Vélemény

Mosolygós kézilabdázó lányokat akarok!

  • Maruzsa István

Április 17-én a Győri ETO kézilabdázónői koncentráltan készültek az Itxako Navarra elleni BL-elődöntő visszavágójára a Magvassy Sportcsarnokban, miközben a túloldalon nevetgélő spanyol lányokat láttam. Dél-európaiaktól ilyesmi nem meglepő, az már inkább, hogy majdnem elpáholták a mi görcsössé váló lányainkat, de a továbbjutást így is simán elérték. Szombaton a magyar válogatott tagjai - részben ugyanazok a hölgyek - szintén koncentráltan készültek  a világbajnoki selejtező visszavágójára, miközben a túloldalon mosolyogva, játszadozva melegített az ellenfél. A hűvös, merev németek. Akik aztán önbizalomtól kicsattanva ütötték el a mieinket a vb-részvételtől. Szóval, azt hiszem, kötelezővé kellene tenni, hogy mosolyogva melegítsünk.

Zácsik Szandra és Szádvári Krisztina a Ferencváros-Alicante mérkőzés után 2011 májusában

Persze ennek pont annyi értelme lenne, mint - csak - a válogatotton elverni a port a vereség miatt. Nincs mire dicséreteket osztogatni, de meg tudom érteni a mindenkori magyar sportoló(nő)t, aki nyomást érez attól, hogy hazai pályán, a saját közönsége előtt kell játszania. Egy pillanatig nem éreztem a német válogatott ellen, hogy a lányok ne akartak volna. Tény, hogy össznépi betojás történt a pályán, de Görbicz Anitába belerúgni azért, mert kihagyott egy hetest a hajrában, amikor már elment a meccs, minimum nem volt elegáns. Főleg nem nőies.

Márpedig egy hölgy szájából hangzott el gúnyosan a felkiáltás: "Köszönjük Görbe!" Kapta ezt az a játékos, aki - miután kiderült, hogy nem mennek az átlövések - egyedül vállalta fel azt, hogy bemegy az iszonyatosan kemény vendégfalba néhány pofonért. Aki a második félidő első bő negyedórája alatt egymaga lőtte az igencsak vékonyka négy gólunkat. Aki - szokásához híven - sírva vette tudomásul, hogy kikaptunk. Felesleges belerúgni még egyet az amúgy is padlón lévő sportolóba. És ezt a válogatott minden tagjára igaznak érzem.

Megértem persze a szurkoló elkeseredését is, hiszen neki azt mondták, hogy nyerhetünk, hogy jobbak voltunk az első meccsen, hogy továbbjuthatunk. Valójában azonban azt hiszem, ez a nemzeti csapat jelenleg körülbelül ennyire képes. Nagyobb önbizalommal valamivel többre, de igazából ez a vereség nekünk nagyon kellett. Időt nyertünk vele. Rengeteget.

Mert mi történik, ha Németország ellenében - vagy szerencsésebb sorsolással bárki mással szemben - kijutunk a világbajnokságra? Örülünk, hogy ott vagyunk, éljen-éljen, hurrá! Ha nem sikerül jó eredményt elérnünk, és lemaradunk az olimpiai selejtezőről, leváltjuk a szövetségi kapitányt, és kijelentjük, hogy építkezni kell. Ha nem sikerül jó eredményt elérnünk, de az ötkarikás játékokra még kijuthatunk, kicsit szomorkodnunk, de megyünk tovább, hiszen az azért nem rossz, hogy ott lehetünk még Londonban. Ha jó eredményt érünk el, örülünk, hogy erős a magyar női kézilabda. Az olimpiai selejtezőn - feltéve, hogy odajutunk -, ha nem sikerül jó eredményt elérnünk, leváltjuk a szövetségi kapitányt, és kijelentjük, hogy építkezni kell. Ha sikerül, és ott leszünk Londonban, örülünk. Ott - ha odajutunk -, ha nem sikerül jó eredményt elérnünk, szomorkodunk, valószínűleg leváltjuk a szövetségi kapitányt, de azért kicsit örülünk, mert ott voltunk, és az nem olyan rossz. Ha pedig ott jó eredményt érünk el, nagyon örülünk, mert az egyenesen nagyon jó.

