Földön fekvő sporttárson nem illik lábnyomot elhelyezni, de Vad II István megihletett. Azért ne dörzsöljék a tenyerüket a rosszmájúak, mert egyáltalán nem szeretném egy előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett gúnyrajzzal csorbítani az egyébként rokonszenves sípmester amúgy is jelentékeny sérüléseket szenvedő renoméját, de mégiscsak elgondolkodtató, hogy a tavalyi labdarúgó Európa-bajnokságon ugyancsak ordas hibát elkövető játékvezető miként kerülhetett be az év emberei közé egy tekintélyes szaklap választásán.

Egyébként Vad II mellett Roy Hodgson, Didier Drogba, Oribe Peralta, Emerson Sheik, Louis Nicollin, Hervé Renard és Michael J. Garcia jelölésével sem értek egyet. Nem kertelek, alaposan mellélőtt a World Soccer. Éppen ezért – kizárólag az igazságszolgáltatás nevében – vettem a bátorságot, és összeállítottam egy privát listát: öszeválogatottam nyolc olyan sportszemélyiséget, akik tényleg minden korábbinál nagyobb hatást gyakoroltak a labdarúgásra. Igazi paradigmaváltók csak itt, csak a Sportméterben!

8. A gönyűi pályamunkás

Évekig mentek a furcsaságok Gönyűn: a helyiek szerint még Mulder és Scully ügynök szeme is kikerekedett volna, ha a Győr környéki községbe veti őket a jósors. No persze háromfejű tehenekről, ötlábú kacsákról vagy szabályos nyolcasokat leíró gabonakörökről nem jelenthettek volna, de a gönyűi sporttelepet biztosan műveleti területté nyilvánították volna. Mert egy trapéz alakú futballpálya bizony X-aktákba kívánkozó történet. A mendemondák szerint az Aranyhal Étterem megyei másodosztályának győri csoportjában (ahol minden csapatnak lehetett három kívánsága: a három pont…) az előző idényben több együttes is zúgolódott, s a Gönyű SE legnagyobb riválisai egy para-, ab- és nem normális jelenségeket kutató bizottság felállításáért kiáltottak. Állítólag a tápi, a péri és a felpéci bekkek voltak a felbújtók, akik módfelett nehezményezték, hogy az esetek nagy részében hiába próbálták tankönyvbe illő módon kikísérni a labdát az egyébként is ellenséges hangulatú gönyűi katlanban, az átkozott trapézpálya csak nem akart elfogyni, így a hazai szélsők játszi könnyedséggel alakíthatták ki a jobbnál jobb helyzeteket. Mert azt már a tápi, a péri és a felpéci bekkek is megszokták, hogy néhol lejt a pálya, hogy alkalmanként szántóföldszerű talajon kell futballozniuk, de ilyen otromba geometriai anomáliára még ők sem lehettek felkészülve.

 A Gönyű SE egyébként száz rúgott góllal nyerte a pontvadászatot, s ebben a szezonban már a megye egyben szerepel – hazai pályán is tökéletes, téglalap alakú pályán.

A trapéz immár a múlté. Még az iskolai matematika órákon is tilos megemlíteni, s a helyi butikokban is hiába keresnénk a trapéznadrágokat. Gönyűn visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba, bár… A történtekekért teljes felelősséget vállaló pályamunkás állítólag már egy újabb forradalmi újításon, a kocka alakú labdán dolgozik.

7. A Godfrey Chitalu 1972-es góltermését összegyűjtő zambiai statisztikus

Tisztában vagyok azzal, hogy Godfrey Chitalu valóságos legenda Zambiában, és nem is szeretném meggyalázni az 1993-ban szörnyű repülőszerencsétlenségben elhunyt kiváló labdarúgó emlékét, de mégiscsak furcsa, hogy amikor a müncheni (és a szapporói) olimpia évében egy Gerd Müller nevű lesipuskás szakmányban termelte a gólokat, és meg sem állt nyolcvanötig, valahogy senki sem reklamált, hogy a Kabwe Warriors nevű egyletben futballozik egy cingár fiú, aki amúgy még a Nemzet Bombázóján is túltett a maga százhét találatával.

