Miután a szombati versenynap nem sok egyéni magyar érdekeltségű eseményt hozott – azért ott volt az úszóviadalok slusszpoénjaként a férfi vegyes váltó nagyszerű ötödik helye –, érdemes néhány szót ejteni a csapatsportágakról.

A tények igencsak makacsok. Férfi és női vízilabdázóink, valamint férfi kézilabdázóink a csoportküzdelmek során eddig tizenegyszer léptek pályára, vagy csobbantak vízbe, és mindössze négyszer győztek. A sikerek mindegyike voltaképpen papírformaként kezelendő, azaz korábban is bekalkuláltuk a két pontot. Bravúrt, komoly, nemzetközileg is meghökkentő eredményt viszont még nem láttunk tőlük.

Az olimpia előtt beszélgettem egy ismerősömmel, aki kérdezgetett az éremesélyekről. Felsoroltam néhányat, és amikor nem említettem meg a vízilabdázókat, kíváncsian nézett rám, azt hitte, kifelejtettem őket. Nem, mondtam: mind a két csapatunk a bronzmeccsen fog elvérezni, a férfi kézisek pedig annyira „megszédülnek” majd a kegyetlen csoportküzdelmek során, hogy a negyeddöntőben megálljt parancsolnak nekik és maximum az ötödik helyig menetelhetnek.
Úgy tűnik, nem jártam túl messze az igazságtól, s tartok tőle, ez még rosszabb lehet. Kemény Dénes társaságában például nem bízom. Cáfoljanak rá, de nem érzem bennük az erőt. A tehetség vitathatatlan, a tudás egyértelmű, mégis, a forma, a „spiritusz”, a téthelyzetekben való koncentrálás hiányzik belőlük. A védekezés pedig „ablakban”, Szécsi és Nagy korábban két világversenyen együtt nem kaptak be ennyi gólt – hogy egy brit átejtsen, ez horribile dictu – egyszóval félő, ha Kásásékat a sors a horvátokkal hozza össze a nyolc között, oda lehet az éremálom, meg a negyedik diadal lehetősége.

Férfi kéziseink „dettó”. Mocsai Lajos hiába vérbeli stratéga, hiába ott a fejében az egész taktikai repertoár, ha azt nem tudja átplántálni a fiúk agyába és kezébe. Ráadásul a csúfos spanyol „zakó” alkalmával a korábban mutatott elszántság is elszállt, híre-hamva nem volt az akaratnak, e nélkül viszont vajmi kevés remény kínálkozhat a bravúrokra. Sőt, a szerbek következnek, és ki-ki meccsen, saját bőrünkön tapasztaltuk már sokszor, milyen az a délszláv virtus.

A legtöbbet Merész András lányaitól várok. Bízom benne, átvergődnek valahogy az oroszokon, elég lesz úgy, ahogy azt a kínaiak ellen tették, vagyis az utolsó pillanatban billennek át a holtponton, mert az elődöntőben tényleg bármi megtörténhet és akkor negyediknél rosszabbak már nem lehetnek.
Összegezve: kártyanyelven szólva eddig terített betli a csapataink teljesítménye. Ahhoz, hogy ebből legalább piros ultit hozzanak ki, azaz náluk legyen az adu és a végén üssenek is vele, iszonyatos nagy formajavulás kell.

Beszélnék még Káté Gyuláról. Minden tiszteletem az övé, hogy harminc évesen is az amatőrök táborában maradt, mert jómagam semmire se becsülöm, mélységesen lenézem a profi bokszot, ugyanolyan cirkusznak tartom, mint a pankrációt, elképesztő humbug az egész, tehát szurkolok mindenkinek, akik minél tovább tartják magukat a „fejvédős” korszakban. Káté is így tett, nagyon vágyott az olimpiai éremre, de most is ráfizetett. Négy ötkarikás meccs adatott neki, kétszer az első körben búcsúzott, ezúttal meg egy olasszal szemben a második fordulóban másfél meneten keresztül „bealudt”, így hiába csépelt eszeveszetten a harmadikban, a világ – és Európa bajnoki medálok mellé nem tudott egy olimpiait is begyűjteni. Sajnálom!