Mint azt bizonyára mindenki tudja, Fernando Alonso az év végén befejezi Forma-1-es pályafutását. Életrajza, eredményei száz helyen fognak megjelenni, így ezeket fölöslegesnek tartom leírni. Inkább a véleményemet, emlékeimet osztom meg veletek a Forma-1 egyik legjobb versenyzői és legrosszabb csapatválasztási képességével rendelkező világbajnokáról. Az első részben pályafutása kezdetét és a Renault-val megnyert két világbajnoki címét tekintjük át.

2001. március 4. Egy hétéves gyerek izgatottan üldögél vasárnap hajnalban a tévé előtt, amely éppen a Forma-1 idénynyitóját, az Ausztrál Nagydíjat közvetíti. Az előző év mezőnyét természetesen fejből tudja (a 21-es rajtszámú Minardiban például Gaston Mazzacane ült - tényleg, emlékszik rá valaki?) és most izgatottan szemléli a változásokat. Azt már sok helyen olvasta, hogy az IndyCar korábbi győztese, Juan Pablo Montoya érkezik Jenson Button helyére a Williamsbe (aki a Benettonhoz szerződött). Azt is tudta, hogy Sauber a Prosttól átcsábított Nick Heidfeld mellé egy (gyerekfejjel legalábbis) furcsa nevű figurát, bizonyos Kimi Räikkönent igazolt. Az említett 21-es Minardi is gazdát cserélt, Mazzacane helyére valami Fernando Alonso került. Róla még soha nem hallott, bár sejtette, hogy egész ügyes lehet, különben nem jut el a Forma-1.ig. Figyelmét persze sokkal inkább az élen zajló események kötik le, Schumacherrel, Häkkinennel, Coultharddal a főszerepben. De azért megállapítja, hogy Alonso a 12. helyen ért célba, megelőzve a két Benettont. "Jé, nem a Minardi az utolsó!" - csodálkozik. "Akkor ez a Fernando tényleg tudhat valamit..."

A fent említett három újonc közül Montoyától várták leginkább az áttörést az egyre erősödő Williamsben. Räikkönen leginkább azzal keltett feltűnést, hogy pofátlanul fiatalon, mindössze 23 formaautóban teljesített verseny után került a csúcskategóriába, először négy futamra szóló ideiglenes versenyengedéllyel. Ja, és élete első Forma-1-es futamán rögtön pontot szerzett, ami ráadásul akkoriban még csak az első hat helyezettnek járt. Kevesen emlékeznek rá, de Alonso még nála is fiatalabb, mindössze 19 éves volt azon a bizonyos Ausztrál Nagydíjon, azonban tapasztaltabbnak számított Kiminél: vele ellentétben a mostani Forma-2 akkori megfelelőjében, a Forma-3000-ben is lehúzott egy évet. Első idényében a Minardival pontszerző hely közelébe nem igazán került, azonban néhányszor megvillantotta tehetségét. Csapattársát, Tarso Marquest ronggyá verte, emellett néha elkapott egy-egy Arrowst, Benettont vagy Prostot is, ami azzal az autóval csodaszámba ment.

Érdekesség, hogy hármójuk pályafutása pont fordított módon alakult, mint azt az első szezonjuk alapján sejteni lehetett. Montoya - bár 2003-ban közel került a világbajnoki címhez - mindössze két vb 3. helyig jutott és a 2006-os szezon közepén dicstelenül távozott a Forma-1-ből. Räikkönen ugyan nyert egy világbajnoki címet, de aztán bántóan hullámzó teljesítményt nyújtott, az utóbbi években inkább hátvédszerepre kényszerült egy-egy korszakos klasszis mögött. Alonso kétszeres világbajnok lett és a szakértők szerint máig a mezőny egyik leggyorsabb versenyzője, azonban ritkán kapott olyan autót, amivel a képességeit győzelemre válthatta volna.

Az igazi áttörésre két évet kellett várni. 2003-ban került a Renault-hoz és azonnal letette a névjegyét: első pole pozíció és dobogó Malajziában, aztán első győzelem a Hungaroringen. Innen mindenkinek az maradt meg, hogy  lekörözte az akkor ötszörös világbajnok Michael Schumachert (könnyeket csalva a fent említett kissrác szemébe), de a 3. helyezett Montoya is fél percet kapott tőle, a másik Renault-t vezető Jarno Trulli pedig szintén körhátrányban ért célba. Ekkoriban kezdett formálódni a Flavio Briatore-Pat Symonds- Fernando Alonso-tengely, melyhez egy év múlva - a nagy névnek számító Mike Gascoyne helyére érkező - Bob Bell is csatlakozott. Összeáll tehát egy hasonló szerkezet, mint ami a Ferrarinál végül elhozta a - korábban soha nem látott - sikereket. 2004-ben a mindenkit letaroló Schumacher árnyékában harmadikak lettek a konstruktőri bajnokságban, megelőzve a McLarent és a Williamst. Ekkor kezdték élcsapatként számításba venni az újjáalakuló Renault-t.

