Ne áltassuk magunkat, számítottunk rá. Az elmúlt négy év magabiztos és párját ritkító sikersorozata közben nem csak Dani, de a mi szemünk előtt is csupán az olimpia lebegett – hiszen tudtuk, ha valaki, akkor ő aztán biztosan nem görcsöl be a rettenetes téttől és nyomástól, a magyar úszósport nyakába szakadó gondjaitól. Mert Gyurta Dániel a győzelemre született.

És mégsem volt egyszerű. Dani a saját bőrén tapasztalta, hogy a győzelemhez milyen rögös út vezet, hogy semmit sem adnak ingyen, és, hogy a sors bizony sokszor furcsa játékot játszik, még a legnagyobb kegyeltjeivel is. Pedig olyan szépen és egyszerűen indult: egy 14 éves srác elindul világot látni, bekerül a válogatottba, majd a már visszavonult, de még mindig nagy tekintélyű úszópápa, az olimpiai bajnokok garmadáját nevelő és edző Széchy Tamás nemes egyszerűséggel kijelenti, olimpiai bajnok lesz. Mert istenadta tehetség, olyan, amilyen még a dicsőségtől rogyadozó magyar úszósport egén is ritka.

Az athéni olimpia, és az ott szerzett ezüstérem, Rózsa Norbert országos csúcsának megjavítása, maga volt a csoda. Dani egy csapásra sztár lett, egy nemzet büszkesége, a Kovács Ági utáni generáció leendő zászlóshajója, a srác, aki hiába volt minden döntőbeli ellenfelénél legalább négy évvel fiatalabb, rutinos, öreg rókákra jellemző dörzsöltséggel ragaszkodott taktikájához. Biztosnak látszott, hogy személyében évekre megvan a mellúszás európai királya - ám jött egy kisebb vargabetű, amire senki sem számított.

Utólag már azt mondom, nem csak, hogy törvényszerű volt a visszaesés, de pontosan ez kellett ahhoz, hogy Daniból igazi, érett versenyző, és (bár közhelyesnek hangzik, de) valódi nagy bajnok váljon. Aki ugyanis megjárta a poklot, az mindennél jobban vágyik vissza a csúcsra, abban tombol a bizonyítási vágy, az becsüli a munkát és a küzdelmet, az pontosan tudja, mire megy ki a játék. Gyurta akkor és ott lett igazán felnőtt, akkor és ott vált belőle igazi bajnok, amikor a kudarcok után nem bedobta a törölközőt, hanem előbb állta a pofonokat, majd rázott egyet magán, és elhatározta, visszaüt.

Most, az öröm pillanataiban talán már nem is emlékszünk az időkre, amikor tizenegyedikként pottyant ki a hazai Európa-bajnokság előfutamai során, és bár váltig bizakodott, csak olyan időre futotta tőle, amit már 2003-ban, tizennégy éves kisiskolásként is tudott a barcelonai világbajnokságon. Úgy tűnt, a fejlődése megtorpant, és hiába a páratlan zsenialitás, ha a közeg visszásságai, a színfalak mögött zajló küzdelmek, az önjelölt súgók és megmondóemberek rossz irányba viszik Dani szekerét. Kis híján Széles Sándortól is meg kellett válnia, a szövetség (nyilván jót akarva) beavatkozott, és ultimátumokat állított: ha Dani az őt felépítő és a világ élvonalába repítő edzővel akar dolgozni, nyernie kell.

Bevallom férfiasan, nem számítottam rá, hogy a 2006-os helsinki rövidpályás Eb-n képes lesz elsőként a célba csapni, de az biztos, hogy innentől számítom Gyurta Dani új karrierjét. A fordulópont nyilvánvaló volt: Dani magának és a színfalak mögött mozgolódó erőknek is bizonyította, képes nyerni, és ha felpiszkálják benne a harci tüzet, bármire képes. Talán ő maga is ekkor határozta el, feláll a padlóról, és bebizonyítja, létezik élet a kudarcok után is, s az igazán erős jellemek éppen a bajban mutatkoznak meg.

