hatharom.com / Blog / Bejegyzések
Ez meg mi volt, Sebastian? - Kanadai Nagydíj
Sebastian Vettel, miután - a tavalyi Német Nagydíj óta először - az első helyről indulhatott, végül ismét egy vezetői hiba és egy ebből fakadó - vitatott - büntetés miatt vesztette el a győzelmet. De vajon helyes volt-e az ítélet, és úgy egyáltalán: hogy lehet, hogy egy négyszeres világbajnok ennyit hibázik?

„A ziccer olyan, mint a kocsma: nincs mese, be kell rúgni” - tartja a bölcsesség. Ami viszont bizonyos, hogy a maranelloi gyárfalra nem ez van fölvésve. Csak az idei szezonban a második lehetőségüket szalasztják el a futamgyőzelemre, pedig a Mercedes mostanság nem sokat ad nekik. Lassan ez az év is olyanná válik, mint a 2016-os, amikor a két Ezüstnyíl összesen két versenyt engedett át a többieknek. Jó is, hogy szóba kerül: a Ferrarinak akkor szintén Kanadában kínálkozott a legjobb esélye a győzelemre, azonban a rosszul megválasztott stratégiával sikeresen átengedték Hamiltonnak. (Nem is kaptak több lehetőséget, mindkét lepattanót a Red Bull szedte össze.) Akkoriban ez számított „típushibának” a Ferrarinál, mostanság inkább Vettel kicsúszásaival, megpörgéseivel kerülnek be az összefoglalókba. Pedig az autó tavaly is gyorsnak tűnt, és idén is előfordult, hogy nyers tempóból a Mercedes fogható lett volna. Apropó, idézetek: „Az aerodinamika azoknak való, akik nem tudnak motort építeni.” - mondogatta anno Enzo Ferrari, egészen addig, amíg a brit „buherálók” - élükön Colin Chapmannel - az egyre nagyobb leszorítóerővel el nem kezdték módszeresen elgyepálni a Commendatore „hadseregét”. Ugyanakkor a trend később is - talán Rory Byrne időszakát leszámítva - megmaradt. A hibrid erőforrások bevezetése után a motor terén érték utol először a Mercedest és ebben idén is mintha valamivel előrébb tartanának. Ez nemcsak a végsebességben, hanem a lassú kanyarok kijáratánál is megjelenik: ha szinte álló helyzetből kell felgyorsulni, az a Ferrarinak jobban megy. Ezt az infót rakjuk el, még szükség lesz rá.

Szabálytalan volt-e Vettel megmozdulása?

A mostani vereségnél azonban joggal mutogathatnak a külső körülményekre, hiszen a pályán Vettel behozta az első helyre az autót. A győzelmet egy 5 másodperces büntetés miatt vesztették el, ami ellen Sebastian már a futam közben dühösen tiltakozott, a leintés utáni viselkedése pedig leginkább egy durcás kisgyerekez hasonlított. A csapat pedig óvást helyezett kilátásba. Erre azonban a szabályok értelmében nincs lehetőség: az időbüntetéseket - amit Vettel is kapott - utólag nem lehet megtámadni. Ez egy jó és értelmes szabály, hiszen a futam közben kiosztott - pl. áthajtásos - büntetések pontos hatását lehetetlen megállapítani. Ha a kerékcserénél tölti le valaki az 5 másodpercét (a szabály erre kötelez, ha van még hátra boxkiállás), akkor is ennél valószínűleg többet veszít, mivel nagy eséllyel bekerül egy olyan ellenfél mögé, akit egyébként nem kellene megelőznie. Ilyenkor tehát teljesen logikus, hogy szó sem lehet fellebbezésről. Ha ténylegesen csak a verseny után írták hozzá az időeredményhez a kérdéses 5 másodpercet, az elméletben könnyedén módosítható, gyakorlatilag azonban igazságtalan lenne, hiszen a szabálytalanság súlyosságán nem változtat az, hogy hányadik körben történik. Ezért a büntetésnek is ugyanolyannak kell lenni, még ha technikailag kénytelenek is máshogy érvényesíteni.

