Voltaképpen nem történt semmi különös. Csak győzött a magyar labdarúgó-válogatott. Csak nyert egy magasabban jegyzett csapat ellen. Csak hátrányból fordított – már-már kilátástalannak tetsző helyzetből felállva. Csak huszonkét év után újra törököt fogtunk. Csak életben maradtak a világbajnokságról szőtt álmaink. Csak így tovább!

Azért nem baj, hogy Volkan Demirelnek vélhetően lepke volt a jele az óvodában: ha már legutóbb megtolta a románok szekerét, a miénket is illett kirántania a kátyúból – rendesen benézte Koman Vladimir lövésszerű beadását. És éppenséggel az sem gond, hogy ezúttal nem minket sújtott egy fatális játékvezetői tévedés: hogy a sárga lapos Pátkai Máté miként úszhatta meg Nuri Sahin tizenhatoson belüli lerúgását, az legalább akkora rejtély, mint az, hogy az öt évvel ezelőtti isztambuli Eb-selejtezőn miért a gólhelyzetben elkaszált Gera Zoltán kapott pirosat a 11-est érően szabálytalankodó kapus helyett.

De a keddi törökverés nem pusztán a szerencsének köszönhető. A harmincadik perc utáni magyar válogatott (az első fél órában látott produkció elemzésére inkább ne pazaroljuk a sorokat…) keményen megdolgozott Fortuna pártfogásáért. Mert a kezdeti szendergés után, Mevlüt Erdinc és a magyar szurkolósereg „koprodukciós” ébresztőfújását követően az történt, amire már a kezdő sípszó előtt vágyakoztunk: az Egervári-legénység elkezdett futballozni. Lendület, dinamika, élet költözött a magyar támadásokba, s már a szünetben érzékelhető volt, ez a török válogatott nyomokban sem emlékeztet a 2002-es vb-bronzérmesre, de még a 2008-as Eb-elődöntősre sem – ergo simán verhető.

A mieink is érezték a vérszagot – Elek Ákost talán a kelleténél jobban is hatalmába kerítette a gyilkos ösztön, így a piros laptól tartván őt már nem küldte ki a második félidei „vadászatra” Egervári Sándor. Más kérdés, hogy a csereember, Pátkai Máté kis híján kiszóratta magát – maradjunk annyiban, jön egy körrel (vagy még annál is többel) Daniele Orsatónak.

Ezzel együtt a második félidőben tényleg öröm volt nézni a magyar válogatott játékát. Szinte fel sem tűnt, hogy a csapat két alapembere, Juhász Roland és Dzsudzsák Balázs csak a lelátóról szurkolhatott (azért persze várjuk vissza őket), mert a kedden pályára lépők maradéktalanul megszolgálták a bizalmat. Bogdán Ádám Király Gábor-i állandóságot jelenthet a kapuban: hihetetlen magabiztosságot sugároz magából, és rendre fontos pillanatokban fog ziccert, ziccereket. Ezúttal a védelemre sem lehetett különösebb panasz, üdítő volt látni, hogy a tengelyben nem szenior éti csigák csúcsnak-másznak – ezúton küldöm a virtuális vállveregetést a Mészáros, Korcsmár párosnak –, igaz, a szélekre még mindig nem találtunk atombiztos megoldást. Szurkolói körökben például szegény Vanczáknak általában bőséggel jut az „ekézésből”, de el kell ismerni, ezúttal sallangmentesen szántotta fel a pálya rá eső részét – ezzel együtt sosem emelkedik cafúi magasságokba. Kádár Tamásban viszont van potenciál – a Szalainak adott gólpassz mestermunka volt –, csak rutinra és állandó játéklehetőségre van szüksége. A középpálya centrumában Varga József oké, Elek Ákos is rendben... lenne, ha végre visszatalálna helsinki önmagához. A támadásszervezésért felelős triónak ezúttal viszont tényleg járnak a szuperlatívuszok: Gera Zoltán kreativitása mellett félelmetes futómennyiségével és persze a magabiztosan értékesített büntetővel is alaposan kivette a részét a sikerből, Hajnal Tamás nemes egyszerűséggel igazolta, hogy élnek és virulnak még klasszikus tízesek ezen a földtekén, Koman Vladimir pedig amolyan „fordított Robben”- ként kergette őrületbe a törököket. És véletlenül se feledkezzünk meg Szalai Ádámról, akiben bármikor benne van a gól – ő a XXI. századi kilences prototípusa.

Ráadásul a keretben még bőséggel rejlenek tartalékok. Ha Huszti Szabolcs tizenkettedszerre fogadná a kapitány hívását, ha esetleg felmerülne Tőzsér Dániel, Leandro de Almeida, Vass Ádám és Nikolics Nemanja számának tárcsázása, ha Buzsáky Ákos és Rudolf Gergely is visszakerülne a szaknévsorba, ugyancsak nőnének a variációs lehetőségek.

Kombinálni persze így is lehet. Latolgatni az esélyeket, matekozni egy kicsit. Nos, nem kell Szemerédi Endrének lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: jól állunk. Négy kör, kilenc pont – valahogy így terveztük, mert valljuk be őszintén, a csoportból toronymagasan kilógó hollandok elleni pontszerzéssel reálisan aligha számolhattunk. Azzal viszont biztosan kalkulálhatunk, hogy a legközelebbi, románok elleni vb-selejtezőre már nem maradnak gazdátlan jegyek, mert ennél a törökverésnél nem kell jobb kedvcsináló. Mert mi, magyarok úgy vagyunk beprogramozva, hogy szörnyen tudunk búslakodni (lásd még: Magyarország – Hollandia 1-4), ha viszont felcsillan valami reményféleség, máris iszonyatosan tudunk lelkesedni.

Ez a 3-1 éppen azért nagyszerű, mert életben tartotta az álmainkat. Mert továbbra is a zsigereinkben érezzük az esélyt, mert minden porcikánkat átjárja a „talán végre tényleg sikerül” érzés. Mert az utóbbi években kissé elszoktunk már attól, hogy egy sorsdöntő (vagy annak kikiáltott) mérkőzés után nem a mieinknek kell fejleszegve, mezbe burkolózva, reményvesztve levonulniuk a pályáról. Hogy nem nekünk, magyar szurkolóknak kell szentségelve, bírót, balszerencsét átkozva, miérteket keresve „önmarcangolnunk”.

Él a remény. Amely természetéből fakadóan olyakor csalfa és vak. De jó lenne még sokáig gyönyörködni a szebbik felében.