Még mindig nem ocsúdtam fel ebből az elképesztő kézihétvégéből. Hamisítatlan szemdörzsölgetős, áll-leesős víkend volt ez a javából, szuper szombattal, egészen vidám vasárnappal – van mit megénekelni. Igazából nem is tudom, honnan kezdjem. Írhatnék a mágneskezű és -lábú Katrine Lunde Haraldsenről, a döbbenetes mélységből félelmetes magasságba kapaszkodó Szepesi Ivettről, a hungaro-spangolt hovatovább világnyelvvé emelő Ambros Martin zseniális stratégiájáról – úgy általában a Bajnokok Ligája-diadal felé díszmenetben masírozó Győri Audi ETO KC újabb, ezúttal a Larvikot sokkoló erődemonstrációjáról. Ugyanakkor nem megbántva a kisalföldi kézilabdabarátokat, az igazi csodát most sem Görbiczék szállították. Nem, ezúttal is egy másik zöld-fehér csapat rukkolt ki valami teljesen valószerűtlen, a racionális elme számára abszolút megmagyarázhatatlan cselekedettel.
Csodálatos, bámulatos, káprázatos, varázslatos, fantasztikus, lenyűgöző, elképesztő, hihetetlen, döbbenetes – lassan elfogynak a jelzők az FTC-Rail Cargo Hungaria hétről hétre elővezetett performanszainak méltatására.
Itt van például ez a Krim-meccs. 30–26, ide. Az előző két csoportmeccs idegbajos hajrája után már-már tükörsima parti, az utolsó ferencvárosi időkérésnél az Elek Gábort körülálló hölgykoszorú cserfesebbjei még azt is megengedhették maguknak, hogy jól kikuncogják a négygólos előny megtartásáról és a csoportelsőségről értekező mesterüket. Erre a forgatókönyvre aztán tényleg senki nem számított.
A mérkőzés előtt nagyon visszafogottan és nem kevésbé udvariasan nyilatkozó, ám legbelül nyilván egyértelmű vendégsikerre számító Tone Tiselj például kis híján idegrohamot kapott az egyik időkérésnél, miközben duzzadó nyaki verőérrel ordította játékosainak, hogy Tomori, Tomori, Tomori! Vélelmezem, hogy egy-két autentikus szlovén szitokszó is elhangzott, ezek idézésétől azonban eltekintek, tekintve, hogy a Sportméter mégiscsak egy polkorrekt blog (látszatát kelti), meg hát legnagyobb sajnálatomra egy kukkot sem értek ebből a szép szláv nyelvből.
Szóval a Ferencváros sokkolta az egész szakmát. Nem először – és vélhetően nem utoljára. Zácsik Szandra és Nerea Pena, azaz két világklasszis alapember nélkül legyőzni a teljes fegyverzetben, Peneziccsel, Torstenssonnal, Piedadéval, Martinnal (nem Ambrosszal, Carmennel), azaz egy komplett világválogatottal felálló, titkos BL-esélyesként emlegetett Krimet megmagyarázhatatlan csoda.
Igazából senki sem érti, hogy mi történt. Mert egy Zácsik- és Pena-kaliberű játékos hiányától a Ferencvárosnál erősebb csapatok is könnyen összeomolhattak volna: még az ETO is megérezné, ha ne adj’isten egyszerre dőlne ki Eduarda Amorim és Andrea Lekics. Ehhez képest a Fradi kvázi egy cserével (Szekerczés Luca mindössze három hetesre jött be, és Szarka Adrienn, illetve Deáki Dóra pályára lépése is csak amolyan villámlátogatás volt), végigbírta a hatvan perces BL-csatát. Nemcsak fizikailag, mentálisan is. Mert elég rosszul nézett ki, amikor az első félidő vége felé néggyel elment a Ljubljana, az egyszeri drukkert/bloggert ekkor el is kapta valamiféle sápadozással vegyes sápítozás, kicsúszott néhány jaj, ajjaj és hűha, hogy a nyomdafestéket kevéssé tűrő kifejezéseket már ne is említsem. A Fradit azonban nem lehet megtörni. Nincs az a félrefütyülő játékvezető, nincs az a külső szemlélő számára reménytelennek tűnő szituáció, nincs az a sorscsapás, amely kiölné a hitet, az egymásba vetett hitet ezekből a lányokból. Ezért is ennyire szerethető ez a csapat, hogy egy másik, az elmúlt néhány évben valamivel kevesebb visszhangos nemzetközi sikert szállító labdás sportágban használatos, mérsékelten eredeti kifejezéssel éljek. Szerethető, sőt imádnivaló. Lenyűgöző, hogy mennyire süt minden egyes megmozdulásukról, megnyilvánulásukról, hogy tűzbe mennének egymásért, az edzőjükért, a szurkolóikért.
A Ljubljana elleni meccsen is elsősorban azzal kerekedtek az ellenfél fölé, hogy a kritikus pillanatokban mindig akadt valaki, aki hozzá tudta tenni azt a bizonyos szükséges pluszt a játékhoz. A januári bajnokikon stabilan öt gól alatt maradó, önmagához képest takaréklángon égő Tomori Zsuzsanna a Valcea elleni hat, majd a Zvezda elleni tizennégy találat után a Krimnek is lőtt egy szolid tízest, mindemellett rendíthetetlen bástyaként magasodott az Alena Abramovics kapuja elé vont, a meccs nagy részében igen masszívnak bizonyuló falban. Semmi kétség, ez a teljesítmény a „man of the match” minősített esete. De igazságtalanság lenne csak neki tulajdonítani az újabb nagy diadalt, hiszen a fantasztikus sikerből valamiképpen minden pályára lépő kivette a részét. Alena Abramovics a kulcspillanatokban bemutatott bravúrjaival, Kovacsicz Mónika egy (csillagos) ötössel, Dajka Bettina példás fegyelmezettségével, Szucsánszki Zita a játék szervezésével, Szamoránsky Piroska a magabiztosságával, Cifra Anita hősies védőmunkájával, Vérten Orsolya fáradhatatlanságával, Szekerczés Luca két értékesített büntetőjével, Deáki Dóra és Szarka Adrienn mérhetetlen alázatával. Mindenkinek megvan a maga részé az újabb csodában.
Mér’, szerinted min fog múlni? – fordult mérsékelten szigorú tekintettel a csoportelsőség említésére heveny kacarászásban kitörő játékosaihoz Elek Gábor a BL-szezon legönfeledtebb időkérésében. És tényleg. Bármilyen hihetetlen leírni, kimondani, megfogalmazni – a Ferencváros immár a középdöntős kvartett első helyére is valós eséllyel pályázhat. Bármennyire hihetetlen is ez a Fradi-sztori. Az őszi, még Zácsik Szandrával elkövetett Larvik-verés után mindenki egy emberként kiáltott fel: ennél nincs feljebb. Aztán jött a valceai csoda. Ez már tényleg a csúcs, gondolhattuk, teljesen logikusan. És jött a Zvezda-meccs, Pena drámájával, egy, a képernyőn keresztül is átizzó, hamisítatlan katarzisélménnyel. Felülmúlhatlan. Felülmúlhatatlan? A Krim-meccs előtt talán még Szucsánszki Zitáék is csak titkon remélték az újabb csodát. És mégis: a mese folytatódik. Mert ez egy végtelen történet.