Van abban némi szomorú sorsszerűség, hogy a világ egyik legismertebb - gyilkossági ügye kapcsán pedig talán már a leghírhedtebb - parasportolója, Oscar Pistorius büntetőpere éppen a téli paralimpia idején zajlik Dél-Afrikában. Miközben a hatszoros paralimpiai bajnok napok óta húzódó bírósági meghallgatásáról érkező hírek, a sportoló hányással (is) tarkított megpróbáltatásairól tudósító fényképek megtöltik a világsajtót, sajnos jóval kevesebb figyelmet kapnak a havas-jeges parasportok képviselő Szocsiban. Pedig március hetedike óta zajlanak az ő ötkarikás versenyeik is, amelynek során öt sportágban (alpesi sí, biatlon, sífutás, jégkorong, curling) összesen 72 versenyszámban avatnak bajnokot.

Bár az interneten, a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) oldalán lehet követni az eseményeket, magyar versenyzők hiányában idehaza nem sok mindent látunk-hallunk az eseményekből, pedig hősök (azért ismerjük el, a kiváló futó, a két műlábbal versenyző Pistorius is ebbe a kategóriába tartozott tavaly februári szerencsétlenül alakuló „ügyéig”) most is születnek szép számmal. Itt van például a kanadai sífutó, a Világkupa mezőnyből is jól ismert Brian McKeever, aki a látássérültek között már két aranyérmet is begyűjtött. A 34 éves sportoló a látásvesztést, részleges vakságokat eredményező ún. Stargardt-szindrómával küzd, ennek ellenére a Salt Lake Cityben szerzett győzelmei, majd torinói és vancouveri sikerei után Szocsiban immáron a nyolcadik (20 km) és a kilencedik (1 km) paralimpiai bajnoki címét gyűjtötte be. A kanadai sífutó 2005 óta több - főleg Kanadában rendezett - Világkupa versenyen is elindult, s bár pontot nem szerzett, a 2007-es szapporói világbajnokságon, 15 km-en elért 21. helyezése azonban így is kiemelkedő eredménynek tekinthető.

Az öröklött betegségnek számító Stargardt-szindrómában az ideghártya külső rétege pusztul el, McKeever 19 éves korától kezdve (ebben a betegségben meglehetősen késői korban) fokozatosan veszítette el látását. Minimális perifériális látással rendelkezik és valamennyire tud is tájékozódni, de a paralimpiai versenyeken így is szüksége van vezetőre. Korábban bátyja, a naganói olimpián sífutóként szereplő Robin kísérte versenyek közben, Szocsiba viszont már Erik Carleton és váltótársa, a szintén Világkupa-menő Graham Nishikawa kísérte őt a futamok közben. Az időnként biatlonban is szereplő McKeever képességeit jelzi, hogy a vancouveri olimpián benevezték őt az 50 km-es sífutó versenyre is. Na, nem a paralimpián, mert ott ilyen hosszú verseny nincs. Az ép sportolók versenyére nevezték be, ami még akkor is nagy szó, ha az utolsó pillanatban végül kimaradt a csapatból (ezt azóta is élete legnagyobb csalódásának tekinti), mert inkább a korábbi versenyeken már jól szereplő kanadai sífutók kaptak helyette részvételi esélyt.

Pedig ő lehetett volna az első olyan téli sportoló, aki egyazon évben olimpiai és paralimpiai részvétellel is büszkélkedhet. A nyári sportágakat figyelembe véve is kevés ilyen sportoló létezik (magyar részről a vívó Szekeres Pál neve említhető meg, de ő nem egyazon évben szerepelt olimpián és paralimpián), közülük is a legismertebb a műlábakkal futó Oscar Pistorius, aki hat paralimpiai bajnoki címe mellett a leginkább talán azzal hívta fel magára a világ figyelmet, hogy két éve a londoni olimpián az ép sportolók között is elődöntőt tudott futni 400 méteren. Barátnője tavaly februári - máig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett - meggyilkolása miatt viszont kegyvesztetté vált, jelenleg is zajló bírósági tárgyalásának kimenetele teljességgel megjósolhatatlan. Ennek tükrében talán a vancouveri olimpiáról az utolsó pillanatban lemaradó McKeever sem bánja annyira, ha elmarad a dél-afrikai futóval való párhuzamba állítás…

Ki-ki más és más emléket raktároz el a londoni olimpiáról, örökbecsű momentumokat, felejthetetlen pillanatokat, amikre még évek, sőt akár évtizedek múltán is emlékezni lehet. Jómagam is igyekeztem egyfajta összegzést megvonni a játékok befejezése után, íme, hát az én legszebb pillanataim jegyzéke.

Az első helyre mindenképpen Risztov Éva győzelme kerül, és férfiasan bevallom, ez volt az egyetlen aranyszerzés a nyolc közül, amin igazán elérzékenyültem. Nem csupán a hihetetlen izgalmai, a váratlansága miatt, hanem azért is, mert jól tudtam, milyen kacskaringós utat járt be ez a nagylány, míg a legnagyobb dicsőség kapujába érkezett.

Másodikként a cselgáncsozókat emelném ki. Peking óta egyre jobban szeretem ezt a sportágat, most már nem okoz különösebb nehézséget első blikkre megkülönböztetni a jukó értékű akciót a vazaritól, és persze szurkolok hazánk képviselőinek. Csernoviczki Évát és Ungvári Miklóst csodáltam, Joó Abigélt viszont iszonyatosan sajnáltam, és máig váltig meg vagyok győződve arról, hogy az amerikai lány szándékosan okozott sérülést neki.

Harmadik a sorban Usain Bolt. Nos, ő egy elképesztő figura, de azt hiszem, kár ragozni. Mint egy óriáscsecsemő, úgy viselkedik, ám ezt semmiképpen sem lehet önteltségnek, nagyképűségnek nevezni, egyszerűen ő egy karibi csibész, egy mindig minden körülmények között mókázó fickó, aki képes még a fényképészek fotóapparátját is elkobozni pár percre, hogy mosolyt csaljon az emberek arcára. Amit pedig a rekortánon művel, gyönyörűségesen fenomenális.
Aztán itt van ez a Ryan Lochte gyerek. Nem hiszem, hogy elégedett a két elsőségével. Ő többre vágyott, aztán kétszáz háton és kétszáz vegyesen is akkorát koppant, hogy abba a NASA teljes Houston-i központja beleremegett. Elszámította, túlvállalta magát, nem vette észre, hogy ő még korántsem Michael Phelps-szint, és sosem ér fel addig.

Bradley Wiggins is érdekes srác. Azzal a nagy pajeszával úgy fest, mintha valami hetvenes évekbeli diszkó-egyvelegből pottyanna a bringa nyergébe, de hát Angliában adnak a divatra is. Kicsit kár, hogy a pályakerékpározást felcserélte az országúti tekeréssel, így aztán aranyérmeket vesztegetett el, bár ő ezt aligha bánja, elvégre pénztárca-értelemben az időfutam-diadala jobban kamatozik, mint az egyéni üldözőversenyé.
No és a kínaiak. Sohasem szimpatizáltam velük, az egyébként valóban kiválónak számító memóriámat is próbára teszik a Csung, a Vang és a többi nevek, meg hát annyian vannak… Talán az irántuk táplált ellenszenvem is diktálja, én szerencsének mondom, hogy nem nyertek Londonban ötven aranyat, sőt még a negyvenes határt sem érték el, és biztos, hogy a sportsikerek hátterében megannyi susmus lakozik, azaz felettébb nem tűnnek „tisztának” a sportolók. De ugyanez mondható el a kazahokról, gyanús az a sok női súlyemelő nyertesük, valószínűleg nem csak a dúsgazdag államelnök által ígért fényes jutalom motiválhatta őket.

