Május 9, szombat, 11 óra. A Déli pályaudvar egyik büféjében vásárolt, ihatatlan kávét kavargatva azon gondolkodom, kell-e nekem ez a program erre a gyönyörű szombat délelőttre. Szerencsére nincs sok idő dilemmázni, a hangosbemondó jelzésére máris az 5-ös vágány felé veszem az irányt. Agárdra indulok, megtekinteni az immáron bajnok (gratula!) U21-es csapatunk bajnokiját a szebb napokat is látott Sándor Károly Akadémia növendékei ellen.
Fehérvár felé utazva az ember már-már Európában érzi magát, kifogástalan szerelvény, hibátlan vasútvonal és mintha az utazóközönség is alkalmazkodott volna a javuló körülményekhez. Május eleje van, az agárdi vasútállomás környékén már bőven terjed a lángos és hekkszag, az Agárden színpada körül sárgálló és idén még nem vágott gyep és a fürdőzőktől szinte teljesen mentes Velencei-tó azonban egyértelműen jelzi, ez még csak az előszezon.
A Sándor Károly Akadémiához körülbelül 20 perc sétával jutok el az állomástól, vidáman tengózó MTK-s fiatalok jelzik, hogy nem tévedtem el. A pályát azonban nem találom, szerencsémre néhány perccel később három idősebb MTK-fanatikus útbaigazít, a pálya a falutáblán túl, a forgáccsal felszórt járda végén van. Nem okoz gondot a megtalálása, a látvány azonban kissé meglep. Szemmel láthatóan kifogástalan állapotú, három füves pálya egymás mellett, körülötte a történelem sötét napjaira emlékeztető drótkerítés, sehol egy lelátó, egy pad, egy korlát, akár egy mosdó. A kispadokat az Akadémia felől érkező MTK-játékosok hozzák a cserejátékosoknak, na meg Lipcseinek, Milovanovicnak és Garami Józsi bának.
Lassan megérkezik mindenki, a játékosok elvégzik a bemelegítést és elkezdődik a meccs, a néhány hét alatt könnyen megszokható, UP meccsekre jellemző, gyors, de inkább kapkodós és rengeteg technikai hibával tarkított tempóban. Hazudnék, ha azt mondanám, jól ismerem a csapatunk játékosait, de néhányukat, akik már a felnőtt csapat ajtaján kopognak (többek között Valencsik, Zsivóczky és Popov is a kezdőben kapott helyet), egyből kiszúrom.
Bár nem vagyok szakértő, a játékunkban kevés tudatosságot fedezek fel, az MTK viszont szinte minden támadását a jobb szélen vezeti, kihasználva Beke Zsolt gyengébb napját, akit Lipcsei 26 perc után le is kap a pályáról. Nagy kár, hogy helyettese sem volt jobb formában, leginkább eladott labdákkal és elkésett belépőkkel vétette észre magát. Amikor a csere történt, már 1-0-ra égtünk, egy szép támadás végén, egy 16-osra (a jobb szélről…) belőtt labdát egyik védőnk kézzel „vette át”, a jogos tizit pedig bevágták a hazaiak. A félidő végén, talán az első értelmes támadásunk végén szintén tizenegyesből egyenlítettünk. Lipcsei kb. 35 percig teljes nyugalomban, ülve nézte a meccset, az említett időszak után viszont valami megtört benne és felállva, hangosan instruálta az övéit, bár inkább nevezném ezt lebaszásnak. Egyébként jól áll az edző szerep gyerekkorom legnagyobb legendájának, szemmel láthatóan ő is élvezi. Kiszólásait valószínűleg a közönségnek is címezi („Tudod ki állt úgy, ahogy te most? Flóri bácsi, de ő aranylabdás volt!” meg „1, 2, 3, 4, 5, 6-an álltok és várjátok a labdát, ezt majd én hétfőn megcsinálom az öregfiúkban. Mert én is ezt csinálom”) amúgy meg stopperóráját az ujjai körül pörgetve igyekszik együtt élni a játékkal.
A meccsről igazából sok mindent, ha megfeszítenek sem tudok írni, kifejezetten gyenge, eseménytelen és bosszantó hibákkal tarkított 90 perc volt. Néha szándékosan figyeltem az olyan szituációkat, amelyekben egy focista megismerszik egy nem focistával szemben és bizony sokszor kiábrándító volt a helyzet. Olyanokra gondolok például, mint egy 40 métert szálló, majd tökig felpattanó labda megszelídítése, vagy egy köldökmagasságban, a kelleténél kissé erősebben meglőtt labda átvétele. Volt itt traktoros, mellélépés, férfiak érzékeny pontjára pattanó labda, szóval nagyjából olyan megoldások, amilyeneket mi csináltunk anno a pest megyei alsó osztály serdülőjében. A második félidő – a meccs végi gyors gólváltást leszámítva – legemlékezetesebb momentuma az volt, mikor a harsánynak nem nevezhető Garami mester meglepő határozottsággal teremtette le az egyik reklamáló hazai játékost. Rengeteget foglalkoznak egyébként a játékvezetővel a magyar utánpótlás játékosok, Lipcseinek is többször rá kellett szólnia a játékosokra, igaz, a 90. percben, mikor egy valóban szabálytalannak tűnő szerelés után az MTK megszerezte a vezetést, közölte a sporival, hogy elrontotta a fiatalok játékát. Ekkor persze még nem sejtette, hogy a hátralévő másodpercekben, a középkezdésből induló támadásból egyenlítünk egy újabb tizenegyessel.
A játékosokról sok jót ez alapján a meccs után nem tudok mondani, rosszat meg nem akarok, elvégre mégiscsak megnyerték a bajnokságot. Zsivóczky ügyes, neki szánják a csapat esze szerepet, de a szerénység nem tűnik az erősségének. Mikor egyik társa egy megmagyarázhatatlanul rossz megoldását kérte rajta számon, annyit válaszolt: „Ha neked passzolok, az mennyivel lett volna jobb?” Popov nagyon egyedül volt elől, kb Böde típusú centert játszott, pedig az ő alkata talán ennél kissé kombinatívabb szerepre predesztinálná. Valencsik viszont meggyőző volt, elég brutális testfelépítése és lövőereje van. Akit még kiemelnék, az a 8-as számmal, VKP poszton szereplő Nagy Ádám, akit hál’ Istennek fentebb említett két tényen kívül semmi más nem emlékeztet Józsi Gyurira. Számtalan bátor és jó labdakihozatal fűződik a nevéhez, nem fél cselezni, a támadásokhoz viszont azok elindításán kívül keveset tudott hozzátenni.
Ez a csapat idén jobb lett az összes többi hasonszűrő vetélytársánál, úgyhogy talán nem ideillőnek tűnhet a kritika. De. Egy utánpótlás csapatnál elsősorban nem az eredményen kell, hogy legyen a hangsúly, a siker mércéje, hogy hány játékos kerül fel onnan az első csapathoz. A szombati meccs után nem tudnék olyan játékost mondani, aki nem csak tűzoltó szerepre lenne jó a felnőtteknél, pedig akad ott is hiányposzt. Ez egy szomorú tény, de az is lehet, hogy a srácok az arannyal a zsebben már a nyarukat tervezgetik. A végére mindenesetre jöjjön a magyar fodball egyik legirritálóbb, de a jelen helyzetre tökéletesen igaz „szakmai” közhelye/megállapítása: dolgozni kell tovább!
Ha tetszett a cikk, kövesd a blogot Facebookon is, ITT!