A hosszan felvázolt lehetőségek közül nyugodtan kihúzhatjuk, hogy bármelyik tornán jó eredményt értünk volna el. Láthattuk szombaton is, hogy mit tud a világelit - alsó része -, és mit tudunk mi. A németeken kívül - szerintem - jelen pillanatban Norvégia, Dánia, Svédország, Franciaország, Spanyoloroszág, Hollandia, Oroszország, Románia és Montenegró is előttünk vagy legalábbis velünk azonos szinten jár. Közülük egyet-egyet bármikor elkaphatunk, de hogy egy nagy tornán a fent említett tíz csapatból mondjuk hetet megelőzzünk, és ezzel elődöntősnek vallhassuk magunkat, az messze áll a magyar női kézilabda mostani erejétől.

Tehát - mivel bármelyik világversenyre jutunk ki, az nem sikerül jól - kapitányváltás és építkezés lett volna a történet vége. Erre most nyertünk jó másfél évet. Mátéfi Eszter nem fog a posztján maradni, és bekövetkezhet a Pálinger Katalin által javasolt generációváltás.

Már csak az a kérdés, hogy kit kellene leváltani kire. A válogatottól visszavonuló kapuson kívül ugyanis csak Ferling Bernadett az, akinek a korával kapcsolatban felmerülhet, hogy kellene a helyükre valaki. A többiek elméletileg most vannak a csúcson, vagy épp odafelé tartanak. Mostanában nagy merítési lehetőségük sincs a szakvezetőknek, hiszen ahogy rendre károgjuk, mi, magunkat hozzáértőknek tartók, az utánpótlás nincs rendben. Ösztönös tehetségek fel-felbukkannak, de sokszor őket is rosszul menedzselik, nem futják ki, ami bennük van. Ráadásul többnyire a 160 centis, irányítónak használható lányok kerülnek elő, akiket az Anja Althausok, Grit Jurackok egy félpanziós reggelire is kevésnek tartanának. Nem igazán látok Pálinger szintű kapusokat, Radulovics Bojanához mérhető átlövőket, Kulcsár Anitához hasonló beállókat és Kirsner Erikával vetekedő szélsőket sem. Hogy csak néhány nevet vegyek elő a 2000-es évtized elején a világ közvetlen elitjéhez tartozó válogatottból. A többiektól pedig bocsánatot is kérek, hogy nem őket emeltem ki.

De, mint mondtam van most egy kis időnk. Először is kellene egy szövetségi kapitány. Illetve mégsem. Nem csak azon a poszton kellene váltás a vezetésben, hanem feljebb is. Mert annak is van oka, hogy állandóak a balhék a sportág körül, miközben az elnökségben mindenki azon dolgozik, hogy úgy tegyen, mintha minden rendben lenne. Én elhiszem, hogy a legjobbat akarják, csak épp nem az a módi, hogy mindig minden megy a szőnyeg alá, ezt azt hiszem, nem mondhatjuk el elégszer.

Pálinger Katalin és Kovacsics Anikó ölelkeznek a magyar női kézilabda-válogatott egyik mérkőzése után 2010-ben

De most foglalkozzunk a sportszakmai résszel! Szóval kell egy kapitány. Lehetőleg főállású. Ez azért lenne fontos, mert a klubok feszített ritmusú élete rengeteg energiáját fel tudja emészteni egy embernek, és ha utána kell még a válogatottal is foglalkozni, abba gyorsan bele lehet fásulni. A gond az, hogy a minőségi szakemberek jelenleg egytől egyig klubedzők. Azt lehetetlennek tartom, hogy bármelyikük is otthagyná a talán bizonytalan, de a kapitányi posztnál még mindig ezerszer biztosabb állását a szövetség kedvéért. Emiatt valószínűleg mégis kompromisszum kell, és mellékállású szakvezetőnk lesz. De inkább legyen az, mint hogy nem a legjobb szakembert választjuk ki!