Ami nem tetszett még az olimpián, az a bíráskodás. Legyen az birkózás, dzsúdó, vízilabda, vagy egyéb csapatsportág, a versenyzők felkészültségét nem érte el a játékvezetők szakmai tehetsége. De sejthető az ok: nem az kerül a tűz közelébe, aki igazán nagy talentum, hanem az, aki nyom, szúr, hajbókol felfelé, agyafúrt módon igyekszik a vezetők kegyeibe kerülni, és a „nagyurak” pedig buzgón osztogatják nekik a parancsokat, kit, kiket kell előnyhöz juttatni, ki az aki „tejelt” a szövetségeknek, szívességet tett, és azt viszonozni kötelesség. Így kerültek alacsonyabb kvalitású bírák fontos döntések hozóivá és szurkolói mérgelődések okozóivá.

De ne legyen csúnya a végszó, hát inkább valóban arra emlékezzünk, ami Londonban szép volt, magyar sikerekre, atlétikai és úszó világrekordokra, hihetetlen teljesítményekre, nagy visszatérésekre, felemelő pillanatokra.
Rio de Janeiro már hívóan integet a távolból…
 

Minden öttusaverseny alfája és omegája a lovaglás. Hozhat a konyhára a vívás akár ezer pontot is, úszhatsz kitartóan és gyorsan kétszáz métert két percen belül, ha „kinyiffansz” az akadályok előtt és fölött, akkor véged. Mert ugye nem csak rajtad múlik a végjáték, ott üget alattad a derék hátas, a kiváló, vagy éppen kevésbé kimunkált tehetséggel rendelkező négylábú, és ha ő bemondja az unalmast, akkor hiába harcolták addig. Hány és hány esélyes bukott már – a szó szoros értelmében is – ezeken az alkalmi díjugrató pályákon, hányszor és hányszor makacsolta meg magát a jószág egy-egy számára bevehetetlennek vélt „vár” előtt, hogy automatikusan érkezzen az a fránya pontlevonás. Emlékezzünk csak Pekingre, ott biz’ a kínaiak alaposan elszámolták magukat, meg a lovak képességeit, néhány silány kanca és mén is „bekerült a csapatba”, aztán persze kifogtak a sportolókon. Így végül ez a négy évvel ezelőtti versenyszám nem a dicsőségkönyvekbe került be, hanem az Eurosport „Zap” humoros összeállításába.

Most viszont egészen más volt a helyzet. Azért a britektől elvárható, akiktől ugye maga Széchenyi István is kapta az ihletet, hogy ha már egyszer olimpiát rendeznek, ne blamálják magukat selejtes lovakkal. Nem is tették: aki a férfi öttusázók közül hibázott, bizony csak magát, saját félelmeit okolhatta. Nem úgy tett a két magyar legény, Kasza Róbert és Marosi Ádám is tökéletes hetvenöt másodpercet produkált, különösebb megingás nélkül, magabiztosan teljesítették a pályát a nyeregben. Nem csoda, ha Marosi bő másfél órával később kiharcolt szépséges bronzérmében ennek a precíz lovaglásnak is óriási szerepe volt.

Miközben Marosi az érmét mustrálta a dobogón egy ifjú anyuka szépen nyugodtan betette a polcra a többi közé a bronzmedált. Számára nem jelentett újdonságot mindez, sőt, fényesebbre vágyott, és a szurkolók százezrei is legalább az aranyat követelték tőle. Biztos, hogy amikor Janics Natasa „csak” harmadikként lapátolt a célba a kajak egyes sprintszámába, sokan mérgükben verték a tévé előtt az első kezük ügyébe kerülő tárgyat, asztalt, széket, esetleg a készülék tetejét. Csalódottság lett úrrá a fél országon, mert elkényelmesedtünk az elmúlt tizennégy nap gyönyörűségeitől, és már minden egyes hazánkfiától, aki az olimpia hajrájában rajtol, aranyat várnak. De hát, ilyenek vagyunk. Janics Natasa ellenben már tavaly megkapta a legeslegnagyobb ajándékot az élettől, a három ötkarikás diadal mellé egy fenséges jutalmat, a kisgyermeket, és ezek után bármit is tesz, bármit is cselekszik a jövőben kétszáz vagy ötszáz méteren, nem kaphat szemrehányást, nem kaphat bántást tőlünk, laikusoktól, akik, valljuk be őszintén, azonnal felborulnánk, ha kajakba ülnénk, és úgy kellene minket kiemelni a vízből. Egyszóval: valóban örüljünk minden apró sikernek.

És kigúvadó szemekkel figyeljük Usain Boltot. Aki még nem legenda, csak egy ikon. Ezt a NOB elnök mondta róla, amikor az ikon a legendát „kóstolgatta”. No persze, a legenda, azaz Carl Lewis sem bánt éppen kesztyűs kézzel a jamaicai bálvánnyal, sőt, kétségbe is vonta, hogy tiszta eszközökkel érte el sikereit, tehát most csak visszakapta a kölcsönt az ébenfekete fenoméntól, miszerint nem „Carl Király”, hanem ő minden idők legkiválóbb atlétája. A vihar nem ül el hamar, igaz Bolt-legényt sem ez érdekelte, miközben sugárhajtású biomotorként robogott a négyszer százas váltó utolsó tagjaként, fergeteges világcsúccsal gazdagítva a rekortán világát. Ja, neki már ez a hatodik aranyérme, Lewis kilenccel zárta pályafutását, de az amerikai klasszis maximum tévén nézi a versenyeket, míg Bolt még jó pár évet lehúzhat a pályákon.

A teremkézilabda 1972-es olimpiai bevezetése óta négyszer adódott lehetőség a magyar férfiak számára, hogy az éremszerzés közvetlen közelébe kerüljenek. Moszkvában még egészen más volt a lebonyolítási rendszer, mint ma, Szöulban egy bravúros NDK elleni csoportmeccs – biztos sokan emlékeznek Hoffmann László utolsó másodpercekben bemutatott óriási bravúrjára – teremtett esélyt a harmadik helyért vívandó csatához, Athénban pedig a későbbi győztes horvát válogatott az elődöntő elejétől fogva folyamatosan oszlatta a reményt a fináléba jutásra.
Most viszont… Nos, ezúttal sem sikerült átlépni a küszöböt. Pedig a négy alkalom közül Londonban járt legközelebb a társaság a nagy álomhoz.

Csakhogy a legfontosabb pillanatokban megtorpant a legénység, megálljt parancsolt valami sejtelmes erő, amely földhöz ragasztotta a lábakat, megremegtette a kezeket, megdermesztette a mozdulatokat, és összekuszálta a gondolatokat. Igen, ott fejben is túl kellett volna esni Harsányiéknak valami metamorfózison, amit nevezhetnénk „morbus hungaricus handballicusnak”, azaz magyar kézilabda betegségnek is, a téthelyzetben való megingás történetének. Ami éppúgy sújtotta Sydneyben a félelmetesen összeeső női csapatunkat, mint 2012-ben Nagy Lászlót és társait. Bizony, ehhez az ország, sőt az egész világ összes sportpszichológusa is kevés lenne, ők is tehetetlenül tárnák szét a kezüket a tudományosan megmagyarázhatatlan fejleményekre. Tény és való, a válogatott ismét elbukta az elődöntőt, és félő, hogy a horvátokkal szemben a bronzmeccs sem alakul kedvezőbben. Bár, cáfoljanak rám, mint ahogy megtették ezt a negyeddöntőben, hátha mégis lesz másodszor is kutyavásár Budán.

