Mint azt bizonyára mindenki tudja, Fernando Alonso az év végén befejezi Forma-1-es pályafutását. Életrajza, eredményei száz helyen fognak megjelenni, így ezeket fölöslegesnek tartom leírni. Inkább a véleményemet, emlékeimet osztom meg veletek a Forma-1 egyik legjobb versenyzői és legrosszabb csapatválasztási képességével rendelkező világbajnokáról. A második rész fő témája az emlékezetes 2007-es, Lewis Hamiltonnal folytatott párharc, de néhány gondolatot megér az utána következő, két évig tartó második Renault-s időszaka is.

A Forma-1-es közvélemény óriási meglepetésére 2005 végén Fernando Alonso bejelentette, hogy egy évvel később átszerződik a McLarenhez. Ugyan az élversenyzők sorsa többnyire hamarabb eldől, mint a mezőny végén szenvedő sporttársaiké, (akiknek sokszor februárig izgulniuk kell), akkor sem szokás egy átigazolást ennyivel korábban bejelenteni. Általában a nyári szünetre szokták tartogatni az ilyesfajta szenzációt. Azért volt szükség erre, mert Fernando teljes titokban állapodott meg új csapatával. Még menedzsere (egyben csapatfőnöke), Flavio Briatore sem tudott róla. Ez okozott is néhány konfliktust köztük.

Mi járt vajon Alonso fejében? Nem tudunk róla, hogy összekülönbözött volna a csapatnál bárkivel. Talán friss világbajnokként a sportág urának érezte magát és egy másik csapatnál szerzett vb-címmel akarta demonstrálni, hogy a győzelme neki és nem a csapatnak köszönhető? Ne feledjük, rengetegen morogtak, hogy Räikkönen gyorsabb volt, csak a McLaren megbízhatatlansága miatt vesztette el a vb-t. Ő vesztette el - nem Fernando nyerte meg. Ez biztos, hogy sértette hősünk önérzetét. A másik teória, hogy - mint az otthonról elszökő kamaszfiú - függetlenségre vágyott és szabadulni kívánt ,,nevelőapja", Briatore befolyásától. Az, hogy főnöke háta mögött cselekedett, mindenképpen erre utal. (Nem egyedi eset lenne egyébként: hat évvel később Hamiltont is ez vitte a Mercedeshez.) A tényleges választ azonban csak ő ismeri, nekünk meg kell várni, amíg az életrajza megjelenik. Merthogy meg fog, abban egészen biztos vagyok.

A csapat szemszögéből a döntés magától értetődő volt: a csapattól elvágyódó Kimi Räikönen helyére egy hasonló (vagy talán még jobb) képességű versenyzőt kerestek, aki, ha jó autót kap, garantáltan megnyeri a világbajnokságot, amire az istálló lassan tíz éve (1999, Häkkinen óta) vár. Emellett ideális tanítómestere lesz a rendkívül tehetséges, de a Forma-1-ben újonc Lewis Hamiltonnak, aki vitathatatlanul a jövő nagy ígérete, egyelőre azonban aligha alkalmas egy ikonikus csapat falkavezéri szerepére.

Ez ott és akkor teljesen ésszerű döntésnek látszott, a valóság azonban, mint tudjuk, nem egészen így alakult. Lewis élete első 9 (!) versenyén dobogóra állt és kényelmes előnnyel vezette a pontversenyt, miközben Fernando, bár nem ment rosszul, azért kifogott néhány igen gyenge hétvégét. Kanadai produkciója (összesen négyszer csúszott ki a célegyenes végi sikánban) például teljességgel hihetetlennek tűnt az előző évei fényében. Ugyanakkor ez már a csapaton belüli feszültség növekedésére utalhatott, bár ebben kívülről jóformán lehetetlen igazságot tenni. A McLaren hirtelen egy csapaton belüli háború kellős közepén találta magát, amiről az idősebb csapattagok (élükön Ron Dennissel) keserű emlékeket őriztek még a Senna-Prost időkből. Ilyenkor békét teremteni kb. olyan szintű feladat, mint a hegy lábára zoknit húzni. Akkor az volt a szerencséjük, hogy kiemelkedően gyors autót építetek, ami teljesen kizárta a játékból az ellenfeleket. Ezúttal azonban a Ferrari a nyomukban volt, noha ők is hasonló helyzetbe kerültek Räikkönennel és Massával.

