Azt tartja a mondás, hogy a tökéletesség szórakoztat. Pedig nem. Vagy csak én lennék kivétel? És hogy jön ez az El Clásicóhoz? Mindjárt elmagyarázom.
Pontosan emlékszem, mikor untam meg végleg a Barca-Real klasszikusokat övező hisztérikus felhajtást, és ami még rosszabb, magukat a meccseket is. 2012 környékén járhattunk, a két csapat addigra rongyosra játszotta a rangadóit a bajnokságban, a kupában, sőt, a BL-ben is, a feszültség pedig nagyjából a tetőfokán volt. Mourinho már kinyomott egy szemet, villant vagy féltucatnyi piros, és oké, időnként akadt foci is, de valahogy mindig azt éreztem, ehhez nekem már semmi közöm, ez túl steril, túl tökéletes, túl mesterkélt.
Nem tudom, ki, hogy van vele, de engem a tökéletesség untat. Nagyjából a harmadik-negyedik Guardiola-Mourinho talákozó után vált nyilvánvalóvá, hogy a párharc már nem tartogat sok újdonságot és érdekességet. A Realt a Barca elpusztítása tartotta életben, Mourinho mindenben Pep antitézisévé vált, és meccsről meccsre került egyre közelebb a lidércnyomás legyőzéséhez. Közben a Barca tankjából mintha kifogyott volna a nafta, Guardiola elfáradt, a csapat levegő után kapkodott, a letámadás kimúlt, a tökéletes labdabirtoklás pedig céltalan primadonnáskodássá silányult. Létrejött két tökéletes csapat, egymás patikamérlegen kiadagolt ellentéte, és megfojtotta egymást. Egyszer, kétszer, ötször, mindahányszor, amikor csak találkoztak.
Az idei volt hosszú idő után az első Clásico, amit nemhogy megnéztem, de vártam is. Jó, a prímet a nap kínálatában így is a Liverpool-United vitte - és nem is okozott csalódást, szerencsére -, de azért fél szemmel oda-oda pillantgattam az órára, hogy mikor lesz már kilenc. Évek óta nem fordult elő velem ilyesmi.
Annál jobban élveztem, hogy végre maga a meccs sem okozott csalódást. Volt játék, szebbnél szebb támadások, oxival kiosztott gólpassz, pazar labdaátvétel, nagy védések, minden, ami szem-szájnak ingere. Az első félidőben ráadásul a tempó is lüktetett, pedig ezzel sokszor van baj az általam megnézett spanyol meccseken. Hát, itt nem volt, sőt, egy párszor egyenesen olyan érzésem volt, hogy a két csapat gyorsabban játszik, mint amit elbírnak a játékosok, ebből aztán lett egy rakás rossz passz és egyéni hiba, mégis, kifejezetten szórakoztatott az egész. Kis időbe telt, mire rájöttem, mitől van ez a szokatlan érzés:
egyik csapat sem olyan jó már, mint amilyen évekkel ezelőtt volt.
Furcsa volt látni, de taktikailag sem hozott semmi érdekeset a meccs. Mindkét csapat sokat hibázott, ebből rengetegszer a vártnál nyíltabb játék alakult ki, sok helyzettel, és még több egyéni villanással. Mintha az edzők is ebben bíztak volna, az egymás hegyére-hátára pakolt sztárokban, meg abban, hogy valamelyiknek úgyis elsül majd a lába. Ettől aztán jobb lett a meccs - nyilván, hát ki ne nézné szívesen, amikor a Messi, Suárez, Neymar tandem egyérintőzik -, de sokat bukott a két csapat egyenként. Nyoma sincs már annak a tudatosan kiérlelt koncepciónak és csapatjátéknak, ami évekkel ezelőtt igába hajtotta a futballvilágot, és ami miatt előbb érdekes, majd végtelenül steril és kiszámítható lett a két gigász vetélkedése.
A Barca is beszállt a Real játékába, inkább az ego, mint a csapatjáték. Ha képletesen és egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azt mondom, Pedrót Suárezre cserélték. Megérte?
Nem tudom. Nem vagyok sem Barca-, sem Real-drukker, de ha az lennék, engem biztosan bosszantana a mostani helyzet. Mert mindkét csapat szinteket esett vissza pár évvel ezelőtti önmagához képest, az erények megkoptak, a gyengeségek feltűnőbbek. Nyoma sincs már a sebezhetetlenség mítoszának, ezek a csapatok nem tökéletesek, és pláne nem verhetetlenek.
A Real a meccs végére egyenesen úgy nézett ki, mint valami térdvédős üdvhadsereg, se csípni, se rúgni, se harapni nem tudtak, az összes játékos a fülén vette a levegőt. Ez Mourinho alatt elképzelhetetlen lett volna, de arra sem igen tettem volna egy lyukas garast két évvel ezelőtt, hogy a világ egyik legatletikusabb játékosa, Bale elfogy majd egy Clásico végére, mégis ez történt. Ebben egyébként nyilvánvalóan megvan Ancelotti felelőssége is - meg a rövid kispadé, teszem hozzá gyorsan -, de az olaszról régen lehetett tudni, hogy inkább kupaedző, bajnokságot eddig pont annyiszor nyert pályafutása során, mint BL-t.
Persze a Barca metamorfózisa is szembetűnő. Simán beállnak védekezni ha kell - ilyet Guardiola alatt tán sosem csináltak -, és mivel a csatársoruk, khm, kifejezetten pofás, bátran bíznak a kontráikban. Nagy kár, hogy ebben még messze vannak a tökéletestől, Neymar és Suárez is ziccerek sokaságát szórakozta el, a nagy hármas pedig mintha inkább egymást akarná túllicitálni, mint a csapat hasznára válni. Egyébként is igaz, hogy ennyi karaktert huzamosabb ideig nem lehet egy irányba terelni, időzített bomba az öltöző, és vagy az egók cserélődnek majd gyorsan a jövőben, vagy vissza kell térni a korábbi elvekhez, mert harmadik út nincs. Esetleg az, hogy a Barca innentől mindenkit helyből lepofoz, de ilyen helyzetkihasználással ez sem biztos, jöhetnek még komoly sallerek a BL-ben, ha így folytatják. Az mondjuk kifejezetten tetszik, ahogy a szezon elején mindennek elmondott Luis Enrique gatyába rázta a csapatot, de kövezzetek meg, én még mindig nem látom őt potenciális BL-győztes edzőnek. Persze ahol nyert már Di Matteo, ott szinte bárkinek oszthatnak lapot.
Egy biztos, komoly mozgásban vannak most a spanyol nagyok. Ez egyelőre abban nyilvánul meg, hogy abszolút értékben gyengébbek korábbi önmaguknál - már, ha ezt meg lehet ítélni -, cserébe azonban szórakoztatóbb meccseket játszanak egymással. Viszont azt egyelőre nem látni, hogy ez hosszú távon hová vezethet, a Real kontracsapatból a világ egyik legkönnyebben lekontrázható csapata lett, de a Barca is hiába próbálkozik, soha nem tudja majd olyan biztosan hozni a védekező attitűdöt, mint a 2010-es Inter. Én a BL-ben most sokkal komolyabb esélyesnek érzem a Bayernt (nem mintha ott nem lennének hibák, Guardiola továbbra is nagyon túltolja a biciklit), de az se lepne meg, ha a mindenki számára komoly matchupnak számító PSG, vagy a surranópályán koslató Juve érne oda a végén.