Mindig bosszankodva hallom egy-egy magyar labdarúgó siker után a fellengzős nyilatkozatokat, amely szerint a következő nagy tornán majd tuti ott leszünk. Vagy legutóbb éppen az írek elleni 0-0-s "siker" utáni megszólalások dühítettek fel, amely szerint ott lenne a helyünk a lengyel-ukrán közös rendezésű kontinenstornán. Miért nem lehet néha csendben maradni és egyszerűen élvezni a pillanatot, az írek elleni biztató, támadó focit. Szurkolói szemmel valóban élvezhető találkozó volt, amely után az Eb első csoportköre szépen visszahúzott minket a földre. Miért is?

- mert az általunk idegenben legyőzött cseh válogatott simán kapott egy négyest a torna favoritjai közé erős túlzással sorolható oroszoktól

- mert a Puskás Ferenc stadionban a 0-0 ellenére játékban felülmúlt írek az Eb-n sem mentek sokra, a horvátok elleni 1-3 után fél szemmel már a hazautat tervezhetik

- mert az Eb-selejtező csoportban a mieinknek két meccsen kilenc gólt lövő hollandok csúnyán lebőgtek a nyitányon (0-1 Dánia ellen)

- mert a szintén ex-selejtező társ, az európai selejtezőkről legjobb csoport másodikként továbbjutott svédek kikaptak az előre lesajnált társházigazda ukránoktól (Seva apó 36 évesen villant kétszer).

Az utóbbi időszakban velünk kapcsolatba került válogatottak tehát egyaránt zakóval kezdték a tornát. Bár sokan azt mondják, az utóbbi hónapokban mi nőttünk fel az Eb-szintjére, most ha szarkasztikusan akarok fogalmazni, lehet, hogy a megállapítás úgy igaz, hogy mi húztuk vissza őket a saját szintünkre...