Sokan vádolják Dennist, hogy rosszul kezelte a problémát, mentségére szóljon azonban, hogy csapdába került. Klasszikus értelemben vett jó megoldás ebben a helyzetben nem létezik, a döntési lehetősége arra korlátozódott, hogy melyik ujját harapja. Ha hagyja egymással birkózni a két versenyzőjét, azzal egy rakás pontot fognak elszórni, ez pedig veszélyezteti az év végi győzelmet, főleg, miután a magára találó Ferrari kijelölte első számú sofőrének Kimi Räikkönent. Az ő két versenyzője közül azonban egyik sem vállalta a hátvéd szerepét. Alonso már Fisichella mellett megmutatta, hogy nem is hátvédként, hanem inkább rabszolgaként tekint a csapattársára, akitől a legkisebb ,,engedetlenséget" sem tűri el. Más világbajnokok is megkövetelik maguknak az első számú státuszt, azonban közel sem ennyire agresszíven, mint ő. Hamilton mellett már így is az agyvérzés kerülgette, hogy az újonc a saját fegyverével, a kérlelhetetlen kiegyensúlyozottsággal veri őt a pontversenyben. Lewis pedig vezette a bajnokságot (definíció szerint általában azé az elsőbbség csapaton belül, akinek több pontja van), ráadásul szintén jelét adta, hogy nem tűri ha a háttérbe szorítják: Monacoban kiakadt a csapatra, amiért módosították a boxtaktikáját, nehogy fenyegetést jelentsen a versenyt vezető Alonsora (bár a csapat valószínűleg csak az ütközést akarta elkerülni), az emlékezetes hungaroringi időmérőn pedig a csapaton belüli egyezség ellenére előzte meg Fernandot, majd nyomdafestéket nem tűrő szavakkal küldte el melegebb éghajlatra a húzását kifogásoló Dennist.

Hogyan reagált Fernando? Közhely, hogy egy nehéz helyzet vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat hozza ki az emberből. Alonso esetében az utóbbi valósult meg. Ekkor vált egyértelművé, hogy mindent megtesz a győzelemért - jó és rossz értelemben egyaránt. Ebben a csatában (is) minden intrikusi képességét bevetette. Az említett hungaroringi incidensre is destruktív konfliktuskezelési módszert választott: az utolsó gyors körök előtt a boxban feltartotta Lewist, akinek már nem maradt ideje mért kört futni, így Fernando nyerte az időmérőt. Ehhez szükség volt a versenymérnöke segítségére is (ő mérte az időt és adott neki indulási jelet), ami még egy tényezőre rávilágít: azok a csapattagok, akik csak az egyik autón dolgoznak, értelemszerűen azt szeretnék, hogy az nyerjen. Egy ilyen belharcnál a garázs két részre szakad: nemcsak a versenyzők, hanem a stábtagok is háborúznak egymással. Emellett még egy fontos tudnivaló: az FIA-nak nincs jogosítványa beleszólni a csapatok belügyeibe. A pozíció feladásáról szóló csapatutasítást ugyan akkoriban tiltották, egy ilyen (éppen a versenyzők egyenlőségét biztosító) egyezség azonban nem az ő hatáskörük. A szövetség, illetve az általuk delegált versenyfelügyelők csak Alonso tettét (ellenfél szándékos akadályozása) vizsgálhatták, amiért 5 rajthelyes büntetést osztottak ki. Ezért állt elő az a kívülről kétségtelenül igazságtalannak tűnő helyzet, hogy csak az egyik felet büntették, holott Hamilton legalább annyira ludas volt, sőt ő kezdeményezte a konfliktust, ami mindig súlyosbító körülmény. (Dennis is inkább őt teremtette le, nem Alonsot.) A felügyelők azonban a Sportszabályzat értelmében teljesen jogos döntést hoztak.

Aznap este zajlott le az az emlékezetes beszélgetés Alonso és Dennis között, melyben a világbajnok megzsarolta főnökét, hogy átadja az FIA-nak a kémügyben nála lévő bizonyítékokat, ha nem nyilvánítják első számú sofőrré. (Ezt később meg is tette, jelentősen hozzájárulva, hogy végül elmarasztaló ítélet szülessen.) Állítólag azt követelte, hogy a versenyen Hamilton autójából szándékosan fogyasszák ki a benzint, amiről persze józan pillanataiban ő is pontosan tudja, hogy teljes sületlenség.