Mintha az is jót tett volna neki, hogy szépen lassan háttérbe szorult, Cseh László mellett kevesebb jutott neki a rivaldafényből, és bár a 2007-es melbourne-i vb-n már ott volt a legjobbak között, valami még hiányzott. Utólag azt mondanám talán, hogy az önbizalom, a ravaszság, a tudat, hogy képes bárkit megverni: Melbourne-ben például annak idején ketten is gyorsabbak voltak nála az utolsó ötvenen, ami utólag már szinte elképzelhetetlennek tűnik.

Közben ötödik volt az olimpián, folyamatosan javult, Európa-csúcsot úszott, ám az újabb, mindezidáig utolsó fordulat, még hátra volt. Újra meg kellett tudnia, hogy lehet még belőle a legjobb, hogy képes győzni, hogy a nemzetközi mezőnyben sincs számára verhetetlen ellenfél. Addig is hitte, hogy a nagy mélységek után van visszaút – de ahhoz, hogy továbblépjen, tudnia is kellett.

Ebben segített a 2009-es római vb.

Bár hatalmas formában volt, már az előfutamokban látszott, hogy a fizikuma kiváló, a technikája összeállt, és a hajrája is megint megvan, de tény, nem ő kezdte a legesélyesebbként a döntőt. Negyedikként jutott a fináléba, a közvélemény az amerikai Shanteau-t, az ausztrál Rickardot és Sprengert is esélyesebbnek tartotta nála, utóbbi például már az elődöntőben világcsúcsot repesztett – Danitól egy érmet és egy egyéni csúcsot vártunk, nem többet.

És itt jön megint közbe a sors, a láthatatlan kéz, ami egyszer ad, másszor elvesz, és az útjai kifürkészhetetlenek.

A nagy esélyesek eltaktikázták a világbajnoki döntőt. Sprenger, aki iramból tudta a világcsúcsot, ezúttal taktikázott, Rickard jó szokásához híven nagyon, sőt, talán túlságosan is elkezdte, Shanteau pedig senki másra nem figyelt, csak a mellette úszó ausztrálra. Az utolsó ötvenre úgy fordultak, hogy bár Dani csak hatodik volt, igazán nagy előnyt senki sem épített fel vele szemben.

Ez pedig végzetes hibának bizonyult.

Gyurta megérezte a „vérszagot”, szívszaggató hajrába kezdett, s ki ne emlékezne, meg sem állt az első helyig. Shanteau még a végén, biztos, ami biztos, a benyúlást is elrontotta, Dani Európa-csúccsal, egy századdal nyert.

Pont annyival, amennyivel az angol Moorehouse Güttler előtt csapta le az órát Szöulban, a 100 mell olimpiai döntőjében.

Meggyőződésem, hogy ez volt a fordulópont, az a lelki áttörés, amikor Dani újra azt érezte, hogy igen, képes rá. Nem csak hitte, immáron tudta is, hogy bárkit képes legyőzni, hogy kijött a gödörből, hogy, ha mindent megtesz érte, összejöhet az álom, az olimpiai bajnoki cím. Innentől, ha nem is sima, de egyszerű volt minden: a legszebben úszó, a legerősebb, a legtehetségesebb versenyző fejben is verhetetlenné vált, s a következő négy évben nem volt az a Kitadzsimába oltott Jamieson, aki le tudta volna győzni őt. Meggyőződésem, hogy ez az élmény, ez a tudat is kellett ahhoz, hogy ne essen kétségbe egy olimpiai döntőben, hogy el tudja viselni az esélyesség terhét, és azt is kiválóan kezelje, hogy ezúttal nem üldöző, hanem üldözött, s neki kell állnia a rohamokat az utolsó huszonöt méteren.

Hiába, ő aztán tényleg győzelemre született.