A magyar foci több évtizedes mélyzuhanásban van, miközben már a belső érintetteken kívül senkinek nem okoz örömet, gazdaságilag pedig állami támogatástól függetlenedve életre képtelen lenne. Valóságos hidegháború bontakozódott ki az elmúlt években, ahol az edzők és a foci "szakemberei" védik saját királyságukat, a szurkolók pedig támadják azt (nyilvánvaló okok miatt). Miközben próbálják belénk sulykolni, hogy minden rendben van és jó úton haladunk (pláne az állami milliárdokból), addig sokan (köztük én is) érzik, hogy semmi sincsen rendben és szemléletváltás nélkül nem is lesz.

Városi legenda szerint egyszerre érkezett próbajátékra Shevchenko és Nicsenko. Az előbbire a magyar szakemberek azt mondták, hogy nem tud játszani. Később aranylabdás világsztár vált belőle. Másik legenda arról számol be, hogy egy bizonyos Nemanja Vidic-re mondták itthon, hogy falábú. Az elmúlt években a világ legjobb védőinek egyikeként emlegetik. Mi a következtetés? Működik a magyar utánpótlás és szakértői gárda.

Gazdaságilag nézve a magyar bajnokság ténykedését, meg kell állapítani, hogy külön tantárgyat érdemelne minden magára valamit is adó egyetemen és főiskolán. Mondhatni gazdasági csoda és egyben gazdasági ambivalencia jellemzi a honi közeget. Miközben a világ legtöbb részén a focit színtiszta üzletként kezelik és nyereségre törekszenek, addig idehaza gyakorlatilag mindezt mellőzi a szakma.

A magyar klubokat mostanáig (Orbán Viktor és Deutsch Tamás közreműködésével 6 fővárosi tradicionális egyletnek átveszik a tartozásait és kapnak támogatást) aránytalanul magas adósság gyötörte, amit képtelenek voltak a legtöbben kidolgozni. Helyette a számlák folyamatos görgetése ment, miközben magyar tradícióként felfedezhettünk egy folytonosan ismétlődő eseményt. Időközönként bizonyos számú első és másodosztályú klub fizetésképtelenné válik, eladja legjobbjait és megy vissza alacsonyabb osztályba.

A probléma az, hogy állami támogatás nélkül maximum 5-6 klub létezhetne a magyar első osztályban. Már évekkel ezelőtt be kellett volna látni, hogy teljesen rossz az üzleti modell, amivel próbálnak a csapatok előre haladni. Mert az elfogadhatatlan, hogy évtizedeket tölt egy-egy klub adósságcsapdában, míg "gazdagabb" kollegái sem feltétlenül haladnak előre. Gazdasági sikerként pedig azt értékelik, aki letud egy évet különösebb fizetésbeli fennakadás nélkül, tartozásait rendben fizeti. Mondjuk ki: Ezek a gazdasági klubok Nyugat-Európában már rég csődbe mentek volna.

A mindenkori NB1 szerkezeti felépítése is magáért beszél. A bajnokság mindenkori 75%-a a mindennapi megélhetésért küzd, miközben képtelen regionális szponzorok bevonására, regionális állandó szurkolótáborok kialakítására (több ezres mértékben). Ezek a klubok sosem a fejlődésben gondolkodnak, hanem a túlélésben. A maradék 25% pedig egyértelműen a mézes bödönért, vagyis a magyar fociban uralkodó gazdasági modellek csúcsáért küzd. A klubok anyagilag stabilak, magyar átlagban kiemelkedő szurkolótáborral rendelkeznek, néhány helyi és nem helyi szponzor bevonásával refinanszírozzák magukat.

A csúcs pedig esetünkben a bajnokság megnyerésével (és a következő néhány nemzetközi kupaszereplést érő hely)  kezdődik, végül pedig nemzetközi kupaszerepléssel válik teljessé, ami miatt komoly pénzeket kapnak a nemzetközi szövetségtől. Megfigyelhetünk ismétlődő periódusokat, aminek következtében három-négy évente feltűnik egy picit erősebb magyar csapat ( 2000-es évek elején a Fradi, majd Debrecen, Videoton), aki néhány meccset behúz nemzetközi porondon, aminek eredményeképpen gyakorlatilag akkora összeget finanszíroz, mint az addigi éves működési költsége.