De aztán négy évtizeddel később, a harmadik londoni olimpia évében, amikor egy Lionel Messi nevű argentin virtuóz kilencvenegy góllal átírta a rekordlistát, végre fény derült az igazságra. És ez csakis egy kivételes talentumú, különleges gyűjtőszenvedéllyel megáldott, életét a zambiai labdarúgás felvirágoztatásának szentelő statisztikusnak köszönhető. Aki gyermekkorától fogva a számok és a futball bűvöletében élt – sokan az InStat és a ProZone rendszer előfutárának tekintik. No igen, már az iskolai tornaórákon a passzhatékonysági mutatókon és a futóteljesítmények összevetésén járt az agya. Kitűnt kortársai közül, akik sokszor gúnyolták, csúfolták – megszállott gyűjtőszenvedélye miatt még tanárai is bogarasnak tartották. Pedig ő csak egy fiú volt, tele álmokkal, preparált skorpiókkal, gombostűre tűzött pillangókkal és kapusként beszedett megannyi lepkével. A gúnykacajok, a szánakozó pillantások azonban nem szegték kedvét, s az edzett lelkű ifjú esztendőkkel később sporttörténelmet írt. Mert amikor a világ Lionel Messit ünnepelte, volt mersze előállni a farbával, hogy a Kabwe Warriorsban valaha futballozott egy cingár fiú, aki a müncheni (és a szapporói) olimpia évében egy tán soha meg nem dönthető rekorddal vált részesévé a futballtörténelemnek, s egyszersmind az örökkévalóságnak.

6. Lionel Messi stílustanácsadója

Fekete alapon apró fehér pöttyökkel díszített zakó és csokornyakkendő – talán még Lakatos Márk is irigykedve figyelte Lionel Messi gyermekien extravagáns szerelését a FIFA-Aranylabda zürichi díjátadó gáláján. Telitalálatnak bizonyult az ünnepi viselet, benne volt minden „messiség”: az örök játékosság, az önfeledt vidámság és a gyermeki bolondozás. Persze az ellendrukkerek ilyenkor sem lapítanak, szerintük még egy csörgősipka is elfért volna az Aranylabdát nyilvánvalóan negyedszer is abszolút érdemtelenül elnyerő argentin buksiján, hogy teljes legyen a bohócjelmez, no meg a FIFA-gálának álcázott cirkusz. Akárhogy is, Messit lehet szeretni vagy gyűlölni (lehet, de miért?), vitathatatlanul fel- és kitűnő jelenség. Már csak a stylistja miatt is.

5. Torghelle Sándor

Messiről ki más is juthatna az ember eszébe, mint… mint Torghelle Sándor. Jó, a Barcelona tízese sportszakmailag eddig hangyányit tartalmasabb és sikeresebb életutat tudhat maga mögött, mint a Videoton huszonnyolcasa, de ettől még a magyar válogatott korábbi első számú centere is értékes labdarúgó, másrészt a Győri ETO elleni, tavaly szeptemberi bajnokin olyat tett, ami a maga nemében egyedülálló. Figyelemfelkeltő. Sőt, példamutató. De hagyjuk is a jelzők fokozását, még ha a Torghelle játékára és/vagy személyiségére kevéssé fogékony ellendrukkerek olykor bele is feledkeznek ebbe az össznépi nyelvi játékba. (Fájdalom, ők csupán az argó szűkre szabott szókészletéből képesek válogatni.)

Egy szó mint száz, Torghelle Sándor olyat tett, amihez csak keveseknek lett volna bátorságuk. Kíméletlenül, nyers őszinteséggel üzent hadat a játékvezetői önkénynek. „Menjél már te a hülyeségeiddel, b…d meg!” „És most mit csinálsz, hazamész, és ki…d magadnak?” „Menjetek a Váci utcán kézen fogva!” Most vélhetően sokan csóválják a fejüket, hogy milyen bárdolatlan fiatalember ez a Sándor, és egyébként is, a bírónak mindig igaza van, ha meg még sincs, akkor egy másik Sándor, Puhl elmagyarázza, hogy mégis. Én becsülöm Torghellét ezért a bátor kiállásért, amit ráadásul nem holmi személyes sérelem motivált (bár a tucatszabálytalanságért felmutatott sárga mindig is amolyan vörös posztóként lebegett hősünk előtt), ő igazából kollegialitásból, a játékostársak iránti szolidaritásból kelt ki a bírói zsarnokság ellen (olvasatában a sípos emberek bármikor, bárkivel elbánhatnak). Torghelle Sándor igazi úttörő. Sőt, több annál: szabadságharcos. Ráadásul utóbb azt is belátta, hogy talán cizelláltabban is megfogalmazhatta volna véleményét az ominózus bajnokin, s már tervbe is vette, hogy pályafutása végeztével Jambusokban mondom el címmel önéletrajzi ihletésű és lírai igényességű kötettel kedveskedik majd rajongóinak.