De szükség volt-e egyáltalán büntetésre? Hogy a Ferrari és a Mercedes eltérően látja, az nem meglepő. Még az angol fogadóirodák sem kínáltak szorzót rá, annyira egyértelmű volt, hogy ez lesz. Szerencsére a videón minden lehetséges kameraállásból megnézhető az eset. Pusztán a szabály szövege alapján abszolút védhető az ítélet. A pályára visszatérő versenyzőnek ugyanis körültekintően kell eljárnia, nem veszélyeztetheti a pályán érkező társait. Kicsit olyan ez a helyzet, mintha kint lenne az „elsőbbségadás kötelező” tábla. Márpedig Hamiltonnak egyértelműen fékeznie kellett, hogy elkerülje az ütközést. Emellett kénytelen volt négy kerékkel elhagyni a pályát, ami egy tiszta előzési kísérletnél is minősíthető leszorításnak. 0:41-nél jól látszik, hogy Vettel jobb oldali kerekei is a pálya szélét jelző fehér vonalon vannak. A Mercedesnek tehát egy milliméternyi hely sem maradt a pályán és Hamilton még szerencsésnek mondhatja magát, hogy éppen volt egy autónyi hely a vonal és a fal között. Egy sima versenyszituációban ezért még valószínűleg nem járna büntetés. (Bár ott is előírás, hogy a melléd érő ellenfél számára helyet kell hagyni a pályán, a kanyarkijáraton ezt nem szokták annyira szigorúan venni, hiszen ahhoz, hogy befejezz egy előzést, óhatatlanul rossz ívre kell terelned a másikat.) Így azonban, hogy Vettel a pálya mellől jött vissza, egyértelműnek látszik a szabálytalanság. Ugyanakkor jogos Sebastian érve is, amit az eset után ismételgetett a rádióban: a fűről visszacsúszó autónak kell egy kis idő, mire megtapad az úton, addig gyakorlatilag tehetetlenül sodródik, amerre viszi a lendület. A belső kameráján jól látszik, hogy még akkor is ellenkormányoz, amikor már a pályán van. Ezeket a mozdulatokat lehetetlen kívülről megítélni, a versenyző ilyenkor az egyensúlyérzéke (az annyit emlegetett „popométer”) alapján reagál. Valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor gyalog a jeges járdán valaki megcsúszik és próbál talpon maradni. Teljesen ösztönös reakciók ezek, még a telemetria sem képes megmutatni, hogy vajon milyen elmozdulást korrigált éppen. Ezt egyetlen ember tudja: az, aki az autóban ül, de az ő vallomására nem hagyatkozhatunk, mivel - teljesen érthető módon - úgyis maga felé hajlik a keze. Nem fogja lebuktatni magát, hogy „ja, hát persze, direkt kentem föl a falra, egyébként már stabilan ment az autó”. Ugyan teljesen más szituációban, de Schumacher 2006-os (vagy akár Rosberg 2014-es) monacoi leparkolása hasonlítható ehhez. Mindkettőjüknél - ahogy most Vettelnél is - volt egy fölöslegesnek tűnő kormánymozdulat, ami gyanússá tette az esetet, de az említettek miatt nem tudjuk megállapítani, hogy nem egy kívülről láthatatlan megcsúszást korrigáltak-e. Csak emlékeztetőül: Rosberget nem büntették meg (hiába lobbizott érte Hamilton), míg Schumachert a rajtrács végére száműzték, ez azonban inkább volt a közvélemény nyomásának engedő pilátusi ítélet, mint bizonyítékokon alapuló bírói döntés. Vettel esetében is az a kérdés: az összevissza csúszkáló autót vajon képes lehetett volna szűkebb íven tartani, ha nem az a szándéka, hogy kiszorítsa Hamiltont? Nem tudjuk. Valószínűleg meg sem próbálta, mint ahogy minden autóversenyző természetes reflexe, hogy nehéz helyzetben is védi a pozícióját. Azonban a fedélzeti kamerájából jól látható, hogy egy nagy ellenkormányzásra még szüksége volt akkor is, amikor már a pálya közepén járt. Amikorra sikerült egyenesbe jönnie, már nem volt egy teljes autónyi hely mellette, azonban ő a természetesnek tekinthető íven ugyan, de tovább húzott jobbra, egészen a vonalig. Ezt talán el tudta volna kerülni, ha balra kormányoz, azonban túl hirtelen mozdulatokat - pláne az összeszedett fű miatt rosszabbul tapadó gumival - nem tehet, mert akkor keresztbe áll a pályán, ami a fal közelsége mellett azért is veszélyes, mert a hátulról jövő Hamilton könnyen eltalálhatja. Egy összevissza pörgő autó mindig veszélyesebb, mint egy kiszámítható irányba sodródó, még ha utóbbi éppen ott is köt ki, ahová te érkeznél, és emiatt lassítanod kell. Mindent egybevetve szerintem tipikus szürke zónás esetről beszélünk, ahol a büntetés mellett és ellen is lehet érvelni. Tavaly Szuzukában Verstappen is kapott 5 másodpercet, amikor hasonló szituációban Räikkönent zavarta le a pályáról. Pedig a videó alapján ott sokkal inkább úgy fest, hogy nem tudta volna szűkebb íven tartani az autót. Ha tehát következetesek akartak lenni a bírók, akkor Vettelt is büntetni kellett. Ugyanakkor egy elem - az, hogy Vettel mennyire kormányzott és mennyire csúszott Hamilton felé - hiányzik a kirakósból, ezért nem bizonyítható megfelelő pontossággal, hogy Vettel szándékosan terelte le Hamiltont. Mindenki ártatlan, amíg bizonyítást nem nyer az ellenkezője, márpedig ez itt nem történt meg. Egyébként is, örökké arra panaszkodik mindenki, hogy túl szigorúan ítélik meg az egyes versenyszituációkat. Emiatt a szabályon is módosítottak nemrég: korábban, ha a versenybíróság a futam közben rendelkezésre álló információk alapján nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy ki a hibás, akkor csak a verseny után hoztak ítéletet, miután meghallgatták az érintettek beszámolóját a történtekről. Ezt cserélték ki arra, hogy ilyen esetekben egyáltalán nincs büntetés. Szerintem ez egy ilyen helyzet volt. Ugyan Hamiltonnak lassítania kellett, de Vettel inkább csak akadályozta, nem veszélyeztette. A DRS-es, sportérték nélküli kikerüléseket leszámítva minden egyes előzésben van némi kockázat, amit a hátul jövőnek számításba kell vennie, amikor rászánja magát a manőverre. Ez a helyzet sem volt veszélyesebb. A szabályzat szövege alapján védhető a döntés, de én nem büntettem volna meg Vettelt, ahogy szerintem a Verstappen-esetnél sem volt jogos az ítélet.

