Minden jó, ha a vége jó. A magyar női kézilabda-válogatott – finoman szólva korántsem kiegyensúlyozott teljesítménnyel – végül csak megcsípett egy érmet a szerbiai Európa-bajnokságon, így az összkép a tornán elszenvedett négy vereség ellenére is pozitív.
Két kihagyott világverseny (a legutóbbi világbajnokságról és az olimpiáról is lemaradtunk) és hét érem nélküli, szűk esztendő után (nagy tornán legutóbb az oroszországi vb-n állhattak dobogóra kézilabdás leányaink) szépen csillog ez a bronz – még ha alkalmanként megmagyarázhatatlan hullámvölgyekbe is taszították magukat a hölgyek.
Már a nyitómeccs előrevetítette, hogy a szokásoknak megfelelően ez a torna is komolyan igénybe veszi a szurkolói idegrendszert, s a kontinensviadal további eseménysorozatát tekintve már-már aggályos, hogy az Európa-bajnokságot közvetítő köztévé egyetlen árva piktogrammal sem jelezte, hogy a látottak súlyosan károsíthatják a szívbetegek, a frontérzékenyek és úgy általában mindenki egészségét. Persze senki sem várta el, hogy rögtön az elején legalább egy mócsinggal söpörjük el az olimpiai hetedik, ám megannyi kulcsembert nélkülöző horvátokat, de arra, hogy a közte tíz helyett közte egy lesz, és nem nekünk, kevesen számítottak. Mert az ígéretes felkészülési tornák, a klubszezonból hozott sikerek (a válogatott gerincét adó Fradi és az ETO díszmenetben masírozott a legjobb nyolc közé a BL-ben), a hazánk első külföldi kézikapitányából áradó nyugalom és optimizmus egyaránt nagyszerű Eb-szerepléssel kecsegtetett.
Ehhez képest a több sebből vérző horvátok ellen ami elromolhatott, el is romlott (a szabályt erősítő kivételt a kilencet suhintó Tomori Zsuzsanna jelentette). Ennél csak jobb jöhet – gondolhattuk a vesztünket jelentő tragikomikus gól után. A németek elleni 1-6-os kezdés viszont nem igazán volt szinkronban vágyainkkal (elvárásainkkal), s ekkor alighanem akadt néhány, a kognitív disszonancia szakszerű kezelésében kevésbé jártas, amúgy jámbor alaptermészettel megáldott sportbarát, akik a rossz visszarendeződésről és az észveszejtő technikai hibákról mit sem tehető, funkcióját egyébiránt tökéletesen ellátó kanapé, fotel, hokedli bal belső csüddel történő oldalba csűrésével próbálták feloldani a felgyülemlő feszültséget. Nem tudom, hogy azokban a dermesztő pillanatokban volt-e olyan, aki magyar bronzérmet jövendölt, de ha igen, két eset lehetséges: 1. finoman rákérdeztek az illetőnél, hogy miféle bódító szerek eredményeznek efféle príma víziókat; 2. gondoskodtak a gyors orvosi segítségről.
És valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis feltámadás következett. Előbb begyűrtük a németeket, majd egészen fogyasztható játékkal elfogyasztottuk az olimpiai harmadik spanyolokat, s mivel a velünk oly sokszor kibabráló germánok saját gesztenyéjük mellett a miénket is kikaparták (danke schön, Katja Schülke!), a horvátok kipottyantak, mi meg maximális pontszámmal érkeztünk a középdöntőbe. Ahol rögvest játszottunk egy hajhullós-hajtépős meccset a Londonban fináléba jutó Montenegróval (mínusz hétről sikerült visszajönni a végül elbukott partiba), hogy aztán a Tomori nélküli magyar válogatott valószerűtlenül tökéletes teljesítményt nyújtva feltörölje a Spens Arena borítását a Neaguval felturbósított Romániával. Ezt követően sikerült gyakorlatilag két, semmiféle sportértékkel sem bíró mérkőzéssel borzolni az állandó hullámvasutazástól már egyébként is zaklatott kedélyeket, s fájdalom, az egyik a norvégok elleni elődöntő volt, ahol igazából ellenfél sem szükségeltetett ahhoz, hogy jól agyonverjük magunkat (az oroszok elleni, tét nélküli vergődés nem osztott, nem szorzott). A szerbek elleni bronzmeccs hajrájában aztán megint prezentáltuk, hogy miképpen ássuk meg önnön vermünket, ha az ellenfél mégoly kitartó próbálkozásai is hiábavalónak bizonyulnak, de az is elvitathatatlan tény, hogy a poklok poklának legmélyebb bugyraiból történő visszakapaszkodásban a magyar női kézilabda-válogatott egyszerűen verhetetlen.
