Nem értek a kézilabdához! Ugyanis korábban, igencsak pesszimistán azt jósoltam, annyira kifacsaródik a „halálcsoport” meccsei során a magyar férfi kézilabda válogatott, hogy elbukja a negyeddöntőt, és nem jut a legjobb négy közé. Erre – szerencsére – rám cáfolt a társaság, mert éppen az elődöntőbe kerülésért nyújtotta a leginkább meggyőző teljesítményt, a játékosok akkor koncentráltak a legpontosabban, amikor a legnagyobb szükség volt rá, mert kár tagadni, hogy bármilyen csapatsportágban egy torna legfontosabb összecsapása a negyeddöntő. Persze ez a „csoda”, amit Izland ellen tett a Mocsai legénység, amint láttuk a tévében élőben jó pár tízezren ebben az országban, csak hajszálon múlt, de úgy is mondhatnánk, Fazekas Róbert ruganyosságán, laza lábizomzatán, ám valljuk be, Snorri Gudmundsson „teszetoszaságán” is.
Egy profinak ilyen téthelyzetben tilos, hogy megremegjen a keze, tilos, hogy melléfogjon, mert ugye a büntetőt csak rosszul lehet lőni. Snorri barátunk meg hihetetlenül gyengén lőtte. Pár másodperc alatt – majd a ráadásban – megfordult a világ, a nyolcadik hely baljóslatából az éremszerzés csillogó ígérvénye lett, és örök érvényű mondás, a bravúrtól szárnyakat kap egy csapat, főleg, ha olyan egységesek, mint Lékaiék.
Bezzeg a vízilabdázók elátkozzák ezt a napot. Én meg a nemzetközi szövetséget. Váltig állítom, bár bizonyítani sohasem tudom majd, az olimpia előtt körüzenet ment a játékvezető testület Londonban közreműködő tagjaihoz: Magyarország nem nyerhet negyedszer is olimpiát. Nem is nyernek. Az a két emberfia, aki nem edzői minőségben sétál fel és alá a medence partján, szépen elintézte az olaszok elleni meccset. Mert parancsot kaptak, és a jó katona engedelmeskedik. Szép is lenne, ha ellenállna, elvégre a karrierjével játszik, a jövőjét áldozná fel, így hát beáll abba a sorba, amit a nagyhatalmú, pénzéhes sportági zsarnokok meghatároznak. Tessék csak visszanézni a mérkőzést, a kiállítási mutatókat, az igazságtalan szándékos ítéleteket, amikkel a mieinket sújtották. És az ilyen „játékvezetői egyoldalúság” egy mégoly képzett és tapasztalt gárdát is megzavar, amelynek három olimpiai arany csüng a vitrinében.
Meggyőződésem, hogy a játékvezetői ténykedés feletti idegeskedés miatt tompult a védekezés, hiányzott a „célzóvíz” és jött a vereség. A játékvezetők pedig teljesítették a feladatot, kiejtették a Kemény-legényeket, és szépen odatartják majd a markukat a megérdemelt jutalomért. Ráadásul, amikor nyilatkozni kellett, mindenki csak udvariaskodott, igaz, nehéz szívvel, vagy burkoltan célozgatott a bírókra, vagy kereste a szavakat, és dadogott azért, mert nem mondhatta ki az igazságot. Egyedül Varga Tamásnak volt elég vér a „pucájában”, hogy kijelentse, bizony az a két fickó, onnan, kívülről alaposan beleszólt a meccs kimenetelébe. Jó lenne már végre, ha tényleg azt nyilatkoznánk, ami a szívünkből jön, és nem kellene attól félni, mi lesz, ha elmarasztalnak egy-egy szidalmazás miatt. Ezek után egyértelmű számomra: a földkerekség legkorruptabb csapatjátéka a vízilabda, ebben méltó társa lett az ökölvívásnak és a birkózásnak! Ugye kedves sípmester sporttársak?!
Ja persze, hogy ki ne felejtsem, összelapátoltunk azért ezen a napon két szép elsőséget is. Igazuk van azoknak, akik hangoztatják, manapság annak, aki a legmagasabb csúcsokra hajt, felettébb elkél a pszichológusi segítség. Dombi Rudolf és Kökény Roland tökéletesen választott. Saját edzőjük a szakmai tanácsok mellett szakszerű „lelkifröccsöket” is osztogatott nekik. Szilárdi Katalin civil szakmáját a vízparton sem dobta el, hanem szervesen felhasználta, ezzel óriási pluszt adott az olimpiai bajnokság kivívásához. Tisztelet neki! A női kajak négyes pedig átbillent a határon. Húsz esztendő kellett hozzá, a német-magyar kitartó versengésben négyévenként valahogy mindig a germánok diadalmaskodtak. Most azonban lehullott a csillaguk, a magyaroké meg visszakerült méltó helyére.
Hajrá többiek!