Vettel megint hibázik

Az esetnek azonban az ágyazott meg, hogy Vettel - immár sokadszorra az elmúlt években - ki nem kényszerített vezetői hibát követett el, amikor kicsúszott a pályáról. A hírhedtté vált megpördülései eddig mindig kerék-kerék elleni csatában következtek be, most azonban a saját ívén, a saját tempójában haladva rontott. Persze nyomás volt rajta: Hamilton a kerékcsere után pillanatok alatt ott termett a nyakán, és ugyan támadási pozícióba nem került, Vettel pontosan tudta, hogy egy rezzenésnyi hiba az első hely elvesztését jelentheti. A játék abból állt, hogy a pálya kanyargósabb részén a Mercedes volt a gyorsabb, míg a hosszú egyenesben, ahol előzni lehet, Seb mindig meg tudott lógni egy kicsit. A hétvége során végig ez volt a tendencia. Itt jön a képbe, amiről beszéltünk: a Ferrari motorja nemcsak csúcssebességben erős, hanem a lassú kanyarokból való kigyorsításkor is kifejezetten hatékony. Ezért Vettelnek csak arra kellett koncentrálnia, hogy a pálya leglassabb kanyarjából, a híres hajtűből a lehető leglaposabb szögben gyorsítson ki, minél előbb álljon a padlógázon, és hajrá! A többit intézi a technika, meg a - valószínűleg - a Mercinél laposabb szárnybeállítások. Ez azonban idegtépő kötéltánc. Kívülről nem is sejtjük, mennyire. Ennek ellenére a Forma-1-ben a világ - elméletileg - legjobb húsz autóvezetője indul, akik az ilyesmit többnyire rutinból szokták kezelni. Különösen igaz ez egy négyszeres világbajnokra, a sportág történelmének egyik legeredményesebb alakjára. (Az örökranglistán neki van Schumacher és Hamilton után a 3. legtöbb futamgyőzelme, megelőzve Prostot és Sennát.) Nem mehetünk el szó nélkül a körülmények mellett sem: noha Hamiltonnak akkora előnye van és olyan stabilan szállítja a pontokat, hogy a világbajnoki trófeát majdhogynem zsebben érezheti, a Ferrari számára igenis volt tét: az idei első futamgyőzelmük, amire az erőviszonyok ismeretében ki tudja, mikor kapnak még egy esélyt. Ráadásul Maranelloban a győzelmen kívül semmilyen más eredmény nem elfogadható, a második csak a leggyorsabb vesztes. Könnyű rásütni Vettelre, hogy mentálisan nem elég erős, de érdemes a dolog mögé nézni. A Toro Rossonál az esélytelenek nyugalmával szállított néhány bravúros eredményt, és bár élete első győzelmét a monzai esőben meglepő magabiztossággal aratta, aznap annyival gyorsabb volt a mezőnynél, hogy nem igazán volt miért izgulnia. Az első két red bullos idényében aztán követett el kezdőkre jellemző hibákat, ezek azonban vélhetően a sokat emlegetett tanulópénz egyes tételei voltak, amin többek között Hamilton is átesett. Igazán komoly hisztire nem emlékszünk tőle, bár Webberrel volt néhány csörtéje a pályán és azon kívül is. A 2010-es világbajnoki győzelem után éppen higgadtságával, a „mindig vidám kisfiú” karakterével tűnt ki, szemben a (micsoda véletlen!) Ferrarinál szenvedő Alonsoval vagy a McLarennél önmagát kereső Hamiltonnal. Persze, mondhatjuk: 2011-ben és 2013-ban nem sok izgulnivalója volt, annyival nőtt a mezőny fölé. (Ez a tényező most Hamiltont segíti.) De 2012-ben, amikor szintén nem akart összeállni semmi, akkor is rezzenéstelen nyugalommal gyűjtögette a pontokat. A legnagyobb ilyen bravúrja Abu-Dhabi volt: a boxutcából rajtolva, néhány egészen bevállalós előzéssel jött föl a 3. helyig, úgy, hogy a Bruno Sennával az első körben történt koccanást leszámítva nem hibázott, pedig lehetőség lett volna rá bőven. Különösen tanulságos volt, ahogy a Ricciardoval való incidenst kezelte