Vízilabdásaink is kiváltképp szenvedtek, de ez talán érthető is. Egy velejéig csalódott társaságra jellemző minden momentum egy helyütt sűrűsödött az ausztrálok elleni összecsapáson. Az összetevők között talán a figyelem hiánya mutatkozott meg leginkább, a gyenge koncentráció olyan elképesztő hibákba sodorta a fiúkat, mint az az ominózus emberelőnyös „szitu”, mikor az „ausszi” kiállítás lejártakor egymást fogdosták az alkalmi Laokoón csoportban a magyarok, Hofi Géza nyelvén szólva a kígyó meg közben „abázott”, azaz a kenguruk földjéről érkezett legény vidáman vágta a hálónkba a labdát. De szerencsére Kásásék átlendültek a holtponton, és legalább pontszerzők lesznek, ha már nem érhetnek negyedszer a bércek csúcsaira.

Péntek este, miután így, az olimpia vége felé egyre kevesebb a magyar érdekeltség, meg aztán érdekel is, az atlétikai pályák felé kacsintottam. Ott pedig láttam egy varázslatot, négy „csokiszépség” csodálatos vágtáját. Az amerikaiak négyszer százas női váltója villámiramban, tökéletes váltásokkal érkezett meg a célegyenesbe. Carmelita Jeter, ez a combján a rekortán világának legfurább tetoválását viselő „gazella” még inkább megsokszorozta erejét, szélsebesen száguldott az utolsó métereken, amikor pedig átrobogott a célvonalon, és balra tekintett, nem hitt a szemének: 40, 82 másodperc, világcsúcs! Fantasztikus eredmény, hiszen az eddigi rekordtartó az NDK 1985-ös, Marlies Göhr és Marita Koch fémjelezte felettébb férfias futókompániája volt, és bizony azt hittük, ezt már soha senki nem dönti meg.

Akkor bizony Jarmila Kratochvílová anyó (vagy apó?) is kezdhet reszketni, hátha veszélybe kerül a közel harminc éves „nyolcszázas” világcsúcsa.

Nyolc évvel ezelőtt, az athéni olimpia ötödik versenynapján a kétszáz méteres pillangóúszást követően egy fiatal lány keservesen zokogott a televízió riportere előtt. Úgy érezte, mindenki cserbenhagyta, elérkezett a világvége, ő a legselejtesebb ember a földkerekségen. Nem viselte el a felelősség terhét, olimpiai bajnok akart lenni, ám a makacsság görcsösségbe csapott át, az aranyérem helyett egy negyedik és nyolcadik hely lett az eredmény.

Ez a lány Risztov Éva volt. Nem bírta tovább, feladta a küzdelmet. Otthagyta a medencék forgatagát, belecsöppent a civil életbe, de hamar rájött, aki annyit, de annyit áldozott a karrierjére, olyanná válik a hirtelen bekövetkezett „normál” emberi létben, mint az elefánt a porcelánboltban. Sodródott ide-oda, aztán egy balatoni öbölátúszás visszaterelte őt a rendes kerékvágásba. Debrecenbe kéne menni – adta ki a jelszót, és a „cívisvárosban” ismét rátalált önmagára. De a nyakas-lelkis, önmarcangoló kislányból felnőtt nő lett, akit már nem vetett vissza egy-két kisebb kudarc. Rálelt a hosszútávúszásra, megújult, kivirult, mint a tavaszi virág egy nagyobb eső után. Szerető közeg vette körül, nem dédelgetett sztárként, hanem szorgos munkásként kezelték, csendben készült, mindenfajta média-felhajtás nélkül.

Nem is tartották esélyesnek Londonban. Csak az ő agyában, meg egy-két hozzá közel álló személyben sejlett fel a remény, odaérhet a csúcsra a brit fővárosban, ez a girbe-gurba, bukkanókkal és mélységesen mély gödrökkel kísért pályafutás betetőződhet.

És a Hyde park tavának hideg vizében, ama 10 kilométer alatt Risztov Éva megmutatta, újra méltó egy ország megbecsülésére, egy nemzet szeretetére, olyan, de olyan teljesítményt nyújtott, amit a mégoly hűvös angolok is kitartó ovációval kísértek. Bár a magyar tévénézők százezreinek, meg ott kinn, a nézőtéren toporgó édesanyjának hátborzongatóan izgalmas perceket szerzett, ama „táblaérintést” követően már milliók szemében csordultak örömkönnyek, és olyanok is felkapták a fejüket e csodás tettre, akiket eddig hidegen hagyott az olimpia, akik nem törődtek az „ötkarika” szellemiségével, akiktől messze állt a sport, a mozgás öröme. Risztov Éva újra példaképpé vált!
A kajaklapátok is fényesen csillogtak Eton napsütésében. Kozák Danuta eszeveszett sebességgel száguldott, a pekingi első ukrán Oszipenko a táv felénél csak azt látta, hogy valaki gyorsvonatként száguld előre, és a magyar lány nem nézett se balra, se jobbra, nem törődött azzal, mit tesznek a riválisok, bízott magában, bízott az elvégzett munkában, a saját tudásában. Mint ahogy Fábiánné Rozsnyói Katalin, az öntörvényűen akaratos edzőzseni is elégtételt kapott az élettől, amikor Kammererék ezüstérmesként csaptak a célba. A tréner-asszony nem a legkedvesebb figura a vízparton, szókimondó őszintesége miatt kapott már egy pár pofont az élettől, de olyan ő a kajakban, mint Széchy Tamás volt az úszóknál. Emberileg lehet, hogy kibírhatatlan, de ha nem lenne, a magyar sport se tartana ott, ahol jár.

A női vízilabdásainkat, ezt a feltörekvő fiatal, egységes csapatot viszont roppant mód sajnáltam. Nem az ausztrálok tehettek arról, hogy nem akaszthattak bronzot a nyakukba. Megint az a két, medenceparton ide-oda sétálgató mindenható emberke szólt bele az események sodrába, amikor a szenzációsan „furmányos” utolsó másodpercben szerzett egyenlítő gólt követően a hosszabbításban már nem engedték győzni Drávuczékat. Jogtalan kiállítás, elvett labda, megint „isteni közbeavatkozás” volt, ami ellen semmit sem tehet a kéz, semmit sem tehet a láb, csak felforrhat az agy, felmehet a „pumpa”, és amikor szinte szétpattannak a méltánytalanság miatti méregtől az idegek, már elveszik a célzóvíz, nem oda száll a labda, ahová kellene.

És ezeket a folyamatokat a játékvezetők is jól tudják, ezért avatkoznak bele kívülről, indokolatlanul a meccs menetébe, ilyen módon befolyásolva a végeredményt. Kérem szépen, agyafúrt tolvajok ők, mert ellopták a bronzérmet a magyaroktól! De hát jól tudjuk, nincs igazság a medencében, csakis az a „frankó”, amit a szövetségi íróasztaloknál a sportból élő és abból meglehetősen jól élő, de a sportágat már semmiképpen sem tisztelő nagyságos urak elképzeléseiben megszületett. Aztán meg jön a parancs a sípmestereknek, és nincs visszaút… Gyomorforgató világ ez!