Gazdaságilag gondolhatnánk, hogy ez egy tökéletes fejlődési kiindulópont, amikor a "semmiből" sikerült kiépíteni valamit (és felnevelni x mennyiségű hazai tehetséget. Lásd: Dzsudzsák, Huszi), amihez hozzáadódik egy nagyobb mennyiségű pénz (UEFA pénzek), ami kellő fedezetet nyújt a további fejlődéshez. A magyar valóság viszont minden esetben ugyanaz volt. A csúcs az adott klubnak a nemzetközi porondon való megmérettetés, majd a következő években a folyamatos hanyatlás és a magyar mezőnybe való beszürkülés. A sikeres csapatot pedig gyakorlatilag kiárusítják, amiből még több plusz pénz folyik be, ami egy esetleges építkezés alapja lehetne. A megfigyelhető folyamat következő pontja, hogy az adott klub elhagyja sikeres stratégiáját (minden esetben az utánpótlás volt a legfontosabb tényező) és elkezd külföldről hatodrangú játékosokat behozni, miközben a fiatalokat háttérbe szorítja.

Ennek következményeképpen pedig a csapat legyengül, a pénz a könyvelési machinációk sorozatával eltűnik, a jövő pedig elhalványul, mivel nem toporog az ajtóban a következő Dzsudzsák Balázs vagy Huszti Szabolcs. Majd szépen lassan az adott klub is financiális válságba kerül, hiszen egy NB1-es középcsapattól már elfordulnak az addig jelenlevő szponzorok. Viszont nincs is senki a keretben, akit el lehet jó pénzért adni, mert már rég el lettek adva (és visszautalva az előbbire: utánpótlást pedig nem építettek fel). Ez a magyar gazdasági modell, ami a gyors gyarapodásra van beállítva, miközben folyamatos, szisztematikus és ismétlődő minták sorozatából kivehető a magyar foci rothadásának a legfontosabb tétele.

Kétféle gazdasági modell létezik a fociban (és annak számtalan variánsa). Exportál egy bajnokság vagy importál játékosokat. Az angolok tipikusan importálnak folyamatosan, míg Hollandia a legkézenfekvőbb példa (már csak területileg is) arra, hogy milyen, amikor valaki exportálja a játékosait. Belátható, hogy egy országnak megvannak a területi korlátai. Nyilvánvaló, hogy Németországban több potenciális fogyasztó van (mezek, jegyek...stb.), mint mondjuk a 10 milliós Magyarországon. Ebből a szempontból vizsgálva a dolgokat, a magyar bajnokság képtelen lesz arra, hogy olyan mértékben állítson elő értéket, mint Németország vagy Brazília. Egyszerűen azért, mert ennyivel kevesebb ember él itt, mint ott.

Akkor pedig Magyarország miért mondható importáló országnak? Tudvalevő, hogy a magyar bajnokság arányosítva a legnagyobb importáló ország fociban a Közép-Kelet régióban. Amíg minden szomszédos ország (Ukrajna, Románia, Szlovákia) törekszik a lehető legjobb exportanyag (minőségi utánpótláskorúak) kinevelésére, addig Magyarország törekvése pontosan ellentétes. A magyar legfontosabb taktikai "fegyvere" a külföldi maradék felvásárlása abban a reményben, hogy majd ettől fog minden beindulni. Pedig Magyarországon (is) statisztikai valószínűséggel több tucat olyan játékos rohangál minden korosztályban, akiket megfelelő utánpótlással ki lehetne nevelni, fel lehetne építeni és el lehetne jó pénzért adni külföldre.

El kell fogadni azt a helyzetet, hogy Magyarországon a foci nem képes a piacról komolyabb tőkebevonásra. Másrészről pedig van egy adottság, az állam erős támogatása, amivel már kellő pénz áramlik be a fociba. Viszont az állami pénzek jelentős részét (nem az akadémiai támogatásokat) rosszul használják fel. Ma mindenki a stadion felújításokon rugózik, a szakma és a politika ebben látja a mennyország eljövetelét. Viszont abba senki nem gondol bele, hogy ezzel a stadionépítési-újítási hullámmal még nagyobb terhet rak a klubbokra. Azon felül, hogy képtelenek lesznek ezek a klubok támogatás nélkül fenntartani a stadiont (lásd: Felcsút), az állami támogatások ésszerűtlen és akarnok felhasználása egyenesen rögzíti a magyar foci jelenlegi helyzetét.

Évek óta olvasni edzőktől, klubvezetőktől, hogy az azonnali eredmény a legfontosabb, hiszen ezt várja el a tulajdonos és a szurkoló egyaránt. Emiatt nem mernek 16-18 éves magyarokat betenni az első csapatba, helyette hozzák a külföldi "kész" játékosokat. Ha elfogadjuk Magyarország jövőbeni (logikus) szerepét a világ futballjában, akkor logikus lenne, hogy exportáló országként (amivel a külföldi tőkét bevonja a magyar fociba és ezzel tovább tud fejlődni a rendszer jó felhasználás esetén) a legfontosabb feladata minden klubnak az, hogy az első és másodosztályban lehetőség szerint (és felvállalva a kockázatokat a jövő érdekében) az esetenként kevésbé "kész" fiatalokat játszassa, akikkel először vélhetően nehezebb lesz elérni a célokat.

