Széchy Tamás, onnan a mennyországi „bal kettes” felhőről letekintve, elégedetten szemlélte a kétszáz méteres férfi mellúszás londoni döntőjét. A végén pedig szélesen elmosolyodott a közelben lévő angyalok felé, jobb hüvelykujját a magasba emelve jelezte, „ugye megmondtam, hogy ez a srác olimpiai bajnok lesz”, majd elmaradhatatlan kalapját lengetve tovatűnt a ködben.
Mert Gyurta Dániel, a néhai úszópápa által kijelölt utat követve, és mestere, Széles Sándor jó tanácsaira hallgatva, hihetetlen tudatossággal, tökéletesen kidolgozott terv mentén haladva, nagy elszántsággal és tiszta hittel, maximális kérlelhetetlenséggel újfent bebizonyította, szerte a világon nincs nála jobb mellúszó a hosszabbik távon. És ebbe a precíz munkába a mégoly igyekvő, és az utolsó pillanatokban mindenkire a „frászt” hozó brit Jamieson sem kotnyeleskedhetett bele.
Aztán lihegve, csapzottan, fáradtan, épphogy kikecmeregve a medencéből olyan professzionális, éles-elmés gondolatokkal teli, egy nemzet fiatalságának üzenő nyilatkozatot adott, hogy nem csak a „hullámok hátán” nyújtott teljesítménye miatt lehetünk rá büszkék. Nm hiába említettem a hasonlatosságot Szilágyi Áron és Gyurta között, ez a modern sportolói egyéniség, ez a követendő példa!
Cseh László viszont feltámadt! Ezért az „ébredésért” kiérdemli, hogy többé ne „Lacikázzuk”. Lehet, az első napokban még kóválygott az a fej, amely nem tudta összerendezni a mozgást, ezért jöttek a kudarcok, kellett valami, talán kívülről, külső segítség, vagy belső önerősítés, esetleg mindkettő, amitől újra a régi formájában villog. Erőteljes úszás, és kétszáz vegyesen megint hozza a Phelps-Lochte „szintet”.
Örüljünk Csonka Zsófia hatodik helyének is: bevallom, a hétfői légpisztoly-verseny után magam is vártam, hogy az erősebbik számában döntőbe jut, tévés-rádiós közvetítés híján az interneten figyeltem a selejtezőt, hogyan alakul körről körre a fegyveres „mutatója”, és örömmel konstatáltam, amikor az utolsó 98-as szám is felbukkant a monitoron, Csonka nevénél pedig a hatos – amit szerencsésen meg is őrzött a fináléban.
A női pólósok megint szeduxenes-napot tartottak, de lassan, csapataink immár ötödik londoni fellépése alkalmával ezt meg is szokhatjuk. Kína „ment” három-egyre, aztán hét-négyre, már-már lemondtunk Merész András társaságáról, de fokozatosan, összeszorított fogakkal és komoly mersszel kapaszkodni kezdtek, kiegyenlítettek, majd a meccs során egyetlen egyszer, éppen az utolsó pillanatokban megszerezték a vezetést. A 11-10-es siker – hosszú évek óta nőkkel foglalkozó edzőként-sportvezetőként is állítom – tovább acélozza az egységet, növeli az önbizalmat, és biztos, hogy sok boldogságot okoznak még nekünk.
Sajnos, Mészáros Anettnek nem sikerült. Azt tudtuk, hogy következő dzsúdós fellépőink közül a ’92-es dán labdarúgó mintára a debreceni DJ-pulttól a tatamira „visszacibált” Madarász Tamásnak kevés esélye lehet (bár becsületesen helytállt), de a több, mint fél éves kihagyásból, a lehető legsúlyosabb sérülésből, keresztszalag-szakadásból felépülő kétszeres világbajnoki második lány tehetségében-képességében bíztunk. Csakhogy a huszonegyedik századi sportban már képtelenség a puszta talentummal diadalt aratni. Ha nincs erőnlét, ha nincs megfelelő munka a háttérben, elmarad az eredmény. Mint láttuk azt az ezüstéremig menetelő német Thiele ellen.
Végül: a férfi párbajtőrben bizonyos Limardo Gascon nevű venezuelai srác győzött. Hogy ez miért érdemel említést? Mert bizony az aranyérmét nyugodtan kettészelhetné, és a felét felajánlhatná a magyaroknak. Pontosabban barcelonai kardbajnokunknak, Szabó Bencének, aki nem is olyan régen hosszú éveket töltött a dél-amerikai ország szaktanácsadójaként, kiemelve elszigeteltségéből a venezuelai vívást, íme tehát, a világszínvonalra.