Nem bírtam megállni, hogy ne plagizáljam a „vörös gróf” ismert emlékiratának címét, ezek a szavak ugyanis hűen visszaadják, mit gondolok a Ferencváros bajnoki esélyeiről, legalábbis a vasárnapi vesztes meccs után.  Értékelés.

A meccset illető hozzállással márpedig nem lehetett gond, már ha a szurkolók felől közelítjük meg.  Már a déli órákban, a szaharai hőségben is számtalan barátságos és szimpatikus fradistát lehetett látni a Dózsa György út környékén, akik a napszúrást sem kockáztatva igyekeztek a Puskás Ferenc Stadion jegyárusító pontjaihoz, hogy rövid sorban állás után hozzájussanak a becses tikettekhez.

A meccsre való várakozás egyébként is általánosan optimista légkörben telt el (sörsátor, nyári hétvége, jónak hitt csapat, mi kell még?), a szkeptikusabbak emlékezetében persze még élénken élt a múlt héten Pécsett nyújtott „játék”. Mindenesetre abban egyetértés volt fradista társaimmal, hogy ezen a meccsen választ kapunk arra, mennyire is vagyunk távol vagy éppen közel a Huszonkilencediktől…

Ha rosszmájú lennék, írhatnám azt is, hogy erre a kérdésre már a középkezdés után 7 perccel csattanós választ kaptunk, de ez túlságosan leegyszerűsítő válasz, és igazságtalan a csapattal szemben. Mindannyian láttuk/hallottuk, mi történt, én annyira nem hegyezném ki Ottenre a vereséget, még akkor is, ha nem csak egyszer hibázott, több bizonytalan megmozdulása is volt. Inkább az a kérdés, vajon végleg kijátszotta magát a csapatból, vagy megkapja-e a még a bizonyítási lehetőséget Moniztól? (Én utóbbira szavazok: a védősorunk továbbra is karcsú. Ezenkívül Otten – közepes képességei ellenére is- egyfajta „mentális vezér” szerepét tölti be a csapatban. És hát manapság az sem hátrány nálunk, hogy ő is holland…)

Az igazi probléma szerintem a támadásainkkal van. A leggyakoribb végkimenetelük az volt, hogy Jenner beadásait a Vidi védői kifejelik. A másik szélsőnk, Valpoort általában még beadásokig sem jutott el, vagy ha igen, gyengén sikerült. Igaz, Tuijpot mesterien ugratta ki, és a második félidő elején is volt egy nagyon szép csele, de a beadása utána szépen a kapus ölébe ment. A játéka  a régi Somáliát juttatja eszembe, éppen ezért bízhatunk a fejlődésében is.  Ezzel szemben az ellenfél támadói (elsősorban Kovács és az orbán-kedvenc Kleinheisler) sokkal gyorsabbnak, agresszívabbnak tűntek. Többször is megindultak a védőink között, lövéssel befejezve a támadást. Jennertől és Valpoorttól nemigen láttunk ilyet. (Jennernek talán egy lövése volt egy gyorsan elvégzett szabad után, ami épphogy mellé ment.)

 Tájp játéka sajnos Ferenczi Pista „fénykorára” emlékeztetett. A holland másodosztályhoz és éghajlathoz szokott gólzsák kipukkadt, a második félidőre teljesen eltűnt a mezőnyben. Azt meg mindenki láthatta, hogy a ziccereivel hogyan sáfárkodott…  Viszont Inzaghival ellentétben érzi a leshatárt, erre még lehet építeni. De összességében az új igazolásaink tegnapi játéka eléggé lehangoló volt. Annyiban bízhatunk, hogy tavaly szeptemberben, egy-két lejátszott meccs után még bizony Jennert is sokan kritizálták, aztán látjuk, mekkora közönségkedvenc lett…

És hogy mi hiányzik igazán? Sokan elmondták már, hogy Lipcsei óta nincs igazi irányítónk, okosabbat én sem tudok mondani. Holman játéka reményt keltő, voltak okos passzai, zsugái, de sokszor eltűnt a mezőnyben. Sem róla, sem az októberben felépülő Leonardóról (igen, ő sem az igazi!) nem tudom elképzelni, hogy fazont szabna a játékunknak. Ha a bajnoki cím, vagy akár a dobogó a cél, ez egyelőre még sajnos kevés. Próbáltuk nyomás alatt tartani a fehérváriakat, de ez nem sikerült, beíveléseinket játszi könnyedséggel fejelték vissza a mezőnybe. Kevés megingásukat sem tudtuk kihasználni, alig voltak jól sikerült cselek, egy-az-egyben győztes szituációk, négy-öt egymást követő sikeres passz.

Összegezve, ezzel a kerettel a dobogó már bravúrnak számítana. A bajnoki címról szóló álmodozásainkat egyelőre felejtsük el, a két fordulóban nyújtott produkció alapján ez pusztán csak illúzió és öncsalás…