Játszottunk már jó néhány nagy meccset a horvát vízilabda-válogatottal. Felrémlik egy agyonnyert, majd elbukott világbajnoki finálé az Úr 2007. esztendejéből vagy egy, a szakma által csak az évszázad mérkőzéseként emlegetett Eb-döntő a múlt évezredből (1999-ben mi nyertünk). Persze más nagy csörtéket is ki lehetne emelni, elvégre két vízilabda-nagyhatalom ütközete ritkán fullad unalomba, ergo lehetne polemizálni, hogy kinek melyik magyar-horvát a legkülönlegesebb. De nem érdemes, mert ez a barcelonai vb-elődöntő (11-10, ide!) mindent visz. Ez nálam a nagybetűs MECCS, ahol egy nagybetűs CSAPAT a magyar vízilabda minden szépségét, erejét, zsenialitását felvonultatta, ahol Benedek Tibor válogatottját a regnáló olimpiai bajnok klasszisok garmadája és a parton össze-vissza (de leginkább ellenünk) fütyülő játék(el)vezetők koprodukciós munkálkodása sem törte meg.

Szeretem a magyar vízilabdát.

Szeretem, hogy akkor is van esélyünk, amikor nem mi vagyunk a favoritok.

Szeretem, hogy háromszoros olimpiai bajnokaink (Szécsi Zoltán, Benedek Tibor, Biros Péter, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Molnár Tamás) nélkül sem maradtunk klasszisok nélkül, hogy néhány ifjú titán oroszlánköröm-villantása (Vámos, Bedő, Bátori) arra enged következtetni, hogy mások is csatlakozhatnak a háromszoros ötkarikás győzőkhöz.

Szeretem, hogy Kemény Dénes után is karizmatikus személyiség tölti be a kapitányi posztot.

Szeretem, hogy Benedek Tibor legalább olyan alapos, precíz és hiteles edző, mint a többek között három olimpiai aranyat szállító előd.

Szeretem, hogy hihetek abban, hogy néhány olimpiász múltán (legyen, mondjuk három) az eredményességet illetően is párhuzamot vonhatunk a két szakember között.

Szeretem, hogy élőben láthattam a Magyarország – Horvátország találkozót a királyi televízióban, ami nem kis dolog, tekintve, hogy az MTVA kaotikusnak tetsző műsorpolitikája miatt férfi és női együttesünknek olykor rajzfilmekkel kellett konkurálniuk a műsorsávért vívott harcban.

Szeretem, hogy szabadjára engedhetem pikírt énemet, és sok sikert kívánhatok a szerbeknek – az Ausztrália elleni, 7. helyért vívandó mérkőzéshez.

Szeretem, hogy az egyébként kiváló horvát csapat ellen a nem mindennapi játékvezetői felfogás (hú, de polkorrekt vagyok!), magyarán szólva az ordas csalás (nesze neked, PC-nyelv!) sem törte meg a mieinket, sőt, minél vérlázítóbb igazságtalansággal szembesültek a medencében, annál nagyobb daccal, annál nagyobb becsvággyal harcoltak magukért, egymásért, s hadd legyek egy kicsit patetikus – a hazért.

Szeretem, hogy a Flahive, Naumov bírópárosnak a gondos aknamunka ellenére is nehéz éjszakája lehetett – Shakespeare után szabadon: Sok hűhó semmiért…

Szeretem, hogy a reneszánszát élő Nagy Viktor a reneszánsz drámagyárostól kissé eltérő regiszterben intézett szózatot a lefegyverzett horvátokhoz egy-egy megsemmisítő bravúr után: a magyar kapus „szecskásan” aprította miszlikbe a Tucak-legények önbizalmát.

Szeretem, hogy Szivós Mártonnak többszörösen igazságot szolgáltatott a sors, hiszen a bevezetőben citált, rossz emlékű 2007-es fináléban kulcspillanatban hibázott ziccert egy megúszás után, most viszont lőtt három pazar gólt (az a „Kígyó” térről eleresztett bomba…), és vezér volt elöl is, hátul is – egy győztes csapatban.

Szeretem, hogy a drusza, a másik Marci, Vámos sem adta alább három találatnál, és végérvényesen megérkezett a (világ)klasszisok közé: már huszonegy évesen sem pusztán nagy tehetség vagy szép reményű ígéret – immár ő a földkerekség egyik legjobb balkezese.

Szeretem, hogy a csapat Benjáminjának, a még mindig csak húszesztendős Bedő Krisztiánnak nem volt zabszem a fenekében, és meccsről meccsre nyújtott egyre érettebb, magabiztosabb játékot, s tett egyre többet bele a közösbe – méltó folytatója lehet a többek között Németh Jamesz, Szívós István vagy éppen Molnár Papesz nevével fémjelzett gyönyörű magyar centerhagyományoknak.

Szeretem, hogy a Varga testvérek egy kacsintásból, egy szempillarezdülésből megértik egymást – az a gól, 10-10-nél…

Szeretem, hogy nyert már két Varga világbajnokságot Barcelonában: Tamás és Zsolt példája lebegjen Dani és Dumi előtt!

Szeretem, hogy 2007 után újra világbajnoki döntőt játszhatunk.

Szeretem, hogy a bivalyerős montenegróiak ellen sem vagyunk esélytelenek.

Szeretem a számmisztikát: 1973 és 2003 után 2013-ban harmadszor lehet világbajnok a magyar férfi vízilabda-válogatott…