És ha az általános összegzés után szánunk egy kis időt a posztonkénti értékelésre, egyáltalán nem tűnik ördögtől való gondolatnak, hogy Karl Erik Böhn együttese tartósan megragadhat a világelitben. Ami a kapusteljesítményt illeti, volt és lesz jobb, de azért egyáltalán nem tragikus a helyzet. Persze KEB hangyányit könnyebb helyzetben lenne, ha reaktiválnánk Pálinger Katalint vagy honosítanánk Katrine Lunde Haraldsent, hogy a két opció együttes megvalósításáról már ne is beszéljünk. A realitások talaján maradva: Herr Orsolyának és Kiss Évának is voltak kiemelkedő és kevésbé fényes meccsei, utóbbi ráadásul az előkelő hatodik helyen zárt a hálóőrök rangsorában, de korántsem biztos, hogy a Rióval záruló olimpiai ciklust ez a páros viszi végig. Herr Orsolya számára kicsit sem ideális, hogy klubjában csak másodhegedűs világklasszis norvég kolléganője mögött, Kiss Évából meg a nemzetközi rutin no meg némi egészséges pszichoterror hiányzik. Mert még a legnagyobb bravúrok után is csak egy félszeg félmosolyt engedett meg magának, holott néha nem ártana úgy istenesen rárivallni az ellenre. Elég csak példaként felhozni a műfaj koronázatlan (?) királynőjét, Cecilie Legangert (ő is norvég, ugyebár), aki mindig megragadta az alkalmat, hogy galádul belevigyorogjon a hibázó ellenfél képébe.
Szélsőinknek sem ártott volna egy kicsit több bátorság, mert ezen a poszton meccset lehet nyerni, illetve veszíteni, mint azt sajnos tapasztaltuk is. Kovacsicz Mónika és Vérten Orsolya is „ezer éve” kerettag már, de ezen a tornán kevésbé jött ki nekik a lépés, mégha akadtak is felvillanásaik. Főleg védekezésben maradtak el a várakozásoktól, gyakran feleslegesen túlsegítettek, és a labdavesztés utáni gyors visszarendeződésben sem jártak az élen (igaz, ez úgy általában nem volt erőssége a magyar csapatnak). Más kérdés, hogy rengeteg időt töltöttek a pályán, talán ha többet pihenhettek volna (Bódi Bernadettnek és Vincze Melindának több szerepet is szánhatott volna a kapitány), jobb hatásfokkal teszik a dolgukat. Ezzel együtt Vérten románok elleni remeklésére vagy Kovacsicz szerbek elleni „balettozására” egyaránt jó szívvel gondolunk vissza, ők is hozzátették a magukét ehhez a bronzéremhez.
