Szurkolóként hatalmas boldogság egy magyar olimpiai aranyérem megélése. A riporter elcsukló hangja, a győztes magyar fiú sugárzó arca vagy éppen a boldogan ugráló honfitársaink önfeledt ünneplése ezekben a percekben hajlamos elfeledtetni velünk, hogy ez a roppant kellemes részsiker nem oldja meg a sportág háttérben húzódó strukturális gondjait.

A londoni olimpia első magyar aranyérme nem szabad, hogy elfeledtesse velünk azokat a problémákat, amelyek a gyengén sikerült kvalifikációs időszak végén felszínre kerültek a magyar vívósportban. Már most, az öröm óráiban is tartok tőle, hogy Szilágyi Áron olimpiai győzelme sokakban az "ugye mégis minden jó úgy, ahogy van" reakciót vált majd ki.

És elsősorban azokra értem mindezt, akik képesek lehetnek a sportágban oly sokak által szükségesnek tartott és rendre hangoztatott megújulási és öntisztulási folyamatok katalizálására.

Kívánom, hogy Áron aranyérme ne a gondokat elfedő szőnyeg, sokkal inkább az eddig az alá sepert szennyet kisöprő fuvallat legyen. Kedves sportvezetők, ugye így lesz?