De ezt a lépést még kevésbé fogja megtenni az itthoni szakma, hiszen a közvélemény nagyon ráfeszült a focira az eredmények és az új infrastruktúra miatt. Nagyon komoly eredménykényszerbe hozta az állam és a politika a magyar focit, ami előrevetíti, hogy a magyar fiataloknak még kevesebb lehetőséget fognak adni. Pedig alapvetően leendő export országként ez lenne a logikus és megtérülő lépés. Helyette marad minden a régiben, hiszen ahogyan Puskás is megmondta: "Kis pénz, kis foci".

Piacról legálisan és mutyi nélkül bevont tőke nem lesz, de cserébe más sem. Azok az országok, akik rájöttek arra, hogy a fiatalokban van a legnagyobb potenciál és az utánpótlás nevelésre helyezték a hangsúlyt (bajnokság szinten is), mára mind rendkívül stabil bajnoksággal, nemzeti válogatottal rendelkeznek, miközben klubjaik évről évre komoly tízmillió eurókat kapnak kinevelt játékosaik után. 

A Debrecen példája mutatja, hogy lehet sikeresen építkezni (esetükben ideig óráig érthetetlen módon). Anno a bal szélen volt egy Halmosi Péterjük, akit eladtak külföldre. Ahelyett hogy a hiányzó posztot kapkodva pótolták volna egy jövőbe nem mutató lépéssel, beépítették azonnal a fiatal Dzsudzsák Balázst, akit később magyar viszonylatban komoly pénzekért sikerült értékesíteni. Látszólag sikeres folyamat, sikeres export, sikeres gazdaságpolitika. De akkor mi történt? A színfalak mögé nyílván nem látok be, de biztosan állítom, hogy itthon nem divat 5-10 éves programokban gondolkodni (márpedig ennek a rendszernek a felállítása a mostani 12 évesekkel kellene elkezdődnie), helyette az azonnali haszonszerzés a cél.

Az akadémiák nem rossz lépés, mondhatni előre mutató. De önmagában ez is csak egy felesleges és nagyon drága próbálkozás. Az akadémiai nevelés önmagában nem gyógyír minden problémára, és nem is lesz az soha. Hiába nevelnek ki játékosokat az akadémiák, ha a klubok nem adják meg nekik a fejlődéshez szükséges játéklehetőséget 16-20 éves korban. Amíg nálunk a 24 éves újonc az első osztályban még tehetségnek számít, addig a külföld (importáló ország) leginkább a 21 éven aluliakra vadászik (pláne a foci tekintetében elmaradott Magyarországról). Mivel nálunk egyszerűen nem létezik olyan, hogy 16-20 éveseket bedobni a mélyvízbe, ezért a továbbiakban esélytelen, hogy komoly pénzért hazai játékost vigyenek ki külföldre.

Másrészről pedig az akadémia nem a kezdet (j. Öregkenus). Az egészet a tömegsporttal kellene elkezdeni. Az országot évek alatt visszakellene téríteni a focihoz, aminek feltétele az országszerte létrehozott ingyenes focipályák fiataloknak és felnőtteknek egyaránt. Gondoljunk bele! Ha az apuka lemegy a haverokkal a grundra focizni, akkor viszi magával a gyereket is, amivel meghozza a gyerek kedvét a focira (részletesebb okfejtésbe helyhiány miatt nem mennék bele). Másik fontos alaplépés lenne egy egységes iskolai utánpótlás nevelő hálózat kiépítése, ahol testnevelésóra keretében és/vagy iskola utáni különfoglalkozáson a gyerek megfelelő edzéslehetőséget kap, illetve esélyt, hogy évenként 2-3-4x egy regionális tehetségkutatón megmutassa magát a klubok megfigyelőinek.

Számtalan megoldás létezik arra, hogy elinduljon a magyar foci. Látom, hogy mi még messze vagyunk a jó iránytól, miközben egyre nehezebb megtalálni a pozitívumokat a rózsaszín maszlag mögött. Hiába lesznek akadémiák milliárdokért, ha közben csökken az újonnan focizni kezdő focistapalánták száma. Az akadémiák lehetőségei végesek, maximum pár tucat-100-150 gyereket képesek foglalkoztatni, miközben Magyarországon csökken az utánpótláskorú aktívak száma. Így a merítési lehetőség a több tízezerről lassan lecsökken pár ezerre. Ez pedig válasz lehet, arra, hogy Szlovákiának miért van Hamsik-ja és nekünk miért nincs. Egyszerűen náluk többen kezdenek el focizni, mint nálunk, emiatt nagyobb a merítési lehetőség. 

Minden sport a tömegsporttal kezdődik, nem pedig a stadionokkal, akadémiákkal.