Innentől kezdve nem volt visszaút: Alonso a saját csapatát is ellenségként kezelte. (A végén már külön szállodában lakott.) Kívülről persze nehéz ítélkezni, de ez a Star Wars-beli Sith Lord jellegzetessége: a közösség értékei helyett a saját szenvedélyéből merít erőt. Befelé fordul, csak magára gondol és gátlástalanul gázol át mindenen. Ez a versenyszellem egyenes következménye, a sikeres emberekre (nemcsak a Forma-1-ben) általában ez a jellemző, Fernando viszont kissé túltolta. Egy csapatsportban ugyanis csak a többiekkel együttműködve lehetsz sikeres, egyedül nem. Egy domináns autóval, ami toronymagasan a mezőnyfölé nő, ez a mentalitás kifizetődő, hiszen az egyetlen érdemi ellenfeled a csapattársad, akit így ki tudsz vonni a forgalomból. (Lásd a Senna-Prost vagy később a Hamilton-Rosberg csatározást.) Ha azonban külső ellenfeled is van, csak őt fogod segíteni ezzel a hozzáállással. Arról nem is beszélve, hogy a társaidat is magad ellen fordítod. Ha élő tévéadásban olyanokat mondasz, hogy „Küzdöttem az egész világ ellen!”, amit Fernando vágott Felipe Massa fejéhez (bár valójában a McLarennek címezte), nem kell csodálkozni, ha egy idő után nem látnak szívesen. A tisztesség kedvéért persze meg kell jegyezni, hogy Hamilton sem volt együttműködő, ami szintén visszatetszést keltett a csapaton belül. Marc Priestley, az istálló akkori szerelőinek egyike, akiből mára egy önmagában is érdekes fordulattal újságíró lett, nemrég megdöbbentő képet festett Alonso és Hamilton rivalizálásának hatásairól. (Farkas Péternek köszönet a cikkért!) "Mindketten hihetetlenül gyorsak voltak, ahogy az autónk is nagyon erős volt. Abban az évben simán be kellett volna söpörnünk a vb-címeket, de ehelyett az a szégyenletes igazság, hogy mire eljutottunk Brazíliába, ahol még mindketten harcban álltak a végső győzelemért, konstruktőri pontokat viszont úgysem szerezhettünk, a szívem mélyén azt reméltem, Kimi lesz a bajnok" - mesélte. "Természetesen így is mindent megtettem a hétvégén, ami tőlem telt, ez az érzés azonban sokkolt. Drámai példája volt annak, hogy a két versenyző elkeseredett civódása mennyire maga alá temetheti az egész csapatot." Priestley hozzátette azt is, hogy "olyasvalakiként, aki érzelmileg egyikükhöz sem kötődött jobban, mint a másikhoz, mindkettőjükből kiábrándultam a szezon folyamán."

Dennis kezéből teljesen kicsúszott az irányítás. Hozzá kell tenni azonban, hogy ezt a helyzetet akkor sem lehet jól kezelni, ha pártatlan marad, azonban Hamiltont, a csapat saját nevelésű versenyzőjét szinte fiaként szerette. Ennek a lélektani játszmákban bizonyára volt jelentősége, fontos azonban kiemelni, hogy konkrét versenystratégiai döntésekben nem nyilvánult meg. A hungaroringi parancsmegtagadásért is Hamiltont szidta le, hasonló hangnemben, mint ahogy Hamilton beszélt vele. Az egyetlen, amiből erre lehetne következtetni, hogy Alonso nem kapott kiemelt státuszt, bár tudjuk, hogy a McLaren hagyományosan nem osztja le előre a szerepeket. Amikor pedig a szezon vége felé haladva dönteni lehetett volna a csapatsorrend felállításáról, Hamilton volt előrébb a pontversenyben, akit így nyilván nem fokozhattak le fegyverhordozóvá.

A végeredmény ismert: Kimi Räikkönen egyetlen pont előnnyel lett világbajnok, míg a két csapattárs ellenség pontegyenlőséggel zárt mögötte. Formálisan Hamiltont rangsorolták előrébb, mert - azonos számú futamgyőzelem mellett - több 2. helyet szerzett. Ez volt egyébként az egyetlen eset, amikor nyílt küzdelemben Fernando kikapott a csapattársától a pontversenyben.