Ha ő megvan, akkor elkezdhet dolgozni, kialakíthatja a maga keretét. Az csak egy dolog, hogy tétmeccset nem sokat fogunk játszani a következő hónapokban, ettől még egyáltalán nem kell kiesnünk a nemzetközi kézilabdázás ritmusából. Sőt! Itt a lehetőség, hogy a világbajnokságra és az olimpiára készülő erős csapatoknál jelentkezzünk, hogy szívesen részt vennénk a felkészülési tornáikon, és tét nélkül is kemény mérkőzéseket játszva tanuljunk és fejlődjünk. Mátéfi Eszter is elmondta, hogy a németek mennyi önbizalmat meríthettek abból, hogy húsvétkor Norvégia, Franciaország és Spanyolország ellen villogtak, miközben mi az utóbbi években Tunézia, Ukrajna, Macedónia vagy épp Horvátország ellen játszogattunk az aktuális telefonos kupákon. Őket többnyire megvertük - legutóbb Brazíliát már nem sikerült -, de azt nehéz lenne ráfogni ezekre a meccsekre, hogy sokat segítettek a fejlődésben. Azt hiszem, hogy a világbajnokság vagy épp az olimpia előtt bőven lenne olyan, a világelitbe tartozó csapat, amely szívesen megmérkőzne a tornákra ugyan ki nem jutó, de azért még mindig erős (?) magyar válogatottal.

A következő kontinestornáig pedig még egy dologra megoldást kell találni: a mentális felkészítésre. Szombaton Győrben a magyar női kézilabda-válogatott tagjai fejben összeroppantak. Az első percekben mindenki tolta tovább a labdát, hogy majd a másik megoldja, a kaputól tizennégy méterre csináltuk a figuráinkat, be is sültek az első átlövések. Aztán valami csoda - meg Pálinger - folytán mégis összekaptuk magunkat, vezettünk 7-5-re - ez volt az egyetlen pillanat, amikor továbbjutásra álltunk -, hogy aztán teljesen összezuhanjunk. Egy már kivédekezett, fantasztikus blokkal záruló német támadás után a miénk volt a labda, mégis egymásra vártunk, a vendégek meg nem vártak ránk, elvették, bevágták, és ettől össze is roppantunk. Jöttek a sokak által emlegetett lerohanásaik, amikkel nem jöttünk vissza, kaptunk is gyorsan még kettőt. Aztán a szünet után variálni próbált a kapitány, de hiába küldött be új embereket, ha lehet, még kevesebbszer indultak a kapu felé, még bizonytalanabbak voltak védekezésben.

Valószínű, hogy a németek - és a bevezetőben már emlegetett spanyolok - hozzáállása is neveltetésükből fakadó kérdés. Mivel a mindenféle sportágak mindenkori válogatott játékosai a magyar nép sokévszázados sanyarú sorsát hordozzák a vállukon, és nem úgy tűnik, hogy ebből a körből ki akarnánk törni, nekünk jó pszichológusok segítségével kell megoldanunk, hogy önbizalommal telve menjünk ki egy-egy mérkőzésre. Mindenesetre szeretném mihamarabb azt látni, hogy a lányok már a bemelegítést is élvezik és mosolyogva csinálják. A magyar lányok - pláne a kézilabdázók - ugyanis a legszebbek a világon. De csakis mosolyogva!

Szucsánszki Zita és Pálinger Katalin örülnek a magyar női kézilabda-válogatott egyik mérkőzésén 2010-ben