bízott magában, bízott az elvégzett munkában, a saját tudásában. Mint ahogy Fábiánné Rozsnyói Katalin, az öntörvényűen akaratos edzőzseni is elégtételt kapott az élettől, amikor Kammererék ezüstérmesként csaptak a célba. A tréner-asszony nem a legkedvesebb figura a vízparton, szókimondó őszintesége miatt kapott már egy pár pofont az élettől, de olyan ő a kajakban, mint Széchy Tamás volt az úszóknál. Emberileg lehet, hogy kibírhatatlan, de ha nem lenne, a magyar sport se tartana ott, ahol jár.

A női vízilabdásainkat, ezt a feltörekvő fiatal, egységes csapatot viszont roppant mód sajnáltam. Nem az ausztrálok tehettek arról, hogy nem akaszthattak bronzot a nyakukba. Megint az a két, medenceparton ide-oda sétálgató mindenható emberke szólt bele az események sodrába, amikor a szenzációsan „furmányos” utolsó másodpercben szerzett egyenlítő gólt követően a hosszabbításban már nem engedték győzni Drávuczékat. Jogtalan kiállítás, elvett labda, megint „isteni közbeavatkozás” volt, ami ellen semmit sem tehet a kéz, semmit sem tehet a láb, csak felforrhat az agy, felmehet a „pumpa”, és amikor szinte szétpattannak a méltánytalanság miatti méregtől az idegek, már elveszik a célzóvíz, nem oda száll a labda, ahová kellene.

És ezeket a folyamatokat a játékvezetők is jól tudják, ezért avatkoznak bele kívülről, indokolatlanul a meccs menetébe, ilyen módon befolyásolva a végeredményt. Kérem szépen, agyafúrt tolvajok ők, mert ellopták a bronzérmet a magyaroktól! De hát jól tudjuk, nincs igazság a medencében, csakis az a „frankó”, amit a szövetségi íróasztaloknál a sportból élő és abból meglehetősen jól élő, de a sportágat már semmiképpen sem tisztelő nagyságos urak elképzeléseiben megszületett. Aztán meg jön a parancs a sípmestereknek, és nincs visszaút… Gyomorforgató világ ez!