Nem értek a kézilabdához! Ugyanis korábban, igencsak pesszimistán azt jósoltam, annyira kifacsaródik a „halálcsoport” meccsei során a magyar férfi kézilabda válogatott, hogy elbukja a negyeddöntőt, és nem jut a legjobb négy közé. Erre – szerencsére – rám cáfolt a társaság, mert éppen az elődöntőbe kerülésért nyújtotta a leginkább meggyőző teljesítményt, a játékosok akkor koncentráltak a legpontosabban, amikor a legnagyobb szükség volt rá, mert kár tagadni, hogy bármilyen csapatsportágban egy torna legfontosabb összecsapása a negyeddöntő. Persze ez a „csoda”, amit Izland ellen tett a Mocsai legénység, amint láttuk a tévében élőben jó pár tízezren ebben az országban, csak hajszálon múlt, de úgy is mondhatnánk, Fazekas Róbert ruganyosságán, laza lábizomzatán, ám valljuk be, Snorri Gudmundsson „teszetoszaságán” is.

Egy profinak ilyen téthelyzetben tilos, hogy megremegjen a keze, tilos, hogy melléfogjon, mert ugye a büntetőt csak rosszul lehet lőni. Snorri barátunk meg hihetetlenül gyengén lőtte. Pár másodperc alatt – majd a ráadásban – megfordult a világ, a nyolcadik hely baljóslatából az éremszerzés csillogó ígérvénye lett, és örök érvényű mondás, a bravúrtól szárnyakat kap egy csapat, főleg, ha olyan egységesek, mint Lékaiék.

Bezzeg a vízilabdázók elátkozzák ezt a napot. Én meg a nemzetközi szövetséget. Váltig állítom, bár bizonyítani sohasem tudom majd, az olimpia előtt körüzenet ment a játékvezető testület Londonban közreműködő tagjaihoz: Magyarország nem nyerhet negyedszer is olimpiát. Nem is nyernek. Az a két emberfia, aki nem edzői minőségben sétál fel és alá a medence partján, szépen elintézte az olaszok elleni meccset. Mert parancsot kaptak, és a jó katona engedelmeskedik. Szép is lenne, ha ellenállna, elvégre a karrierjével játszik, a jövőjét áldozná fel, így hát beáll abba a sorba, amit a nagyhatalmú, pénzéhes sportági zsarnokok meghatároznak. Tessék csak visszanézni a mérkőzést, a kiállítási mutatókat, az igazságtalan szándékos ítéleteket, amikkel a mieinket sújtották. És az ilyen „játékvezetői egyoldalúság” egy mégoly képzett és tapasztalt gárdát is megzavar, amelynek három olimpiai arany csüng a vitrinében.

Meggyőződésem, hogy a játékvezetői ténykedés feletti idegeskedés miatt tompult a védekezés, hiányzott a „célzóvíz” és jött a vereség. A játékvezetők pedig teljesítették a feladatot, kiejtették a Kemény-legényeket, és szépen odatartják majd a markukat a megérdemelt jutalomért. Ráadásul, amikor nyilatkozni kellett, mindenki csak udvariaskodott, igaz, nehéz szívvel, vagy burkoltan célozgatott a bírókra, vagy kereste a szavakat, és dadogott azért, mert nem mondhatta ki az igazságot. Egyedül Varga Tamásnak volt elég vér a „pucájában”, hogy kijelentse, bizony az a két fickó, onnan, kívülről alaposan beleszólt a meccs kimenetelébe. Jó lenne már végre, ha tényleg azt nyilatkoznánk, ami a szívünkből jön, és nem kellene attól félni, mi lesz, ha elmarasztalnak egy-egy szidalmazás miatt. Ezek után egyértelmű számomra: a földkerekség legkorruptabb csapatjátéka a vízilabda, ebben méltó társa lett az ökölvívásnak és a birkózásnak! Ugye kedves sípmester sporttársak?!

Ja persze, hogy ki ne felejtsem, összelapátoltunk azért ezen a napon két szép elsőséget is. Igazuk van azoknak, akik hangoztatják, manapság annak, aki a legmagasabb csúcsokra hajt, felettébb elkél a pszichológusi segítség. Dombi Rudolf és Kökény Roland tökéletesen választott. Saját edzőjük a szakmai tanácsok mellett szakszerű „lelkifröccsöket” is osztogatott nekik. Szilárdi Katalin civil szakmáját a vízparton sem dobta el, hanem szervesen felhasználta, ezzel óriási pluszt adott az olimpiai bajnokság kivívásához. Tisztelet neki! A női kajak négyes pedig átbillent a határon. Húsz esztendő kellett hozzá, a német-magyar kitartó versengésben négyévenként valahogy mindig a germánok diadalmaskodtak. Most azonban lehullott a csillaguk, a magyaroké meg visszakerült méltó helyére.

Hajrá többiek!

Amikor kedden este negyed kilenc tájban a birkózószőnyegen elképesztő örömtáncot lejtett egy ferdeszemű legény, miközben magyar ellenfele könnyeit törölgetve, magába roskadva térdepelt mellette, nekem azonnal két történet jutott eszembe. Az egyik 1988-ban, Szöulban játszódott. A hetvenegy kilós ökölvívók olimpiai fináléjában az amerikai Roy Jones, a súlycsoport talán legnagyobb „ágyúja” valóságos élveboncolást tartott a házigazda nemzetet képviselő Parkon, teljes Ázsia-térképet rojtozott az állkapcsára, péppé verte, pörölyként csapkodta, mégis a végén a koreai srácot hirdették ki győztesnek. A másik: a legutóbbi bakui bokszvébén pedig az azeriek vásároltak meg – igen, kérem szépen, ez így volt szó szerint – két olimpiai aranyérmet a nemzetközi szövetségtől, és a derék bírák Londonban is ezen dolgoznak. Magyarul, ha az ökölvívásban előfordulhatnak hasonló korrupt esetek, akkor a birkózásban miért ne? Ott is kell a pénz a szövetségnek, ott is elengedhetetlenek a források, amiből eltartják magukat, amiből luxus-vacsorákra vihetik a tisztviselőket és még sorolhatnám.

Nem csoda, ha fentről ráirányítják a figyelmet az eseményekre: most ennek a koreai fiúnak, holnap az azeri srácnak, holnapután egy kazahnak kell nyerni, mert a szponzor, aki „tejel”, így kívánja. Meggyőződésem, Lőrincz Tamás is ezeknek a praktikáknak esett áldozatául. Mert milyen magyarázattal tudnánk arra szolgálni, hogy vajon miért nem adták meg az első menet végén a teljesen világos, egyértelmű és látványos akcióját, majd a „parter” helyzetben miért engedték legalább tizenöt-húsz másodpercig, hogy Lőrincz ne foghasson rá Kim derekára… Lehet, oda se kellett volna menni a szőnyeg közepére, mert eleve elintéztetett az ügy. Sajnos, itt tart a sport, szerencsére azért nem mindenhova férkőzhet be ily módon az „in medias res” isteni beavatkozása.

