És nem csak azért, mert most egy pár hónapig megint nem látom a világ legjobb bajnokságának meccseit - kárpótol majd a transzferszezon, hahaha -, hanem azért, mert több olyan arc is elmegy, akiknek nagy szerepük volt abban, hogy anno megkedveltem a ligát.

A leginkább Lampard távozása indított meg. Nem azért, mert olyan óriási rajongója lettem volna, azt a Chelsea-t például, amelyiknek éveken keresztül a legjobb játékosa volt, nem is kedveltem soha, de őt mindig egyfajta csodálattal vegyes tisztelettel figyeltem. Imádtam a góljait, a világ talán leggólerősebb középpályása volt - nem csak az utóbbi években, hanem valaha -, és eközben olyan vezérszerepet tolt, mint kevesen a pályán. Mindezt ráadásul úgy, hogy soha nem tűnt magától elszállt popsztárnak, a nyilatkozatai, a pályán tanúsított viselkedése gyanúsan közel volt a normalitás határaihoz. A tavalyi sztoriját mondjuk nem teljesen értettem, gyanúsan úgy írt alá a New York-hoz, hogy pontosan tudta, fog előtte a ManCity-ben is játszani - a teljes igazság persze nem fog kiderülni soha -, de nagyságát jól jellemzi, hogy a Chelsea-drukkerek nagy többsége ettől függetlenül is imába foglalja a nevét.

A válogatottban ellenben soha nem ment neki rendesen, de hát erről írtam már. Rettenetesen útban volt neki Gerrard, és vice versa, persze, de az egymást követő idióta kapitányoknak mégsem jutott eszébe soha, hogy talán el kellene felejteni a 4-4-2-őt, és átállni egy olyan rendszerre, amiben csak három középpályás van.

A Gerrard-Lampard vita végkísérte az elmúlt évtizedet. Szerintem nem kérdés, hogy Lampard a saját műfajában (támadó középpályás) jobb volt, mint Gerrard, a sokoldalúság viszont a liverpooli mellett szólt mindig is. Lampard soha nem volt az a védekezéshez is értő, alázatos csapatember, akit bárhová állítasz a pályán, jól fogja nyomni, és rosszabb napjain is hoz egy 7/10-es teljesítményt. Gerrard igen, ezt pedig a csúszás-mászást igen kedvelő angolok mindig is komálták, szerintem még jobban is, mint Lampard gólerős játékát. Nyilván az is benne volt ebben, hogy miközben Gerrard a szenvedő, de őrülten népszerű Liverpoolban volt a legkisebb királyfi, addig Lampard az újgazdag, szupersztárokkal kibélelt Chelsea-ben rúgta a bőrt. Innen igazságot tenni biztosan nem fogunk, a válogatott karrier mindkettejüknél kihagyott helyzet, de egyébként azért olyan sok panaszra nincsen okuk.

Lampard egyébként egy védjegyének számító góllal búcsúzott, itt van, ni:

Gerrard is, mondjuk ő ennek aligha örült, mert a kétségbeejtően szánalmas csapat benyomását keltő Liverpool 6-1-re kapott ki Stoke-on-Trentben. Hogy ez mekkora pofon, arról mindent elmond a statisztika, miszerint Gerrard soha nem lépett pályára olyan meccsen, amit négygólosnál nagyobb különbséggel vesztett el a csapata. Hát, utoljára meglett neki ez is, bár aligha érdemelt ilyen búcsút. Ráadásul per pillanat úgy tűnik, az a sokat hangoztatott érv sem igaz, hogy nélküle már erősebb a csapat, mint vele, a bajnokság utolsó harmadában annyira gyenge volt a Liverpool, hogy arra tényleg kevés szó számít megfelelő jelzőnek. És még egy érdekes statisztika: Lampard és Gerrard ma tizenkettedik alkalommal szerzett bajnoki gólt ugyanazon a napon.

Drogba kicsit kilóg a sorból, egyrészt nem angol, másrészt kevesebbet, és nem is egyhuzamban játszott a bajnokságban, mint a másik kettő, de ettől függetlenül az ő búcsúja is rosszul érintett. Volt egy korszaka, amikor kifejezetten utáltam - valamikor 2005-6 tájékán rengeteget színészkedett, és előszeretettel tagadott le mindent a sajtóban -, de aztán szépen lassan kezdtem rájönni, hogy remek kis csatár. Amikor 2012-ben kiegyenlített a Bayern elleni BL-döntőben, ugráltam örömömben, pedig azzal aztán sosem lehetett vádolni, hogy különösebben a szívemen viseltem volna a Chelsea sorsát. De Drogba annyira megérdemelte azt a gólt és azt a kupát, hogy egyszerűen nem tudtam nem örülni neki, pláne három évvel a nevezetes, papucsban a bíróval ordibálós mutatványa után.

Szerintem egyértelmű, hogy ő volt a liga Henry-utáni történetének legjobb csatára - aki még szóba jöhet esetleg, az Rooney -, egyszerűen mindent tudott, amire egy támadónak Angliában szüksége van. Jó volt a levegőben, erőszakos a földön, nem lehetett felborítani, de a technikája is megvolt ahhoz, hogy egy az egyben megverje a védőket. Embertelen nagy gólokat tudott rúgni, pedig amikor 2004 nyarán elhozták Marseille-ből, még egyáltalán nem volt biztos, hogy ő lesz az Abramovics-éra klasszis csatára, Mutut és Kezsmant is többre taksálták nála a szakértők. Na, ezért nem szabad hinni a szakértőknek.