Valamit kezdeni kell az 1954-es berni világbajnoki döntő eredményével, mert nincs még egy olyan 3:2-es vereségünk, ami inkább 4:3 ide. Vagy akármennyi, de ide. Persze, ha itt tartunk, Tichy Lajos gólját is megadhatták volna 1962-ben, Bicskei Bertalan védhette volna Ralf Edström fejesét 1973-ban, és tényleg nem kérek lehetetlent, ha azt mondom, Jan Ceulemanst bárki lezúzhatta volna 1982-ben. Kicsit átírom a történelmet.
1954-es világbajnokság
A tények: A döntőben a magyar válogatott kilenc perc után 2:0-ra vezet, de az NSZK 3:2-re fordít. A 87. percben Puskás Ferenc egyenlít, Ling bíró megadja, Griffiths partjelző lest jelez. A toronymagas favorit, Aranycsapat kikap és csak ezüstéremmel tér haza.
A fikció: Soha nem fogom elfogadni az Aranycsapat berni vereségét. Nagyjából 30 éve rendszeresen szembe jön velem az eredmény és még mindig kételkedem abban, hogy 3:2-re kikaptunk volna az NSZK-tól. Nem voltam ott, csak mesélték. Ez egy igazi gikszer, kétszer kettő öt, zöld az ég és kék a fű, a nyúl viszi a puskát. Jogi úton kéne behajtani a valós eredményt. „A felperes elismeri, hogy kétgólos előnyének tudatában elbízta magát, de megalapozott gyanú szerint ezt a két héttel korábbi, 8:3-as győzelme indokolta. Kérem a végeredmény felülvizsgálását!” Akármi. Tudom, hogy a brazilok is belehaltak az 1950-es kudarcba, a hollandok 74-be és 78-ba, de egyik sem mérhető az Aranycsapat bukásához, mert nincs még egy olyan vb-döntő, ahol a vesztes ennyivel jobb lett volna a világnál. A berni vereségünk olyan rendszerhiba, mint amikor bedöglik a Mercedes, hamis hangot találnak Frank Sinatra lemezén vagy lezúzzák Chuck Norrist. Mint amikor a kitűnő tanuló kettesre felel. Nincs más megoldás, át kell írni az érdemjegyet, a kettest négyesre, jelen esetben a magyar gólok számát: „Az NSZK 3:2-re vezetett, amikor a 87. percben Puskás belőtte a labdát Turek kapujába. Griffiths partjelző azonnal a félpálya felé futott, vagyis jelezte, szó sincs lesről. Ling bíró is megadta a gólt, tehát egyenlített a magyar csapat. A maradék időben új erőre kaptunk, a németek megzavarodtak és Turek – csakúgy mint a második magyar gól előtt – ismét kiejtette a labdát, Czibor újfent jókor volt jó helyen, és a 90. percben 4:3-ra módosította az eredményt. Megnyertük a világbajnokságot.” Elmaradt az 1956-os forradalom, megúsztuk a Kádár-rendszert, csillapodott a politikai elégedetlenség. Csak egy meccs volt, ahol hoztuk a tutit...
1962-es világbajnokság
A tények: A magyar válogatott 1-0-ra kikap Csehszlovákiától a negyeddöntőben. Tichy Lajos érvényes gólt szerez, de nem adják meg. Korai kiesés.
