Gyerekfejjel nagyon tudtam lelkesedni a magyar fociért. Jártam vidékre, pályaudvaron éjszakáztam, az sem érdekelt, ha másnap vizsga, munka vagy akármi van. Ott voltam, ahol a csapatom játszott - amennyiben persze időm és pénztárcám engedte. Már ekkor sokat hallottam apámtól, hogy "fiam, egyszer majd kinövöd, egyszer majd megunod, egyszer majd rájössz, hülyeség és nem éri meg". Dehogy, ebből egyszerűen nem lehet kinőni. Ha sz*r a csapat, akkor is megyek, ha az NB III-ban játszunk, akkor is ott leszek, ha már semmi értelme nem lesz, akkor is átszelem az országot a kedvenc csapatomért, mert ez a hobbim. Apámnak lett igaza...

Mit érzek most, amikor a csapatom szégyenteljes körülmények között, kettős vereséggel kizúgott egy nevetségesen gyenge fehérorosz csapat ellen? A világon semmit... Csütörtök este jóízűen megvacsoráztam egy étteremben, majd ránéztem a telefonomra és láttam, már megint szégyenben maradt a magyar futball. Ettől nem aludtam rosszabbul, nem forgolódtam álmomban izzadtságban fürödve, hogy úristen, ez micsoda lebőgés. Régen meg tudott viselni egy-egy vereség, ma már csak röhögök rajta. A legnagyobb baj, hogy nem én vagyok az egyetlen.

Bárki azt gondolja, hogy a játékosokat érdekli ez az egész? Bárki úgy hiszi, hogy az alibiző középpályás vagy a zsoldos csatár majd rosszul fogja magát érezni, amiért magasról sz*rtak bele a meccsbe? Bűntudata lesz amiatt, mert egyesek pénzt és időt nem kímélve esetleg ott voltak a vendégszektorban és biztatták kedvenceiket? Dehogy! Felmarkolják szépen több százezres fizetésüket, elmennek berúgni a Campus Fesztiválra, csajoznak egy kicsit, majd végül vasárnap útra kelnek és kikapnak Angyalföldön.

A játékosok nemtörődömségénél már csak a klubvezetés hozzáállása aggasztóbb. Százszor-ezerszer megírta minden Debrecen-szurkoló, hogy Kondás Elemér alkalmatlan az edzői székre. Arrogáns, beképzelt, a szurkolók utálják, a játékosok nem tisztelik, bábnak viszont kiváló. Tökéletesen alkalmas arra a szerepre, hogy mindenki őt rugdossa, miközben Szima Gábor két gyufaszálat nem képes keresztbe tenni a csapatért.

És ezek után lelkesedjek én? Hogy tesz rám magasról a csapat, az edző és a klubvezetés? Ki akarja egyáltalán itt a sikert a szurkolókon kívül? A legeslegnagyobb baj pedig az, hogy ez minden csapatnál így van. Hiába volt Eb-láz, a lufi rekordgyorsasággal pukkadt ki. A lelálótokról elfogytak a nézők, a kupacsapataink egymást múlják alul és lassan felnő egy olyan generáció, akik már tényleg nem járnak meccsre. Mert minek?