a Safety Car mögött: Daniel mögött ugyanúgy fékeznie kellett, mint két éve Bakuban Hamilton mögött, és ugyanúgy megrongálta az első szárnyát. Mégsem jutott eszébe utána mellémenni és ráhúzni a kormányt. Egyet káromkodott a csapatrádióba, de néhány perc múlva már higgadtan érdeklődött a stratégiáról. Az ügy el lett felejtve. Brazíliát ezzel szemben látványosan elóvatoskodta, ami majdnem a vb-címébe került. Három év alatt ez volt az egyetlen megingása. De 2014-ben, amikor az első néhány versenyen állandóan elromlott az autója és mellesleg az egész világ attól volt hangos, hogy Ricciardo mennyivel jobb nála, akkor sem esett neki nyilvánosan senkinek. Nem volt anyázás, nem volt „GP2-engine”, nem volt Ali G. Igaz, otthagyta a Red Bullt, de Hornerrel azóta is jóban vannak. A látványos fordulat a Ferrarinál következett be. Az itteni balhéit - kezdve a Charlie Whiting elleni kifakadásával 2016-ban Mexikóban - nem sorolom föl, szerintem jól emlékszünk rájuk. Hogy pontosan mi zajlik a háttérben, azt nem tudjuk, noha a stáb folyamatos személyi változásai (Marchionne halála, Arrivabene menesztése) biztosan nem tesznek jót az ott dolgozók pszichéjének. Vettel a jelek szerint igényi a nyugodt környezetet, a - mondhatni - babusgatást. Nem egy tűzön-vízen átgázoló Alonso, nem egy jeges burkot maga köré építő Räikkönen (bár ő többször is megemlítette, hogy nem bírja, ha az áskálódásra koncentrál a csapata a versenyzés helyett), hanem egy érzékeny lélek, aki csak szeretetteljes, családias közegben érzi jól magát. A Red Bullnál Cristian Horner jó óvóbácsinak bizonyult, a Ferrarinál ellenben a közelébe sem érnek. Az első három futamon Leclerc-nek küldött csapatutasításokkal vélhetően ezt próbálták elősegíteni, azonban a rendszerbe kódolt problémákat ez nem fogja megoldani, ezért inkább kontraproduktívnak bizonyult. (Vettelen nem segít, Leclerc pszichéjének ellenben sokat árthat.) Lehet mondani, hogy tessék szépen felnőni, megerősödni, az élet nem habos torta és hasonlók, és igaz: ha rosszak a körülményeid, javíts rajtuk! Akár úgy, hogy átmész máshová, ahol jobban fogod érezni magad. Vettel viszont ebből a szempontból csapdába került: a Mercedesnél ott van Hamilton, a Red Bullnál Verstappen és egyik csapat sem fogja a bejáratott menője mellé (vagy akár helyére) szerződtetni. Más, legalább középtávon győzelemre esélyes csapat pedig nincs. A Renault gyári istálló létére nem elég erős, a McLaren is kétségbeesetten próbál kivergődni a középmezőnyből, a többiek pedig leginkább a versenyzéshez szükséges - száz méterről szabad szemmel jól látható - pénzmennyiség előteremtésével vannak elfoglalva. Marad tehát a Ferrari, amely azonban továbbra sem találja a sikerhez vezető utat. Vezetőként - és ez bármilyen vállalatra igaz, nemcsak a Forma-1-es csapatokra - az a feladatod, hogy megteremtsd a feltételeket minden beosztottad számára, hogy a lehető legkevesebb energiáját szívja el a diszkomfortérzetből adódó stressz és több maradjon az érdemi munkára. Hamilton szárnyalásában is bizonyára szerepe van annak, hogy a Mercedes nem korlátozza a pályán kívüli cselekedeteit, így erőt tud meríteni a - fogalmazzunk így - színes magánéletéből.  Toto Wolff (vagy Niki Lauda, vagy valaki a vezetőségből) felismerte, hogy Lewisból így lehet a legtöbbet kihozni. Anno Jean Todt is mindent Schumacher (és Ross Brawn, valamint Rory Byrne) köré épített, meg is lett az eredménye. Erre lenne szüksége a mostani Ferrarinak is. Nem szégyen a jobbaktól tanulni.