Minderre a sejtelmemre csak ráerősített kicsit később a magyar-spanyol női vízilabda elődöntő kimenetele. Derék olasz sípmester csak fújt és fújt, meglehetősen egyoldalúan, kénye-kedve szerint küldte ki húsz másodperces „pihikre” a magyar lányokat, előszeretettel osztogatta az ibériaiaknak az emberelőnyöket, és neki is már előre megmondták, a spanyolokat kell a döntőbe juttatni, valami okot-ürügyet biztos kitaláltak a nemzetközi szövetségben, hogy ily kegyesen nyújtsa az Oca-bandának a fórokat. Ezek az esetek pedig rávilágítanak a tanulságra: a huszonegyedik században nincsenek Robespierre-ek, nincsenek megvesztegethetetlen emberek.

A két keddi vesztes pedig a közvélemény számára szigorúan sportszerűen, a vereséget elismerve nyilatkozott. Igen, ilyenkor az udvariasság előbbre való az igazságnál. Száz százalék, hogy Lőrincz is, és Merész András szövetségi kapitány is csalást, bundát gyanít a háttérben, de ők mégsem hangoztathatják, mert megüthetik a bokájukat, visszacsattanhat rájuk az ostor. Nem mondhatják, merő szemérmetlenség volt az egész, piszokul kitoltak velünk, „dádát” mindenkinek, aki sípot vesz a szájába, és így tovább. Nekik ez a kötelességük, bármennyire is fáj a szívük, bármennyire is másként gondolják az egészet, a kamera előtt a mikrofont az orruk alá dugva előzékenyen el kell ismerniük, kikaptak. Ha aztán két perc múlva az öltözőben törik a tükör, falhoz vágva minden a kezük ügyébe eső tárgy, az már más tészta, azt már nem látja a világ.

Szomorú lettem reggelre. Megint csalódtam egy kicsit az olimpia szellemében, megint fakóbbnak látom az „ötkarika” színeit, de én kimondhatom, amit a sportolók nem tehetnek: percenként van csalás a sportvilágban, és ezek mind-mind központilag, fentről, a nemzetközi szövetségi süppedő foteleiből irányított hadmozdulatok.

Sidi Péter keményen készült utolsó számára. Ott, a kisöbű puska összetettben akart nagyot alkotni. Az utolsó edzésen szigorúan célra tartott, koncentrált, észre sem vehette, hogy mögötte enyves kezek dolgoznak. Egy értékes alkatrésznek veszett nyoma, ami nélkül nem fegyver az a fegyver. Nosza, nagy szaladgálás után sikerült valamit összeeszkábálni, nehogy kútba essen a másnapi versenyen. Ám aki egy kicsit is érdeklődött valaha a fegyverek iránt, tudhatja, az a puska már nem volt az eredeti. Nem is lett belőle a várt eredmény, a hercehurca miatt Péter gyengén lőtt fekve, feljött az állóban, de a térdelő helyzetben újra sokat rontott. Azért szétlövéssel bekerült a fináléba, az ott kiharcolt hatodik – tehát pontszerző – helyezés a körülmények ismeretében ritka nagy bravúrnak tekinthető.

Csapataink pedig alaposan megfordultak a saját tengelyük körül. Ég és föld a különbség a két teljesítmény között, amit a férfi kézilabdázók a spanyolok, majd a szerbek ellen nyújtottak. Ugyan az első félidőben jól ráhozták a „frászt” a szurkolóikra, szünet után a „kis” Mocsai vezényletével táltos paripaként száguldottak a negyvenszer –huszas játéktéren, és aztán a jottányit sem lankadó drukkerek fergeteges buzdítása közepette „behúzták” a meccset, irány tehát a negyeddöntő. No persze azért ettől nem változik meg a világ, nem lesznek „egycsapásra” éremesélyesek Nagy Lászlóék, ám a közvélemény szemében jócskán helyrebillentették a „renomét”.

Hasonlóképpen cselekedtek a férfi vízilabdások is. Ha jól emlékszem, Szécsi Zoltán nyilatkozta napokkal ezelőtt, hogy arra várnak, mikor javul fel egyszerre, váratlanul, százszázalékosan a védekezésük. Nos, az amerikaiakkal szemben erre a játékelemre fikarcnyi panasz sem lehetett. Csodálkoztam is, mikor pár percre nem figyeltem oda, az 1-0-ból rögvest 4-0 lett, onnan 10-3, a 11-6-os végeredményt látva pedig kezdhetnek félni az olaszok. No azért a Campagna-kompánia nem a berezeléséről híres, viszont most már biztos jobban tartanak a magyaroktól – mi meg reménykedhetünk egy Sydney-szintű utolsó három meccsben.

A televízió távirányítójának aktív kapcsolgatása közben, meg az olimpiai hivatalos honlapját böngészve nem kizárólag hazánk fiai és lányai produkciójára kapja fel fejét az ember. Bolt ugyebár rengeteg érdeklődőt vonz, sajátos figura, hatalmas sztár, én ugyanakkor a kis nemzetek nagy diadalait is nyomon követem.

Már az első futam óta kitartó figyelemmel kísértem a Kontidesz nevű fickó szereplését. Hogy ki ő? Kérem szépen, egy ciprusi vitorlázó. Folyamatosan ott „fogta a szelet” a laser (lézer) hajóosztály élvonalában, és az utolsó, úgynevezett „medal race” során sem lazított a „gyeplőn”, megkaparintva ezzel az ezüstérmet. Négy esztendeje, Pekingben két koronglövő fiatalember kis híján történelmet írt e megosztott szigetországnak, ám ők a végén lemaradtak a dobogóról. Kontideszt viszont nemzeti hősként fogják ünnepelni – Ciprus görög „féltekén” mindenképpen.

Vagy itt van Kirani James. Egy apró karibi szigetország, Grenada képviselője a négyszáz méteres síkfutásban. Ez a „vidék” is sokat megélt az elmúlt években, dúlt itt polgárháború is, bár Kirani barátunk aligha tölt sok időt e meseszép tengeri tájon, sokkal inkább izzad amerikai edzőtermekben, egyetemi sportpályákon. De megmaradt grenadainak, és most, Londonban, felért a csúcsra, megszerezve az első dicsőséget apró nemzetének.

A magyarok pedig lassan elkezdhetnek újra hatványozottan izgulni, hiszen nemsokára gőzerővel beindul a kajak-kenu henger.

Tornacsarnok. Londoni idő szerint pár perccel múlt háromnegyed négy. A lólengés döntőjében ötödikként szólítják a szerhez a nyurga fiatalembert. Ő az abszolút esélyes. Kétszer állt már a világ tetején, de ez az érzés egészen más. Ez olimpia. A selejtezőt elrontotta. Nagyon elszúrta. Alig-alig jutott be a döntőbe. Lám, az előbb a honfitárs megingott, leesett. Vajon ki lehet-e kapcsolni a zajt, annak a több ezer szurkolónak a buzdítását, aki nem érte szorít. Akik attól a vetélytárstól várják a győzelmet, aki utolsóként következik a sorban.

Berki Krisztián felszökken a lóra. Kezd. Magasra, nagyon magasra lendülnek a lábai, tökéletes a vándor, hibátlanok az orosz kanyarulatok. A nézőtéren pisszenést sem hallani. Annak idején, Dávid Sándor csendben maradt, míg Borkai Zsolt Szöulban a gyakorlatát végezte, most a riporter-utód is visszafogott. Már csak a leugrás hiányzik, és a lábak moccanás nélkül ragadnak a szőnyeghez. Sikerült! A háttérben a szakvezetők karja a magasban, Krisztián pedig mosolyog. Sokat sejtető mosoly.

