Denny Hulme élete egyáltalán nem úgy indult, mint az igazán nagy szupersztároké - talán ezért lehet, hogy soha, még a világbajnoki címét követően sem lett belőle a szó szoros értelmében vett világsztár. Ő egész életében megmaradt szürke eminenciásnak, aki megbújik a héttérben, és csak akkor aratja le a babérokat, ha a képzeletbeli rangsorban előtte állók már mind elbuktak valamilyen akadályban.

Pedig nem mindennapi tehetség volt. Egy olyan országból jött, ami Európából alig látszott, jószerivel a térképre is alig fért el - mégis eljutott az Öreg kontinensre, bár karrierjét csak, mint egyszerű mechanikus és szerelő kezdte. Évekig, majdhogynem évtizedekig úgy tűnt, belőle, az egykori tehetséges „kiwi” versenyzőből Európában nem lehet egyéb, csak szerelő a legendás Jack Brabham csapatában.

Egy bizonyos Bruce McLarennel együtt érkezett Angliába az 1960-as évek elején, az akkor még működő „Versenyzőket Európába” program keretein belül. Persze nem véletlenül őket választották ki, a két tehetséges ifjú nevét egész Új-Zéland rettegte már, s amelyik versenyre beneveztek saját építésű autóikkal, azt nagy valószínűséggel meg is nyerte valamelyikük. Ebből a korból ered Hulme két legérdekesebb beceneve is: hazájában a mai napig is csak a mezítlábas szerelőként ismerik, lévén korai versenyein egyszerűen nem volt hajlandó cipőt húzni a lábaira; míg Európában inkább az „Öreg Medveként” tisztelik.

1960-ban került át Angliába, az akkora már legendásnak számító, nem mellesleg világbajnok Jack Brabham versenyistállójába - mint kétkezi munkás. Black Jacknek egészen biztosan nem jutott ekkor eszébe, hogy hét évvel később esetleg a saját mechanikusa ütheti el a világbajnoki címtől… Pedig szóról szóra így történt. De valószínűleg magának Dennynek sem fordult meg a fejében az, hogy egyszer még beülhet a főnök másik autójába, az meg aztán végképp nem, hogy egyszer a vb-címért mehet vele - őt szerelőnek vették fel, nem pilótának.

Később aztán otthagyta a formálódó Brabham-csapatot, inkább elment versenyezni Le Mans-ba, meg Ken Tyrrel Forma-2-es csapatába, és bizony nem is vallott szégyent. Éveket húzott le a kisebb géposztályok és versenyek taposómalmában, mire 1965-ben visszatérhetett az F1 vérkeringésébe - furcsamódon éppen korábbi főnöke, Brabham invitálta vissza, ám ekkor már nem szerelőként, hanem tesztversenyzőként számított rá.

Az ausztrál világbajnok ekkor vágott ugyanis bele a saját csapatába, s bizony minden apró garasra szüksége volt ahhoz, hogy ütőképes autót tudjon építeni. Érthető módon Brabham a teszteléseken igyekezett a legtöbbet spórolni, célszerűnek tűnt tehát, hogy megkérje régi szerelőjét, a pilótaként sem ügyetlen Hulme-ot arra, ugorjon be néhány körre az autóba.

És ez a beugrás olyannyira jól sikerült, hogy a „kiwi” három teljes szezonra bent ragadt a csapatban. No, persze nem, mint nagy sztár, vagy győzelemre esélyes versenyző, hanem mint a „Nagyfőnök” másodpilótája, a hű fegyverhordozó, akinek nem győznie kell, hanem diszkréten megbújnia a mezőnyben, s elcsípni valami jó helyezést. A győzelemre, amíg Brabham versenyben volt, nem is volt szabad gondolnia.

A fordulópont 1967-ben jött el, azon a bizonyos rossz emlékű monacói versenyen, amelyiken a csodálatos tehetségű Bandini megégett az autójában. De nem csak a ferraris járt pórul akkor a hercegségben, az volt az az év, amikor világnagyságok egész sora ment ott falnak Clarktól kezdve Sifferten át egészen McLarenig - és ők csak azok voltak, akik a Bandini égő autója által húzott olajfoltnak estek áldozatául. Rajtuk kívül Stewart, Rindt, és Surtees sem tudta befejezni a futamot…
Denny Hulme viszont ekkor aratta élete első F1-es futamgyőzelmét. Ahogy mondani szokás, éppen jókor volt, jó helyen.

A másodikra már nem kellett ennyit várnia, a Nürburgringen hasonlóan kaotikus állapotok közepette, hasonló szerencsével és megbízhatósággal győzött, éppen a nagyfőnök, Brabham előtt. És mivel közben szorgos hangya módjára minden versenyen gyűjtögette a helyezéseket és a dobogókat, szépen csendben, diszkréten a világbajnoki cím közvetlen közelébe jutott. Szinte maga is alig vette észre…

Danny Hulme győzelme a Nürburgringen 1967-ben

Az utolsó futamon, Mexikóban elég volt neki pontszerző helyen befutnia ahhoz, hogy megszerezze a világbajnoki címet - Brabhamnek a győzelmen túl tehát az is kellett, hogy a csapattárs, az egykori szerelő ne érje el a célvonalat. Az új-zélandi azonban szokása szerint csendben, illedelmesen végigautózta a távot a főnök mögött, és világbajnok lett. Öt ponttal előzte meg Brabhamet és tízzel a legendás Jim Clarkot.

Nem volt nagy meglepetés, hogy ezt követően elváltak Brabham és Denny útjai - alighanem Black Jack még sokáig nem tudta megbocsájtani a „kiwinek” hogy elorozta előle a világbajnoki címet. Pedig azzal együtt négy lenne neki… Hulme tehát fogta a kalapját, átment versenyezni Amerikába, ahol persze tárt karokkal fogadták. Ráadásul nem is ment neki rosszul, azon kevesek közé tartozott, akik az óceán mindkét (mindhárom!) partján megállták a helyüket: Amerikában például egészen pontosan három CanAm bajnokságig jutott a régi barát, Bruce McLaren csapatában versenyezve.

Indianapolisban egyszer jól meg is égett, de hát arrafelé ez nem meglepő, lévén az ott használt metanol színtelen lánggal ég, s mire a versenyzők észreveszik, hogy kigyulladtak, már készen is van a baj.

A balesete után még visszatért Európába, sőt 1972-ben megint dobogós lett a világbajnokságban a maga diszkrét stílusában versenyezve. 1974-ben azonban a Dél-Afrikai Nagydíj szabadedzései során a kezei között halt meg egyik legjobb barátja, Peter Revson, s ez rádöbbentette Hulme-ot arra, hogy itt az ideje a visszavonulásnak.

Sokáig persze nem bírta benzingőz nélkül, a ’80-as években visszatért a versenysportba, s még esztendőket húzott le az Európai Túraautó Bajnokságban, mint az Austin Rover vezető pilótája. Még az 1990-es években is aktív volt, Ausztráliában és hazájában indult különböző túraautó versenyeken, ráadásul nem is minden siker nélkül. A végzete is itt érte utol: 1992-ben a legendás Bathurst 1000-es verseny során, vezetés közben szívrohamot kapott. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy biztonságban leparkoljon az autóval, ám a versenybírók már holtan találtak rá. Ő volt az első Forma-1-es világbajnok, aki természetes halállal halt meg.

Hulme halálban is olyan volt, mint életében: diszkrét, csendes. Az Öreg Medvét egy világ gyászolta.