Ki volt a gyorsabb Kanadában?

A Ferrarinak idén kétszer volt meg a sebessége a győzelemhez, de mindkét esélyt elszalasztotta. Míg azonban Bahreinben Leclerc-nek az ERS-hibáig kényelmes előnye volt, most Vettel győzelme akkor sem lett volna biztos, ha nem hibázik. Az időmérőn és a verseny elején a lágyabb gumikkal valóban a Ferrari volt a gyorsabb, az azonban már pénteken is látszott, hogy a kemény a Mercedesnek kedvez. Miután két körrel később állt ki a boxba, Hamilton kb. 4,5 másodpercre maradt le Vetteltől. Innen azonban 11 kör alatt DRS-távolságba ért, azaz átlagosan körönként kb. 0,3 másodpercet hozott rajta. Ez nem tűnik vészesen nagy különbségnek, azonban Montrealban viszonylag könnyű előzni, a hátsó egyenesben a szélárnyék-DRS kombó óriási tempóelőnyt jelent. Ennek ellenére Lewis, miután a bűvös 1 másodperces távolságra érkezett, megtorpant. Kezdetét vette az idegek háborúja. A Mercedes hiába volt gyorsabb az első két szektorban, a hajtűből kifelé Vettel pont annyival tudott meglépni, hogy Hamilton még DRS-sel se tudja támadni. Beállt az egyensúly.