Smith, a vetélytárs jön. Már csak ő ronthatja el az örömöt. Ne rontsa el! A gyakorlata során mindenesetre nem hibázik. Szemlátomást nem olyan látványos ez, mint a magyar fiúé, de hát más alkatú is a brit srác. Ettől még a pontozók a javára dönthetnek. Elképesztően izgalmas ez a húsz másodperces várakozás. Aztán felvillan az eredményjelzőn: Berki az olimpiai bajnok! Megvan a harmadik!

Este az atlétikai stadion. A futópályán egymást érik a nagyobbnál nagyobb sztárok, Sanya Richards, Yohan Blake, Usain Bolt, de a magyar embert momentán ők kevésbé érdeklik. Minden tekintet a kalapácsvető ketrecre szegeződik. Pars Krisztián magabiztos volt a selejtezőben. A vasi legény közelébe se érhettek akkor a riválisok. De emlékezzünk, ez a Kodzsi gyerek, kinek az anyukája magyar származású, tavaly a koreai vébén kitolt velünk. Ma éjjel ne tegye.

Krisztián első kísérletén sok múlhat. Belendíthet, ugyanakkor visszafoghat is. Hetvenkilencen túlra száll a kalapács! Reménykedhetünk? Vezet a versenyben, de a címvédő szlovén Kozmus igen közel. A második hajítás előtt kalamajka. A szlovén belevágta a „szert” a hálóba, hatan próbálják kiszedni onnan. Nem megy. Kacag a kommentátor, élcelődnek a rádióban a riporterek, még Lajka kutyát, az űrhőst is emlegetik. Nagy nehezen kicibálják az urak a golyóbist, de ez megzavarja Parsot. Másodikra sem sikerül még átdobni a nyolcvanas határt. De harmadikra igen! Ez őrjítő a többiek számára. Lám-lám, a magyar ennyire magabiztos, ilyen kiegyensúlyozott. Talán fel is adják. Nincsenek ők ott, nem tartanak azon a szinten ma, mint a szombathelyi fiú. Nem is érhetnek a közelébe. Itt a negyedik aranyérem kérem szépen, nagy az ölelkezés, Krisztián felért a csúcsra. Kap egy képet, amivel pózolhat. A fotón egy szakállas férfi, a mester, akitől az alapokat tanulta, aki megmutatta, miképpen kell bánni a kalapáccsal, megpörgetni, hogy minél messzebbre szálljon. Németh Pali bácsi nem élhette meg ezt a pillanatot, de nem feledi senki az ő munkáját.

A birkózószőnyegen is akad boldogságunk. Módos Péter ötvenöt kiló, a karfiolfülűek klubjának ő a „legkarfiolfülűbbje”. Bronzmeccset vív. Ellenfele egy dán törpe, így kell mondani, mert egy fél fejjel alacsonyabb „Csontinál”, ahogy ezt a szigetvári fickót a csapattársai becézik. Állóharcban nem tudnak fogást találni egymáson. Aztán az északi szabálytalanul használja a lábát, mire Módosé az első menet. A másodikban viszont ő késlekedik a térdelő helyzetnél, őt intik, egyenlítés. Jöhet a mindent eldöntő csata. Másfél percnyi összekapaszkodás nem hoz eredményt. A bíró egy gömbért nyúl, mintha csak alkalmi lottósorsolás lenne, és kihúzza a „zacskóból” a pirosat. „Csonti” a kedvezményezett. Ha most a dán belecsimpaszkodik a szőnyegbe, ha maximálisan kihasználja a gravitáció összes törvényét, akkor oda a harmadik hely. Meg kell pörgetni. Ha a fene fenét eszik is, akciót kell csinálni. És… kiemeli, megpörgeti! Bronzérem, szaltózás, egyszer, kétszer, harmadszor! Ilyen a magyar virtus!

Ne feledkezzünk meg a pólós lányokról sem. Tegnap azt írtam, mindegy hogyan, nyögvenyelősen, vagy lubickolva jutnak túl az oroszokon. A forgatókönyv az előbbi szerint alakul. Az összpontosítás nem hiányzik, a lövőerő nem maradt ott az olimpiai falu szobáiban, s ha van is egy-két nehezebb pillanat, a végén felénk billen a mérleg nyelve. A csapatsportokban minden olimpia legnehezebb állomása a negyeddöntő. Ezt sikeresen teljesítették Bujka Barbaráék, és fényes érem lehet a vége.
Ezek után már tényleg kit érdekel, hogy Usain Bolt utcahosszal nyerte a száz méteres síkfutást?!
 

Miután a szombati versenynap nem sok egyéni magyar érdekeltségű eseményt hozott – azért ott volt az úszóviadalok slusszpoénjaként a férfi vegyes váltó nagyszerű ötödik helye –, érdemes néhány szót ejteni a csapatsportágakról.

A tények igencsak makacsok. Férfi és női vízilabdázóink, valamint férfi kézilabdázóink a csoportküzdelmek során eddig tizenegyszer léptek pályára, vagy csobbantak vízbe, és mindössze négyszer győztek. A sikerek mindegyike voltaképpen papírformaként kezelendő, azaz korábban is bekalkuláltuk a két pontot. Bravúrt, komoly, nemzetközileg is meghökkentő eredményt viszont még nem láttunk tőlük.

Az olimpia előtt beszélgettem egy ismerősömmel, aki kérdezgetett az éremesélyekről. Felsoroltam néhányat, és amikor nem említettem meg a vízilabdázókat, kíváncsian nézett rám, azt hitte, kifelejtettem őket. Nem, mondtam: mind a két csapatunk a bronzmeccsen fog elvérezni, a férfi kézisek pedig annyira „megszédülnek” majd a kegyetlen csoportküzdelmek során, hogy a negyeddöntőben megálljt parancsolnak nekik és maximum az ötödik helyig menetelhetnek.
Úgy tűnik, nem jártam túl messze az igazságtól, s tartok tőle, ez még rosszabb lehet. Kemény Dénes társaságában például nem bízom. Cáfoljanak rá, de nem érzem bennük az erőt. A tehetség vitathatatlan, a tudás egyértelmű, mégis, a forma, a „spiritusz”, a téthelyzetekben való koncentrálás hiányzik belőlük. A védekezés pedig „ablakban”, Szécsi és Nagy korábban két világversenyen együtt nem kaptak be ennyi gólt – hogy egy brit átejtsen, ez horribile dictu – egyszóval félő, ha Kásásékat a sors a horvátokkal hozza össze a nyolc között, oda lehet az éremálom, meg a negyedik diadal lehetősége.

Férfi kéziseink „dettó”. Mocsai Lajos hiába vérbeli stratéga, hiába ott a fejében az egész taktikai repertoár, ha azt nem tudja átplántálni a fiúk agyába és kezébe. Ráadásul a csúfos spanyol „zakó” alkalmával a korábban mutatott elszántság is elszállt, híre-hamva nem volt az akaratnak, e nélkül viszont vajmi kevés remény kínálkozhat a bravúrokra. Sőt, a szerbek következnek, és ki-ki meccsen, saját bőrünkön tapasztaltuk már sokszor, milyen az a délszláv virtus.

