Napoli-Lazio kupameccset néztem, sok érdekeset láttam. Tényleg olyan jók a strandkorlát-kékek? Megtudod, ha továbbolvasol.

Kevesen tudják rólam, de az angol mellett az olasz focit is kifejezetten kedvelem. Van annak valami bája, hogy szerintük a tökéletes meccs 0-0-ra végződik, és én a mágnestáblás okoskodásaikat is bírom, nagyon megfog, hogy soha, semmit nem csinálnak véletlenül a játékosaik a pályán. Így aztán nem is igen volt kérdés, hogy a mai - egyébként kifejezetten vonzó - focikínálatból a Napoli-Lazio kupaelődöntőt választom.

A Laziónak nagyon régen volt olyan pofás kis csapata mint most. Haloványan még emlékszem egy Nesta-Sztankovics-Nedved-Crespo sorra, de ez olyan régi, hogy talán igaz se volt, főleg, hogy a manapság már nem túl sokra taksált Sven-Göran Eriksonnal nyerték meg a bajnokságot. Azóta viszont semmi, egyszer talán, ha jártak a BL-ben, amúgy jobbára a különc klubelnökükről, Claudio Lotitóról híresek. 

A Napoli ellenben az utóbbi évek egyik legjobb olasz csapata, rengeteg pénzből rakták össze, a játékosok is sokat keresnek, ráadásul egy régi ismerős, Rafa Benítez ül a kispadukon. Ez utóbbit figyelembe véve már nem nagy meglepetés, hogy hiába a tengernyi della, közük nem volt a bajnoki címhez az utóbbi években - a spanyol legendásan nagy kupaspecialista -, és az sem, hogy az utóbbi időben már úton-útfélen az edzőcseréről cikkeznek az olasz lapok. Kíváncsi voltam, tényleg olyan gyengék-e, mint amit az elmúlt hetek formája mutatott, és vajon hihetek-e az egyik kedves barátomnak, aki jó ideje azzal nyaggat, hogy írjak már valamit erről a Lazióról, mert több mint kafa, amit bemutatnak.

A válaszom is-is. Igen, ez a Napoli valóban gyenge, a Lazio pedig pofás, de a meccs nem volt különösebben nagy durranás. Mondjuk én élveztem, mert volt taktikázás bőven, de azért nem véletlen, hogy egyik csapat neve sem jutott még eszembe, amikor a power rankinget szerkesztgettem.

A meccset a Nápoly kezdte jobban, de látszott, hogy nem lesz könnyű feladat megtörni a Laziót. Benítez amúgy nem sokat variált, feltette a megszokott 4-2-3-1-ét - meglepetésre még az általa gyakran mellőzött Hamsíkot is bevetette -, ez viszont kiszámíthatóvá és egysíkúvá tette csapata játékát. Néha úgy tűnt, mintha a Lazio játékosai kottából olvasnák, mi fog történni, úgyhogy nem volt meglepő, hogy mindössze egy igazi helyzetet hozott az első félidő: a napolis Gabbiadini szabadrúgásból találta el a kapufát.

Kicsit meglepett, hogy a góllövési kényszerben lévő Lazio nem sokat mutatott a fordulás előtt - ha még nem említettem volna, az első találka 1-1-re végződött Rómában -, de a második félidőre felpörögtek, ráadásul az edző Pioli is jól nyúlt bele a meccsbe. 4-3-3-ról átállt 4-2-3-1-re, a lelkes, de támadásban nem túl hasznos Cataldi helyére pedig behozta a klublegenda, amúgy csapatkapitány Maurit, aki egyből szinteket emelt a középpályás passzjátékon. Nem mondom, hogy egyből nyomás került a Napoli kapujára, de érezhető volt, hogy mocorog valami a Lazióban.

Amikor az egyik személyes kedvencem, - amúgy talán a legjobb olasz szélső - Candreva helyére a bosnyák Lulic jött be, még jobbak lettek a vendégek; vagy csak a Napoli fáradt el, nem tudom. Viszont tény, hogy innentől az történt a pályán, amit a Lazio akart, az elmúlt pár hónapban ihletett formában játszó Felipe Anderson is ebben az időszakban javult fel, szinte minden megmozdulásában ott volt a gólveszély. Hogy ebben mekkora szerepe volt annak, hogy a meccs végére jelentősen visszaesett a Napoli letámadásának hatékonysága - az első félidőben még nagyon jól nyomták -, és mekkora annak, hogy Luliccsal és Maurival könnyebb volt összejátszani, mint korábban Cataldival és Candrevával, az nem teljesen egyértelmű, de tény, hogy lehetett érezni, bőven benne van a gól a vendégekben. És ki is jött.

Felipe Anderson ment el a jobbszélen, és bár a csele nem jött be, arra tökéletes volt, hogy összezavarja a védőket, majd a lecsorgót összegyűjtve betörjön a tizenhatoson belülre. Ahol már csak középre kellett adnia, Lulic töküresen érkezett az ötös magasságában, 1-0.

Azon már nem lepődtem meg, hogy innen már nem történt sok dolog, az olaszok egy dologhoz még mindig üzembiztosan értenek, ez pedig a bekkelés, pláne előnyben. Mondjuk egy ordító ziccere így is akadt még a Napolinak, de a becserélt Insigne középre adását Lulic egészen lehetetlen mozdulattal ki tudta vágni a kapu torkából.

A lefújás után arra jutottam, hogy megérdemelten ment tovább a Lazio - ehhez azért gyorsan hozzá kell tennem, hogy az első meccset nem láttam -, és kifejezetten tetszett is, amit láttam tőlük. Próbáltak a sebességükkel operálni, olasz csapathoz képest meglepően gyors támadásokat vezettek, és a szélsőik sem rosszak. Az meg külön megvett, hogy van egy csomó kelet-európai játékosuk (a kapus Berisha albán, a jobbhátvéd Basta szerb, Lulic pedig bosnyák), és többnyire a fiatalokban bíznak, akiket aztán jó érzékkel egészítenek ki olyan rutinos és szimpatikus arcokkal, mint Klose és Mauri. Hiányzott már egy jó Lazio az európai focitérképről, na.

A Napoli ellenben komoly bajban van, Benítezék nem tűntek túl acélosnak - pedig jobbára a legjobb csapat játszott -, és közben egyre messzebb kerülnek a BL-helyektől a bajnokságban is. Egyetlen esélyük van a jövő évi Bajnokok Ligája-szereplésre, az idei EL, ahol viszont már a nyolc között megkapták az egyik legnagyobb esélyest, a Wolfsburgot. Nem tudom, hogy elég lesz-e a motiváció, hogy arra a párharcra összeszedjék magukat - Benítez Európában azért nagy mágusnak számít, ebben mindenképp bízhatnak -, de ha nem jön össze a továbbjutás, akkor tulajdonképpen le is húzhatják a rolót, az idei szezonjuknak már annyi.

Az Olasz Kupa döntőjébe a másik ágról egyébként a Juventus jutott be. A torinóiak 1995 óta nem nyerték meg a sorozatot.