Láttunk már hasonlót: 2014-ben Sergio Perez játszotta el szóról szóra ugyanezt Daniel Ricciardoval, miközben őelőtte az ERS-hibával bajlódó Nico Rosberg ezzel ellentétes taktikával őrizte az első helyét: ő az első két szektorban gyűjtött annyi előnyt, hogy az egyenesben a hiányzó kb. 160 lóerő ellenére ne érjék utol. Itt is kialakult egy egyensúlyi helyzet, senki nem tudott mit kezdeni az előtte haladóval. Erre szokták azt mondani, hogy ha másnap reggelig versenyeznének, akkor sem változna a sorrend. Nem ritkán az ilyenek valóban kitartanak a futam végéig. Emlékezhetünk a két felvonásos imolai Alonso-Schumacher összecsapásra, ahol egyik évben sem történt előzés. Frissebb példaként Hamilton monacoi védekezése juthat eszünkbe, az azonban némileg más szituáció volt: mivel Monacoban lehetetlen előzni, Hamilton egy húsz éves John Deere-rel is megtartotta volna a vezetést. (Aki nem hiszi, pattanjon be a kis személyautójába, és próbáljon meg eljutni mondjuk Somogyjádról Pusztakovácsiba! Nem lesz több kérdése.) Ha Montrealban tettek volna rossz gumit az autójára (vagy Vettelére), még Leclerc is megelőzi.

Az ilyen egyensúlyi állapotot a körülményekben beálló változás képes megbontani. Pontosan ettől lesznek izgalmasak ezek a helyzetek: látszólag nem történik semmi, de sosem tudhatjuk, hogy a következő pillanat mit hoz. Ha bármelyik fél valami miatt tempót veszít, eldől a meccs. Az említett 2014-es csatában Perez fékjei adták meg magukat (ez Montrealban mindig is kockázatot jelent, az összes pálya közül talán ez terheli legjobban a fékeket), ezért Ricciardo meg tudta előzni. (Majd Rosberget is elkapta.) Most Vettel kicsúszása törte meg az egyensúlyt. Pedig érdekes lett volna látni, hogy végződik a történet. Az, hogy a pályán Seb maradt előrébb, semmit nem jelent. Hamilton, miután értesült a büntetésről, meg sem próbált előzni. Az autók is valamivel kisebb terhelést kaptak, bár Vettelnek hajtania kellett, hogy előnyt szerezzen. Nem sikerült: Hamilton végig ott lógott a nyakán. A kemény gumikkal egyértelműen gyorsabb volt, az előzés azonban nem volt borítékolható. Igazából abban kellett reménykednie, hogy valami közbejön, ami az ő javára billenti a mérleg nyelvét. Ez lett Vettel hibája. Hogy lett-e volna más tényező, ami kisegíti Lewist, ha Seb nem hibázik? Ezt már sohasem fogjuk megtudni.

Mindenesetre a Ferrari egy nagyon is reális győzelmi esélyt bukott el, végső soron a saját (pontosabban Vettel) hibájából. Még ha a büntetést jogtalannak is ítéljük, a vitatott szituáció ki sem alakult volna, ha Vettel nem hibázik. Ennek ellenére Hamilton és a Mercedes maximálisan megérdemli a győzelmet. Versenytempóban jobbak voltak a Ferrarinál, Hamilton pedig ismét jókor volt jó helyen és kihasználta az adódó lehetőséget. Pedig nem indult jól ez a hétvége: a szabadedzéses autótörést egy rosszul sikerült időmérő követte, ami például Bottas versenyét el is intézte. Hamilton ellenben csak odavarázsolta magát a második rajtkockába, pedig a lágy gumin a Mercedes nem találta a tempót. Ez akár még bizakodásra is okot adhatna a Ferrarinál, azonban a versenyen megintcsak lassabbak voltak ellenfelüknél. Bár annak igen kicsi a valószínűsége, hogy a Mercedes az összes futamot megnyeri idén, nem tudnék olyan pályát mondani, amin a Ferrari gyorsabb lehet. Ez a bajnokság már elúszott számukra. Most van bő fél évük kitalálni, hogy hogyan tovább, hiszen úgy látszik, hogy Arrivabene menesztése nem oldotta meg a gondokat. Valahol máshol kell keresgélni…