A legtöbbet Merész András lányaitól várok. Bízom benne, átvergődnek valahogy az oroszokon, elég lesz úgy, ahogy azt a kínaiak ellen tették, vagyis az utolsó pillanatban billennek át a holtponton, mert az elődöntőben tényleg bármi megtörténhet és akkor negyediknél rosszabbak már nem lehetnek.
Összegezve: kártyanyelven szólva eddig terített betli a csapataink teljesítménye. Ahhoz, hogy ebből legalább piros ultit hozzanak ki, azaz náluk legyen az adu és a végén üssenek is vele, iszonyatos nagy formajavulás kell.

Beszélnék még Káté Gyuláról. Minden tiszteletem az övé, hogy harminc évesen is az amatőrök táborában maradt, mert jómagam semmire se becsülöm, mélységesen lenézem a profi bokszot, ugyanolyan cirkusznak tartom, mint a pankrációt, elképesztő humbug az egész, tehát szurkolok mindenkinek, akik minél tovább tartják magukat a „fejvédős” korszakban. Káté is így tett, nagyon vágyott az olimpiai éremre, de most is ráfizetett. Négy ötkarikás meccs adatott neki, kétszer az első körben búcsúzott, ezúttal meg egy olasszal szemben a második fordulóban másfél meneten keresztül „bealudt”, így hiába csépelt eszeveszetten a harmadikban, a világ – és Európa bajnoki medálok mellé nem tudott egy olimpiait is begyűjteni. Sajnálom!

Napok óta mást sem hallok a rádióban – mert az éter hullámain keresztül is követem a londoni forgatagot –, hogy mennyivel jobban szerepel eddig a magyar csapat, mint Pekingben. Szabó László kommunikációs szakember – egykor ugye ő volt a Bokros-csomag ellen tiltakozó egyetemisták vezére –, meg Dénes Ferenc sportközgazdász dicsér és dicsér, és a végén valóban elhisszük, hogy fényesebb a produkció a négy évvel ezelőttihez képest. Valóban, a magyar ember szinte kizárólag aranyérmekben gondolkozik, és e számítás alapján előbbre járunk 2012-ben. De érdemes összességében tekinteni a teljesítményt. Ugyebár a kínai fővárosban a hetedik versenynap végeztével öt érem volt a tarsolyban, négy ezüst és egy bronz. Illetve további nyolc darab negyedik-hatodik helyezés, összesen pedig 38 olimpiai pont. Most szintén öt medál virít a „Hungary” felirat mellett, és még nyolc pontszerző hely, ez pedig 41 pont. Ráadásul a két olimpia versenyprogramja kis eltérésekkel megegyezik, azaz egy-két kivételtől eltekintve ugyanazokban a számokban léptek pályára (tatamira, satöbbi) a magyar sportolók, mint 2008-ban. A különbség, a mutatók valamennyi „vertikumát” figyelembe véve elenyésző, mindössze három, azaz három olimpiai pont. Tessék tehát kissé visszább fogni az „agarakat”, tessék higgadtabban értékelni. Igaz, Gyurta és Szilágyi dicsősége sok mindent elhomályosít, és a két arany „potenciálisan” magasabb polcra teszi nemzetünket az éremtáblázaton, de mégis, hozzávetőlegesen, a teljes olimpiai csapat eredményeit tekintve megközelítőleg ugyanott tartunk, mint 2008-ban. Bár lehet, nemsokára jelentősen változhat a kép.

Tehet majd erről például Pars Krisztián. Akit közel egy órán át dekkoltattak a várószobában, míg jókora csúszással dobókörbe léphetett a kalapácsvetés selejtezőjében. A szombathelyi legény dohogott is bőszen, hogy milyen dilettáns emberek állították össze a programot, akik azt sem tudják, mennyi idő alatt versenyez le a „kvaliban” huszonegy férfiú. Aztán mérgesen odaállt a ketrecbe, és elsőre nem hajította túl a szintet. Ijedtségre azonban semmi ok, másodikra kisebbfajta erődemonstrációt tartott, könnyedén, de annál gyorsabban forgott a tengelye körül, és a szer a végén közel a nyolcvan méteres vonalhoz ért földet. Ezt kövessék le a döntőben a vetélytársak, Murofusi, Kozmus meg Ziolkowski. Akik között nincs már Tyihon. A fehéroroszt elérte a balvégzete. Hiába a Nemzetközi Sportdöntőbíróság felmentő ítélete, a NOB kérlelhetetlen: mi eltiltottuk ugye, kedves Iván? Hát akkor csomagoljon, irány haza Minszkbe, itt nincs helye! Egy komoly riválissal kevesebb.  

Bor Barnától bezzeg többet vártunk. Égre-földre hangoztatta, kirobbanó formában van, a sorsolásnál elkerülte a „nagy” Riner-t, tehát nyitott az út a döntőig a legnehezebb dzsúdósok között. Erre meglehetősen tompán küzdött, csak az ellenfél ruhájának hajtókáját markolászta, akciót alig-alig indított, a negyeddöntőben még kibillenteni sem tudta a német hústornyot, a vigaszágon pedig mintha már nem motiválta volna kellőképpen a bronz elérésének lehetősége. Az egész cselgáncs küldöttség legelszomorítóbb teljesítményét nyújtotta, még az első csatában kiesők is többet tettek. A súlycsoport olimpiai bajnokságát a franciák „Teddy mackója” nyerte, a félelmetes óriás, Riner, akitől már a tatamira való fellépéskor remeg az ember. Pedig édes egy fickó, kedves, mosolygós, barátságos, mélységesen tiszteli az ellenfelet, a sportágat, egyszóval merőben más egyéniség, mint Kayla Harrison.

Szóljuk még a „szentély” csodájáról. Federer és Del Potro a wimbledoni elődöntőben. Csak most nem hatalmas serleg a nyeremény, hanem olimpiai aranyérem. Két játszma után ikszre álltak, a döntő szett következett. Fej-fej mellett haladtak, egyszer csak a svájci mesternek három bréklabdája lett. Ha egy sima Grand Slam meccs, könnyedén beüti. De ez más, itt az ötkarika szelleme lebeg Wimbledon felett. Ettől elbizonytalanodott a sztár, és az argentin kihívó felébredt, egyenlített. Mehetünk tovább: 14-14, 15-15, 16-16… A nézőtéren tömény tapsvihar tombolt minden egyes poén után. Végül 18-17-nél tört meg a dél-amerikai, és Federer kihasználta az esélyt. Ő a döntős, ahol a hazai kedvenc, Andy Murray vár rá, aki jóval rövidebb ütközetben múlta felül Djokovicsot. Szenzációs finálé ígérkezik!

Kayla Harrison akciót indított. Hátrányban volt, hát támadnia kellett. A mozdulat nem tűnt látványosnak, csak ímmel-ámmal kereste „fent” a fogást, de a lábával nagyon agresszívan és felettébb alattomos módon zárta kettős satuba Joó Abigélt. Aztán rántott rajta egyet és mindketten a földre zuhantak. Az amerikai szinte azonnal felpattant, mint egy motolla, míg a magyar lány csak nagyon, de nagyon nehezen tápászkodott fel, bicegett, alig bírt talpon maradni. Biztos, hogy ilyen támadást, ilyen cselgáncs mozdulatokat nem tanítottak az őshazában a japán mesterek, ez már amerikai „módi”, ahol ez a fajta erőszakos, már-már a szabálytalanság határait súroló, sőt azon a limiten sokszor át is eső dzsúdó „dívik”. Ha ezt a felkelő nap országában látnák, az illető biztos, hogy soha többé nem mehetne a tatami közelébe.