Csakúgy, mint a belső posztokon szereplő csapattársaik. A keret egyetlen balkezes lövője, a huszonhét évesen első világversenyén járó Rédei-Soós Viktória volt talán a legkellemesebb meglepetés, a szerbek elleni kilenc gól egészen pazar, de a torna többi meccsén sem okozott csalódást. Ballövőben Tomori Zsuzsanna is hozta a szokásosat (ez nála világszínvonal), és ha nem kezdeményez sportpályára kevéssé illő kommunikációs aktust a montenegrói B-középpel, vélhetően az Eb álomcsapatába is bekerül (mondjuk csak két klasszissal jobb játékos, mint az All Star-együttesbe egészen érthetetlen módon beszavazott Sanja Damnjanovic). Üde színfoltot jelentett Klivinyi Kinga játéka is, Bulath Anita viszont ezúttal halványabb volt. Triscsuk Krisztina és Szekeres Klára becsületesen helytállt hármas védőként, ez mindenképpen biztató a jövőre nézve. Görbicz Anita az átlagnál is nagyobb becsvággyal érkezett az Eb-re, hiszen nagy tornán legutóbb a 2008-as kontinensviadalon szerepelt a válogatottban, és bár néha a kelleténél talán jobban rácsavarodott a labdára, így is ő lett a csapat házi gólkirálynője, s a feszült hangulatú bronzmeccsen hatból hat hétméterest értékesített, ami nem kis dolog. Szucsánszki Zita magán hordozta a klubszezon minden fáradtságát, de védekezésben megbízhatóan teljesített, és azért ő sem maradt adós a fontos gólokkal. Kovacsics Anikó ezúttal kevesebb lehetőséget kapott, s ha beállt, akkor is inkább a bal szélen kamatoztathatta kivételes képességeit – a jövőben nagyobb feladatok megoldására is képes lehet. Szamoránsky Piroska emberfeletti harcot vívott a falban, akadt olyan találkozó, amelyre rajta kívül nem is neveztünk más beállóst, és bár hibázgatott, az vesse rá az első követ, aki egy brutális sorozatterhelés közepette végig kimagaslóan teljesítene. Szabó Valéria eredetileg csak tartalék lett volna, de nem jött rendbe Cifra Anita sérülése, így végül a Zvezda játékosa is lehetőséget kapott. Kevés játékperc jutott neki, így értelemszerűen nem válthatta meg a világot.
A magyar válogatott harmadik helyét sem ildomos világmegváltásként, csodatételként kezelni, de legyintgetni sem szabad rá. Mert az biztos, hogy ötven százalékos mutatóval még egyszer nem fogunk dobogón végezni, ugyanakkor arra is mérget vehetünk, hogy a mögöttünk végzett nagy kézilabdanemzetek (Dánia, Oroszország, Németország, Franciaország, Spanyolország) bizony szívesen cserélnének velünk. Nem ez volt minden idők legerősebb Európa-bajnoksága (sőt!), de arra tökéletesen megfelelt, hogy kijelölje az irányt. A magyar válogatottnak már csak a tradíciók és az igenis versenyképes játékosállomány miatt is az elitben a helye, s bár ezen a kontinenstornán talán még nem rajzolódtak ki teljes egészében a valós erőviszonyok, a jövő évi, újfent Szerbiában sorra kerülő világbajnokság után okosabbak leszünk. Egy év múlva már minden válogatott kihegyezi a formát a vb-re, ahol megnézhetjük, hogy hol tart Brazília, Dél-Korea, hogy a krémbe igyekvő, krémhez tartozó nem európai csapatokról se feledkezzünk meg.
És eldől, hol a helyünk. Az indulás, az irány legalábbis biztató. A csapat valóban csapatként működött, a játékosok és a szakmai stáb között végig töretlenül élt a bizalom, szó sem volt Fradi-Győr ellentétről, egyáltalán bármilyen belvillongásról, és ez nem kis dolog azok után, hogy Karl Erik Böhnnél karizmatikusabbnak gondolt szakemberek is megégtek már az olykor perzselő, magyar(os) kézilabdás közegben. Illik hát – sőt, kötelező! – reménykedni, és ha egyszer végre teljes fegyverzetben indulhatunk csatába (képzeljük hozzá ehhez a kerethez a makkegészséges Zácsik Szandrát és Cifra Anitát), akkor nem esélytelen, hogy legközelebb már egy még szebben (a legszebben…) csillogó medáliáról fog értekezni a válogatott egyik legnagyobb szurkolója…