Egy kis magyarázat: 2004-ben Trulli sokáig jobban állt, azonban összeveszett Flavo Briatoréval, aki három futammal a vége előtt kitette a csapatból, így Alonso végül előtte végzett. 2015-ben pedig Jenson Button gyűjtött több pontot, azonban a csapnivaló McLaren Hondával inkább a szerencsén múlt, hogy melyikük tudott egy-egy káoszfutamon elcsípni egy-egy pontszerző helyet.

Hogy melyikük hány pontot szerzett a rivalizálás miatt? Ezt lehetetlen pontosan megmondani, mindenesetre annál az egynél biztosan többet, ami elválasztotta őket Kimitől. Azokkal a futamokkal könnyű számolni, ahol közvetlenül egymás mögött végeztek, hiszen ilyenkor csapatutasítással el lehetett volna érni, hogy mindig ugyanaz végezzen előrébb. (Ugyan ez papíron tilos volt, de a Ferrari is megoldotta Brazíliában.) Eszerint ha a csapat Alonso mellé áll, akkor 9, ha Hamilton mellé, akkor 11 ponttal lett volna beljebb az első számú versenyző. (Alonsonak 5 pontot jóváírtam a Hungaroringen, hiszen ha sikerült volna Hamiltont hátvéddé tenni, akkor nincs az egész cirkusz és ő nyeri a versenyt.) Ez nagyjából egy futamgyőzelemnyi különbség, ami úgy is elegendő lett volna, hogy Massa is elvett 3 pontot Räikkönentől. Emellett mindketten elkövettek egy-egy szokatlan hibát (Alonso Japánban, Hamilton Kínában és Brazíliában), amiben nem tudjuk, mekkora szerepe volt az ellenségeskedésnek. Azt pedig végképp, hogy az autó fejlesztését mennyiben vetette vissza, az azonban tény, hogy a szezon közepe táján látott McLaren-dominancia megszűnt, az év utolsó harmadában inkább a Ferrari tűnt erősebbnek. Az, hogy eltitkolták egymás elől a telemetriaadatokat (pedig csapaton belül bevett szokás, hogy minden információt megosztanak egymással), biztosan nehezítette a megfelelő beállítások megtalálását. Alonso arra célozgatott, hogy azért hagyta ott végül a csapatot, mert nem használták ki maximálisan a lehetőségeiket. Nem kell nagyon cinikusnak lenni hozzá, hogy a „lehetőségek kihasználása” a saját kiemelt státuszát jelenti, mindenesetre tény, hogy óriási esélyt szalasztottak el. Ez annál inkább fájó lehet Fernandonak, hogy azóta már tudjuk: ez volt az utolsó alkalom, hogy a mezőny legjobb autóját vezethette.

Összeesküvés-hívőknek: Dávid Sándor szakújságíró Forma-1 sztorik 2007 című könyvében részletesen kifejti, hogy szerinte a Forma-1 urai (Bernie Ecclestone-nal az élen) szándékosan gáncsolták el Lewis Hamiltont, mondván, nevetségessé tette volna a sportot, hogy egy elsőéves kezdő rögtön világbajnok lesz, meg amúgy is sokkal jobban eladható, ha a két akkori sztár, Alonso és Räikkönen harcol a világbajnoki címért. Igaz, ami igaz, az utolsó két futam forgatókönyve (különösen Kína, ahol a McLaren érthetetlen stratégiai hibát követett el, amikor a vászonig kopott gumikkal kint hagyta a pályán a többieknél 7 másodperccel lassabb Hamiltont) kétségtelenül gyanús. Ennek ellenére teljesen kizártnak tartom, hogy ez igaz legyen. Először is, ha nem akarják, hogy Hamilton legyen a világbajnok, akkor simán besorolják hátvédnek Alonso mögé, akár azzal az ígérettel, hogy a következő évben ő lesz a kedvezményezett. Másodszor, el tudjuk azt képzelni egy Lewis Hamilton-kaliberű versenyzőről, hogy békés mosollyal tűri, hogy kivonják a forgalomból? A hungaroringi viselkedése nem ezt igazolja. Ha úgy érezte volna, hogy a csapata (vagy bárki) keresztbe tesz neki, habozás nélkül otthagyta volna őket, miután egy-két élő interjúban elküldi melegebb éghajlatra az elkövetőket, elárulva közben mindent, amit tudni lehet az ügyről. És ha már itt tartunk: ugyanez igaz a többi csapattagra is. Ahogy fentebb már írtam, a Forma-1-be a szerelő is versenyezni jön, neki is elemi érdeke, hogy az az autó nyerjen, amelyiken ő dolgozik. Nincs az a pénz, amiért ebből engedjen, főleg, hogy gyakorlatilag az életét kell áldoznia a sikerért, annyi munkaórát tesz bele a csapat sikerébe, mindezt a versenyzőkhöz képest aránytalanul alacsony fizetésért.