4. Matyi Dezső

A PMFC-Matias tulajdonosa is szereti a könyveket. Az edzőket – kiváltképp az általa alkalmazottakat – már kevésbé. Persze tulajdonoséknál a beosztott (majd hamarost kiosztott) trénerrel ápolt hűvös viszony, uram bocsá’, heveny ellenszenv nem unikális jelenség a világ labdarúgásában, s bizony az is gyakorta megesik, hogy a szakmai megítélésük szerint gyengén teljesítő alkalmazottakat úgy kivágják, hogy abba még a dolguk intézésére menesztett macskák is belepirulnának. Matyi Dezső azonban még az átlagnál is keményebb. Mintha csak összegyúrták volna Silvio Berlusconit, Florentino Pérezt és Vízer László Máriuszt.

Ahogy például móresre tanította szegény Supka Attilát, az mindenképpen tankönyvbe illő. Szinte látom is a Matyi-memoár vonatkozó fejezetének munkacímét: Edzőmenesztés felsőfokon, avagy sajtóhadjárat, pszichoterror és egyéb praktikák. Mert az tényleg formabontó, hogy előbb kirúgta a finoman fogalmazva visszafogottan (magyarul igen sz…ul) teljesítő csapat edzőjét, majd egy váratlan fordulattal megerősítette tisztségében, hogy aztán egy szakmai igazgató beiktatásával riogassa. Az meg végképp ördögi gonoszságra vall, hogy az események sodrásában szörnyű örvénybe kerülő szakembert még arra is utasította, hogy az ünnepi időszakban elemezze a Pécs őszi meccseit. Tekintve a mecsekaljaiak stabilan eredménytelen és kilátástalan játékát ennél aljasabb kínzási metódust nehéz lenne elképzelni, bár ha még az X-faktorban önmagával és a tiszta hangok kiéneklésével adásról adásra hősies, ám nem egyszer hiábavaló küzdelmet folytató sztárcsemete egész estés koncertje is kötelező penzum lett volna Supka számára, a tréner alighanem végleg visszavonul. De a jó ízlésnek is van határa, és mielőtt elkezdenénk sajnálni a kiebrudalt edzőt, nem árt rögzíteni a népszerű internetes enciklopédián fellelhető Matyi Dezső-szócikk első, ars poetica értékű idézetét: „Minden napomat az határozza meg, hogy jobbá tegyem a világot!” Szóval mindenki ehhez tartsa magát.

3. Sepp Blatter

A FIFA fáradhatatlan, megvesztegethetetlen, kikezdhetetlen és feddhetetlen elnöke (talán az első jelző bír a legkomolyabb valóságtartalommal) több dicső cselekedete miatt is méltán emeltetik piedesztálra, de a rasszizmus elleni harc mind közül kiemelkedik. Legújabb ötlete pedig egyszerűen zseniális: a svájci sportdiplomata mindennemű faji, vallási és egyéb sértő megkülönbözetést pontlevonással szankcionálna.

Alighanem minden klub elgondolkozna rasszista szurkolói megregulázásán, ha a durva bekiabálások és az illetlen transzparensek miatt egyre csak fogyna és fogyna a bajnoki pontmennyiség. Csak hát hiába a mégoly nemes szándék, a nyilván nüansznyi részletekig kigondolt koncepció, az emberi turpissággal, mint alapvető hibafaktorral sajnos még az egyébként mindig tökéletesen felkészült elnök úr sem számolt. Mert mi van akkor, ha egy mindenkor, mindenhol pc-nyelven szurkoló tábort (amely még a „Szemüveget a bírónak!” típusú, anakronisztikus akusztikájú bekiabálásokkal operáló renitenseket is kiveti magából) hirtelenjében orvul beépített téglákkal próbálja szézülleszteni a rivális? Ha egyszer csak megjelenik egy, kettő, majd még több ismeretlen a nézőtéren, akik fül- és jogsértő szitkozódásukkal felborítják a lelátói békét. Ilyen esetben kit terhel a felelősség? Vagy feltűnik egy megszállott ornitológus egy bagolykutató intézetből, aki a mérkőzés alatt is hangmintákat elemez. A huhogás minősített esete, ugyebár. Vagy mégsem? Bizony, akad még néhány megválaszolatlan kérdés – Sepp Blatter sportágjobbító törekvései ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenek.