A fikció: Nem mondom, hogy Chilében nyernünk kellett volna, de abban biztos vagyok, hogy többre mentünk volna a döntőben a brazilokkal, mint a csehek. De tudjátok mit? Nekem az is elég, ha a csehek elleni negyeddöntőnket helyre tesszük, mert lenne miből, van hozzá alapanyag. Nem túlzok, ha azt mondom, olyan simának látszott a magyar-győzelem, mint 54-ben a németek ellen. Erre mi történik? Újabb rendszerhiba, 1:0-s vereség, ami még mindig fáj, ha piszkálom. Rögzítsük a tényeket, a csehek kábé egyetlen támadást vezettek és abból gólt szereztek – apró szépséghiba, a 8. percben Scherer lesről talált Grosics kapujába. Latisev bíró átsiklott rajta, hadd menjen, és a folytatásban szépen elvezette a meccset, csak azt nem kiabálta, hogy hajrá csehek. Tichy Lajos bődületes nagy gólt rúgott szabadrúgásból, fotók bizonyítják, hogy a labda a gólvonal mögé pattant, de Latisev nem adta meg. Később Albert, Sándor, Tichy és Solymosi is gólt, sőt, gólokat lőhetett volna, ám ezen a napon semmi sem sikerült. Jár a kalapemelés a csehek kapusának, Viliam Schrojfnak, aki arra a napra időzítette élete formáját, de könyörgöm, nem szólhatott volna egy szót sem, ha 4:1 ide a vége. Márpedig, ha átírjuk a történelmet, akkor inkább 6:1 és utána az elődöntőben ugyan milyen gondot okozott volna Jugoszlávia? Akkoriban semmilyet, ez 35 évvel később lett divat – különben is, Mészöly Kálmán azt mondta a jugókról, hogy akkoriban még nem létezett Szerbia és Montgomery :). És milyen igaz. Szóval 62-ben döntőt játszottunk a brazilokkal (mínusz Pelé, aki sérült volt) és simán aláírom az ezüstöt, ha az Aranycsapat 1954-ben gond nélkül hozta az aranyat...
1966-es világbajnokság
A tények: Világcsodája, a csoportmeccsek során Magyarország 3:1-re veri a címvédő Brazíliát, majd a negyeddöntőben 2:1-re kikap a Szovjetunitól és nem jut be a legjobb négy közé.
A fikció: Szívesen kezdenék valamit a sunderlandi szovjet-magyar negyeddöntővel, de rendre lelepleződöm magam előtt. Fájdalom, de kizárólag a nyolc nappal korábbi brazilverés miatt foglalkozom vele. Nálam ugyanis a brazilok elleni 66-os győzelem a magyar válogatott történetének legszebb sikere. Szentségtörés, de a 6:3-at is veri. Mi lehet nagyobb annál, mint amikor igazi tétmeccsen legyőzöd a címvédő Brazíliát? Az egy dolog, hogy 3:1-re nyertünk, az pedig egy másik, hogy ámulatba ejtettük a világot. Többet érdemelt volna az a meccs. Mármint a folytatás. Ha legyőzöd a brazilokat, akkor csupa karnevál az élet, a nők is szebbek, együtt integetünk a naplementében. Ha legyőzöd a brazilokat, akkor nincs mitől és kitől tartani, ne fárasszatok a szovjetekkel, kivel játszunk az elődöntőben? Tudom, hogy a szurkolók szerint nekünk mindig veszíteni kellett az oroszok ellen, de azt is olvastam, hogy a politikusaink közül ezt soha, senki nem mondta. Passz, nem tudom kinek higgyek. Szóval miután leléptük a brazilokat és Bulgária ellen tutiztuk a továbbjutást, a negyeddöntőben Szovjetunió következett, ahol ne szépítsük, nyoma sem volt a brazilok ellen látott parádénak. Bedöglöttünk. Úgy kaptunk ki 2:1-re, hogy nincs olyan momentuma a meccsnek, amivel átírhatnánk az eredményt. Persze, voltak helyzeteink, nyomtunk, pörögtünk, Jasin bravúrosan védett, de nincs olyan fogódzkodónk, mint 54-ben és 62-ben, amikor Puskás és Tichy szabályos gólja miatt ráztuk az öklünket. Szóval a 66-os negyeddöntőhöz nem nyúlok hozzá, nem írom át, döglött akta. Beillesztem a szokásos megállapítást, miszerint jóval több volt abban a magyar csapatban.