2008-ra Fernando visszamenekült korábbi sikerei helyszínére, a Renault-hoz, ahol „apja”, Flavio Britore tárt karokkal fogadta. Az autó azonban sokkal gyengébbnek bizonyult, mint korábban. Csak a konstruktőri 4. helyre volt jó. Cserébe a csapattárs, Nelsinho Piquet semmilyen veszélyt nem jelentett rá. Sőt, olyannyira jó segítőnek bizonyult, hogy Szingapúrban főnöki utasításra nekihajtott a falnak, hogy a jókor jött Safety Cart kihasználva Alonso megszerezze azévi első futamgyőzelmét. (Amelyet aztán Japánban még egy követett, ezúttal szabályos körülmények között, bár kellettek hozzá az élmenők hibái is.) Erről is oldalakat lehetne írni (lehet, hogy fogok is, majd meglátjuk), most mindenesetre maradjunk az eredeti témánál! 2009 még rosszabbul alakult: a Renault kifejezetten rosszul alkalmazkodott az új szabályokhoz, így csak a 8. lett 26 ponttal, melyek mindegyikét Alonso szerezte. Sem Piquet, sem a helyére szezon közben érkező Romain Grosjean nem tudott labdába rúgni mellette. Fernandot azonban ez aligha vigasztalta, miközben az utolsó pontszerző helyekért küzdött.

A világbajnoki címért zajló csatában ugyan ebben a két évben epizódszerep sem jutott neki (leszámítva, hogy Massa azóta is a szingapúri esetre fogja a vereségét), ennek ellenére aránytalanul sokat szerepelt a hírekben. Persze, még így is ő volt az akkori mezőny legsikeresebb versenyzője, akire kíváncsiak az emberek, ő azonban rá is játszott erre, önként vállalva a Forma-1 ügyeletes megmondóemberének szerepét. Nálunk a családban ekkor kezdődtek az „Igen, kedves újságírók, el kell, hogy mondjam” kezdetű, végtelen hosszúságú Alonso-interjú paródiák, melyekben Fernando minden, számára sokszor irreleváns kérdésben véleményt nyilvánít, miközben gondosan ügyel arra, hogy csak úgy mellesleg a saját tökéletességét is megemlítse. Ez ugyanaz az intrikus attitűd, amit a McLarennél is láthattunk. Alonso tudatosan használja manipulációra a nyilvánosságot. (Ezt persze más is csinálja a Forma-1-ben, leginkább a fénykorát élő Bernie Ecclestone-ra volt jellemző.Lehet, hogy Fernando lesz a FOM következő elnöke? Ki tudja…)

A fény valamikor 2009 nyarán csillant föl az alagút végén: a Ferrari szerződést ajánlott Alonsonak. A Scuderia ugyanis igen komoly lejtmenetbe került, és az egész (száguldó) cirkuszba belefáradó Räikkönen helyére egy harapósabb, keményebb versenyzőt kerestek, aki összerántja a csapatot, valamint hozza azt az extra egyéni teljesítményt, ami egy lassabb autót is győzelemhez segíthet. Fernandonak nem kellett kétszer mondani: egyrészt Ferrarit vezetni különös kitüntetés minden versenyző számára, másrészt az autó, ha nem is ígérkezett világverőnek, sokkal jobb lehetőségeket kínált a Renault-nál, ahonnan ráadásul a gyártó a szingapúri ütközésbotrány következtében kivonult. Alonso célja természetesen a világbajnoki cím megszerzése volt, amire - idegesítő Hamiltonok nélkül - a Ferrarinál kínálkozott esélye. Szegény Fernando, ha tudta volna, hogy mi vár rá…