Nagy várakozással ébredtem tegnap, hiszen a délelőtti Australian Open döntőjét két korszakos klasszis játszotta egymás ellen. Novak Djokovic és Rafael Nadal neve még a teniszt kevésbé követők számára sem ismeretlen, nem keveset tettek ők már le az utóbbi 10+ évben a sportág asztalára. Jó formában játszották végig a döntőig tartó sorozatot, így joggal lehetett várni egy kiélezett küzdelmet. Ez elmaradt, Nole érinthetetlen volt szinte az egész mérkőzés során, összesen 8 játékot engedélyezve spanyol riválisának, sima 3:0-al hódította el a trófeát. Alapvetően én Nadalnak szurkoltam, de teljesen esélytelen volt ezen a meccsen. Ami igazán bosszant az az, hogy egy GS torna döntőjében elvileg a 2 legjobb csap össze, de az szerintem régen rossz, ha a két játékos között ekkora a különbség. Csak remélni tudom, hogy látunk idén valódi döntőt nagy tornán!

Ha tegnap csak ez az egy döntő lett volna ilyen bántóan egyoldalú, akkor ez a pár sor nem is látna napvilágot, de a férfi kézilabda VB döntőjében a dán válogatott kétséget nem hagyott, hogy pillanatnyilag ők a legjobbak. A félidőig 7 gólos előnyt összefabrikáló Hansenék,- a második játékrészben mutatott bő 6 perces gólcsend kivételével- végig kézben tartva a meccs irányítását végül 31:22 arányban nyerték meg az aranyérmet. Teljesen megérdemelten. A bajom ugyanaz, mint az AO döntővel-elmaradt a küzdelem az elvileg 2 legjobb között. Szóval én becsapva érzem magam, megfosztva a döntő igazi élményétől. 

E gondolatsorral nem akarom megkérdőjelezni a győztesek érdemeit, hiszen örök igazsága a sportnak, hogy az ellenfél csak annyit tud nyújtani, amennyit hagynak neki. Csupán a csalódottságomnak engedek utat, egy döntőben legyen parázs küzdelem sportszerű keretek között és győzzön a jobb!