...ez volt az első gondolatom, amint a "csodálatos" felbontású stream-en megtekintettem a Vidi - Sporting mérkőzés első félidejét. Köpni-nyelni nem tudtam konkrétan. Háromszor néztem meg, hogy jó meccset nézek-e, jól írták-e ki az eredményt, a Vidi van-e pirosban, azonnal ment a csetháború a hasonlóan elvetemült kollégákkal, hogy "most a te TV-d is ezt mutatja" vagy Meseországban vagyok?! Régen tudott magyar csapat ekkora meglepetést okozni. (talán a Loki BL-főtáblára jutása,de az sem biztos) Jó,jó a portugálok nem életük formájában tündökölnek mostanság, se a honi bajnokságukban sem a nagyszínpadon, de legyünk őszinték! Lényegtelen, hogy éppen milyen passzban volt/van az aktuális ellenfél, egy magyar csapat már emberemlékezet óta nem dominált így európai "élcsapat" ellen. Kezdjük ott, hogy egyáltalán lehetőség is alig van játszani ilyen együttesekkel, mert ugye mi általában be se kerülünk az ilyen körökbe az elmúlt évtizedekben. Nemhogy a tavalyi EL-elődöntős portugálokat csapjuk meg így egy első ránézésre valamelyik nagyobb külföldi csapat stadionjának tűnő katlanban! (hatalmas respect a szurkolóknak) De mégis. Nem csalás, nem ámítás, ez a Videoton FC volt. Székesfehérvár, Magyarország. Hatalmas ováció...3-0, féidő.

...DE! A kezdeti mámor után előjött a realista felem és finoman fejberúgva jelezte, hogy "hé öreg, nézd már meg hány honfitársad tolja a kezdőben.." Jah, hát igen. 2, azaz kettő szittya fiú vitézkedett a gyepen. Egyből feleződött az arc, mert bár nevében magyar a csapat, de összetételét tekintve, hááát közel sem és ez az egyetlen ok, amiért nem felhőtlen a "bódottág". Én az a fajta magyar vagyok, aki meglehetősen fiatal kora ellenére megcsömörlött már a honi fuszbáll viszontagságaitól, aki ha ma meghallja a "szerethető válogatott" szójátékot visítva, vonyítva csapkodja a fejét az első szilárd dologba, ami a keze ügyébe kerül, aki ha meghallja, hogy NB1, halk kacaj kíséretében elereszt az orra alól egy " ne viccelj már"-t. Így utólag már azt is elárulhatom, hogy hetek óta érik a fejemben egy, a Huszi-ügyet meglovagolandó, magyar "válogatott" elemzés, természetesen totálisan a saját szemszögemből és ha a Vidi nem muzsikál ma így, ez a poszt lett volna az első, amivel az új idényt indítom, de ami történt, megtörtént. Én támogatom az ilyen váratlan meglepetéseket.

Mert a fent említett mérhetetlen elkeseredésemben azt mondom, hogy minden ilyen és ehhez hasonló eredményt kitörő örömmel kell fogadnunk, hiszen ezek az egyetlen fénysugarak abban az egyébként végtelenül hosszú és sötét alagútban, amibe a magyar labdarúgás évtizedekkel ezelőtt beleszaladt. 

Üdítő volt látni, hogy függetlenül a légiósok tömkelegétől végre labdarúgásra emlékeztető jeleket véltem felfedezni a pályán. Tisztességes, néhol pazar labdakihozatalok, egyáltalán az egyéni JÓ! megmozdulások és ami a legörömtelibb volt, hogy végre magyar csapattól is láthattam egy valamire való egyérintős játékot. Az egy főre eső luzitán "puta madre"-k száma szerintem rekordgyanús magasságokban volt és mondhatták a félidőben az edzőnek az örök klasszikus Hofi-poént, hogy "Pinto bácsi, ezek belövik..."  A második félidőre meg gyakorlatilag semmi szükség nem volt, a szabályok betartásán kívül, ráadásként nem is velünk játszadozott az ellenfél. Még az sem tudta elrontani a kedvem, hogy a végére Sousa mester harcba küldte minden csatárok ősatyját, a pitbullok pitbullját, szívem kuglófjának egyetlen szem mazsoláját (ezt a hasonlatot csak és kizárólag Cé-re használom még), Air Sanyít, a levegő korlátlan urát. Más meccsen első dolgom lett volna elkapcsolni, így viszont még őt is mosolyogva figyeltem. Részletes elemzésbe belemenni nem szeretnék, ez most nem erről kell, hogy szóljon, de úgy éreztem, egy ilyen sikerből poszt kell szülessen. Megérdemlik...és ezúton egy másik leendő írományom témáját is megpendíteném (újra), miszerint és igyekszem finom maradni,van külömbség Pro Licence és Pro Licence között...

Bízzunk a hasonlóan sikeres folytatásban...