2. Détári Lajos

Közmegelégedésre dolgozott Felsőpakonyban, Vecsésen, Nyíregyházán, de még Vietnamban is. Az igazi áttörést azonban a 2012-es esztendő hozta meg Détári Lajos számára. És itt most nem arra gondolok, hogy tavaly egy biztató 11. hellyel kezdett a Ferencváros kispadján, hogy majdnem sikerült elkerülni a klubtörténeti vereségrekordot (ejj, ha a Pápa vagy a Siófok elleni, hazai bajnokin sikerült volna megcsípni egy pontocskát…), vagy hogy az új szezon kezdetén már látszottak az előrelépés jelei.

Nem, Détári Lajosnak minden kétséget kizáróan az általa kidolgozott, forradalmian új edzésmódszer hozta meg a sikert. Az bizony, a kártyázás. Mert például nagyzolhatnak úszóék mindenféle makro- meg mikrociklussal, vagy papolhat órákig Ricardo Moniz valamilyen Coerver-módszerről, a Détári-féle szakmai nóvum előtt előbb-utóbb – sportágtól függetlenül – a teljes edzőtársadalom fejet fog hajtani.

Kár, hogy nem hagyták befejezni, amit a Fradinál elkezdett. Mert ha kap még egy kis időt, bizonyosan nagy sikereket ért volna el az Üllői úton, s idővel a lelátó szigorú ítészei is vevők lettek volna a Détári-módszerre.

S a „Mindent bele! Mindent bele!” helyett fel-felzúgott volna az „All in! All in!”

1. Wolfgang Stark

Sokféle játékvezetőt láttunk már futballpályákon peckesen nyargalászni. Erélyteleneket, akiket még tulajdon partjelzőjük is szemberöhögött; zsarnokokat, akiket még a tartalékbíró is rettegett; no meg átlagembereket, akik hibáznak, mint mindenki más.

Olyan viszont aligha esett meg, hogy a sípmester elnézést kért egy tévedésért. Talán egyetlen sporttárs sem mea culpázott még egy elengedett les, egy benézett tizenegyes vagy éppen egy gyomorforgató csalássorozat miatt. Wolfgang Stark megtette. Az egyébként tényleg köztiszteletben álló, FIFA- és UEFA-rendezvényeken is gyakorta foglalkoztatott játékvezető egy tavalyi Bundesliga-meccsen bakizott méreteset: a Borussia Dortmund – Wolfsburg találkozó 35. percében, 1-0-s hazai vezetésnél kiállította Marcel Schmelzert, és tizenegyest adott a vendégeknek (akik végül 3-2-re megnyerték az összecsapást) – miközben nem is történt szabálytalanság. Stark bíró szembesülve a hibával nem keresett kibúvót, vállalta a felelősséget, és bocsánatot kért. Ezzel persze nem voltak kisegítve a dortmundiak, de a gesztus így is, úgy is egyedülálló.

Mások is megtehették volna, de a legtöbben megelégednek a közhelyes, ám kétségkívül biztonságosnak tetsző „Nem nyilatkozom!” formulával. Pedig egy jó időben, jó helyen elejtett „Sajnálom!” olykor akár feloldozást is jelenthetne. Ki tudja, 2005-ben talán Anders Frisknek sem kellett volna visszavonulnia egy viharos Barcelona – Chelsea BL-nyolcaddöntő, s a Didier Drogba kiállítása miatt ugyancsak zabos angol drukkerek halálos fenyegetései után, ha aludva néhányat a történtekre elenged egy hanyag „Sorry!’-t. Talán ebben az esetben az elkeseredett szurkolók is revidiálták volna  életellenes bűncselekményre tett ígérvényüket, s tán csak egy alapos verést vagy egy már-már békülési szándékot jelentő kocsirongálást helyeztek volna kilátásba.

Frisk azonban inkább meghátrált, mint ahogy Vad II István is. Pedig a magyar bíró svéd kollégájához hasonlóan csak nyerhetett volna egy nyilvános bocsánatkéréssel. Egy első helyet a Sportméter Év embere-választásán legalábbis mindenképp.