A 2005-ös év komoly változásokat hozott a Forma-1-ben. Ekkor tiltották be a futam közbeni kerékcserét, ami egycsapásra kiütötte e nyeregből az addig sebezhetetlennek tűnő Ferrarit. A BAR-Honda pedig Dave Richards távozása miatt csúszott vissza a középmezőnybe. Ez megynyitotta a lehetőséget a Renault és Alonso előtt, aki tökéletesen használta ki a lehetőséget. Erről az idényről írtam már korábban, úgyhogy csak röviden a lényeg: noha a McLaren autója valamivel gyorsabbnak tűnt, Alonso kíméletlen precizitása sok volt Räikkönennek. Ez volt az első látványos megnyilvánulása a később Fernando védjegyévé vált kontrollált agressziónak, az erőszakosság, a higgadtság és a pontosság azon elegyének, amivel minden helyzetből ki tudja hozni a maximumot. Ugyanakkor a személyiségének árnyoldalai is kiütköztek: Kanadában felidegesítette magát azon, hogy a nála lassabb csapattársa, Giancarlo Fisichella nem engedte el, a csapat pedig nem utasította erre. Akkor sem tudott lehiggadni, amikor Giancarlo kiesett előle műszaki hiba miatt: már az első helyen állva nekivágta a falnak az autót. Ez volt egyébként az egyetlen vezetői hibája az évben.

2006-ban Schumacher kapott ízelítőt az említett kontrollált agresszióból. Alonso ezúttal 134 pontot szerzett eggyel kevesebb futam alatt. Ezt ebben a pontrendszerben egyedül Schumacher tudta felülmúlni 2004-ben, a totális uralom évében. A szezon első fele különösen meggyőzően alakult: 9 futam alatt nem végzett másodiknál rosszabb helyen! Ez egészen pontosan 6 győzelmet és 3 második helyet jelentett. Később valamelyest visszaesett a teljesítménye, elsősorban a Ferrari feltámadása miatt. Persze ehhez szükség volt a Renault gyorsaságára és megbízhatóságára, ami a csapat munkáját dicséri, a legfeltűnőbb azonban az volt, hogy Fernando nem hibázott (egyetlenegy rajtbüntetést szedett be a Hungaroringen, a szabadedzésen bemutatott fölösleges keménykedése miatt, ám ez végül nem járt mérhető pontveszteséggel), az összes pontvesztése műszaki vagy operatív hibából következett be. Schumacher ezzel szemben elkövetett néhány hibát, bár összességében igen jó szezont zárt: 121 pontjával bármelyik idényben bajnok lett volna ebben a pontrendszerben, kettő kivételével: Alonso két vb-címének évében. (Na jó, emellett 2004-ben ő maga szerzett több pontot, azonban ez a pontszám is elég lett volna neki.) Azonban még ez a teljesítmény is kevésnek bizonyult a sebezhetetlennek tűnő Alonso-Renault páros ellen. Fernando, úgy látszott, képtelen hibázni, bár a pályán kívül volt néhány emlékezetes megnyilvánulása. Monzában a sötét erők áskálódásának tulajdonította a Felipe Massa feltartásáért kapott (tegyük hozzá: erősen véleményes) rajtbüntetését. Kínában az elrontott boxtaktika után pedig a saját csapatába állt bele, mondván szándékosan szabotálják a világbajnoki harcát, mivel addigra már tudni lehetett, hogy a következő idényre a McLarenhez szerződik. Ez a mentalitás később is jellegzetessége maradt: egyrészt a pályán kívüli áskálódás, másrészt a gyermekien naiv világkép, amely mindent a jó és a rossz harcára egyszerűsít le,melyben természetesen ő képviseli a jó oldalt. Ebből a későbbiekben jó néhány konfliktusa származott. Egyelőre azonban erről szó sem volt, a nhézségek eltörpültek a sikeresen megvívott világbajnoki küzdelem mellett. Különösen nagy jelentőséggel bírt, hogy ki-ki meccsben, erőből győzte le a hétszeres világbajnokot. Ha Schumacher veretlenül vonul vissza, az igen rossz fényt vetett volna a következő versenyzőgenerációra, akik soha nem léphettek volna ki a nagy előd árnyékából. Ezzel szemben Fernando ült a Forma-1 trónján, friss kétszeres világbajnokként. Minden jel arra utalt, hogy ő lesz az új Schumacher, a sokszoros bajnok, aki megdönti a legenda megdönthetetlennek hitt rekordjait. Az élet azonban teljesen más forgatókönyvet írt...