Tény és való, a sérült térddel rizikós volt tovább versenyezni. De a mai szabályok tiltják, hogy ilyen semmiségekért (?), mint ami Joóval történt, igénybe vehessen bárki külső segítséget. Így ment tovább a küzdelem, aminek a kimenetele egyértelmű lett. Harrison kisvártatva be is vitte az ippont, bejutott a négy közé. Azt mondják, a cselgáncs a legsportszerűbb sportág, de láthatóan az USA-ban erre sem építenek. Az amerikai nem kezdte el vigasztalni Abigélt, sőt, a kötelező kézfogást követően a küzdőtérről lemenet „kaylán” vigyorgott kifelé, mondván, „látjátok, én voltam az erősebb, megérdemelten nyertem”. Nem, nem érdemelte meg, sőt, tettéért ki kellett volna zárni!
Kayla Harrison bő három órával később olimpiai bajnok lett. Én mondom: érdemtelenül! Joó pedig valami fantasztikus akarattal, megcáfolva mindenkit, aki a sérülést követően már nem hitt benne, a vigaszágon eldobta a lengyelt (a fájós jobb lábat aktívan használva a combdobás-technikában), hogy csak úgy nyekkent. Igaz, a bronz már nem jött össze, de a szemünkben hőssé emelkedett. Kayla ezek után már kit érdekel!

Cseh Lászlótól ezt már nagyon vártuk. Bizony ám, az első napon valami hasonló produkcióra számítottunk, aztán rettenetesen mély gödör lett az eredmény. Olyan tátongó szakadékba esett, amiből szinte lehetetlen kikecmeregni. Ő megtette! Minden mindegy alapon odaállt a kétszáz vegyes rajtkövére, repesztett egy nagyot az előfutamban, suhant egy másikat a középdöntőben, és a fináléban harmadszor. Igaz, a pillangón lemaradt, mégis a hajrában úgy otthagyta az utolsó tíz méteren a brazil Pereirát, mint Szent Pál a keleti szomszédainkat. Bronzérmes!

Vízilabdázóink végre nyertek. A laikusabb szurkoló szemében, aki csak a gólok és a varázslatos egyéni megoldások csodájában él, káprázatos összecsapássá emelkedett a magyar-román rangadó, a szakemberek viszont ilyenkor, a harmatgyenge védekezés miatt a hajukat tépik, összetörnek száz vizesflakont, szétrúgják a reklámtáblát, megpofozzák az első elébük toppanót. Egyik oldalon gyönyörűség, a másikon bosszankodás. De így van ez a modern sportban. A lényeg a két pont a zsebben, az ugródeszkáról előre lendült a válogatott, és a hátralévő két meccset kötelezően be kell húzni. Mert különben…

Kézilabda csapatunk hullámvasúton. A dánok ellen végig kiélezett csata folyt a pályán, nem kis sansz volt a pontszerzésre, a koreaiak az elején kifogtak a fiúkon igencsak szokatlan ázsiai harcmodorukkal, de Mocsai azért Mocsai, hogy megtalálja a hatásos „pirulát”, és lőn, meglett. A horvátoktól meg mindenki reszket. Para a köbön, és ha megindul a „kroát hadsereg”, nincs mentsége senkinek. Főleg egy olimpián, ahol aztán végképp nekik áll a zászló. A mi legénységünk bő harminc percig bírta a tempót, utána azt kell mondani, kocsonya módra összeesett a társaság, és még a húsz gólt sem sikerült megdobni. Hogyan lesz ebből negyeddöntő?

Végezetül a sportlövőkről: hárman utaztak el az olimpiára, és ketten közülük már pontot szereztek. Sidi Péter, a legkiemelkedőbb favorit hosszasan csatázott a saját szövetségével, pénzek után kajtatott, szponzorokat kutatott, hármójuknak külön kis klubot kreált, csak azért, hogy Londonban ne érhesse szemrehányás a fegyvereseinket. Bejött a számítás, most már neki is tennie kell érte, hogy még tökéletesebb legyen a mutató.

Széchy Tamás, onnan a mennyországi „bal kettes” felhőről letekintve, elégedetten szemlélte a kétszáz méteres férfi mellúszás londoni döntőjét. A végén pedig szélesen elmosolyodott a közelben lévő angyalok felé, jobb hüvelykujját a magasba emelve jelezte, „ugye megmondtam, hogy ez a srác olimpiai bajnok lesz”, majd elmaradhatatlan kalapját lengetve tovatűnt a ködben.
Mert Gyurta Dániel, a néhai úszópápa által kijelölt utat követve, és mestere, Széles Sándor jó tanácsaira hallgatva, hihetetlen tudatossággal, tökéletesen kidolgozott terv mentén haladva, nagy elszántsággal és tiszta hittel, maximális kérlelhetetlenséggel újfent bebizonyította, szerte a világon nincs nála jobb mellúszó a hosszabbik távon. És ebbe a precíz munkába a mégoly igyekvő, és az utolsó pillanatokban mindenkire a „frászt” hozó brit Jamieson sem kotnyeleskedhetett bele.
Aztán lihegve, csapzottan, fáradtan, épphogy kikecmeregve a medencéből olyan professzionális, éles-elmés gondolatokkal teli, egy nemzet fiatalságának üzenő nyilatkozatot adott, hogy nem csak a „hullámok hátán” nyújtott teljesítménye miatt lehetünk rá büszkék. Nm hiába említettem a hasonlatosságot Szilágyi Áron és Gyurta között, ez a modern sportolói egyéniség, ez a követendő példa!

Cseh László viszont feltámadt! Ezért az „ébredésért” kiérdemli, hogy többé ne „Lacikázzuk”. Lehet, az első napokban még kóválygott az a fej, amely nem tudta összerendezni a mozgást, ezért jöttek a kudarcok, kellett valami, talán kívülről, külső segítség, vagy belső önerősítés, esetleg mindkettő, amitől újra a régi formájában villog. Erőteljes úszás, és kétszáz vegyesen megint hozza a Phelps-Lochte „szintet”.

Örüljünk Csonka Zsófia hatodik helyének is: bevallom, a hétfői légpisztoly-verseny után magam is vártam, hogy az erősebbik számában döntőbe jut, tévés-rádiós közvetítés híján az interneten figyeltem a selejtezőt, hogyan alakul körről körre a fegyveres „mutatója”, és örömmel konstatáltam, amikor az utolsó 98-as szám is felbukkant a monitoron, Csonka nevénél pedig a hatos – amit szerencsésen meg is őrzött a fináléban.

A női pólósok megint szeduxenes-napot tartottak, de lassan, csapataink immár ötödik londoni fellépése alkalmával ezt meg is szokhatjuk. Kína „ment” három-egyre, aztán hét-négyre, már-már lemondtunk Merész András társaságáról, de fokozatosan, összeszorított fogakkal és komoly mersszel kapaszkodni kezdtek, kiegyenlítettek, majd a meccs során egyetlen egyszer, éppen az utolsó pillanatokban megszerezték a vezetést. A 11-10-es siker – hosszú évek óta nőkkel foglalkozó edzőként-sportvezetőként is állítom – tovább acélozza az egységet, növeli az önbizalmat, és biztos, hogy sok boldogságot okoznak még nekünk.

Sajnos, Mészáros Anettnek nem sikerült. Azt tudtuk, hogy következő dzsúdós fellépőink közül a ’92-es dán labdarúgó mintára a debreceni DJ-pulttól a tatamira „visszacibált” Madarász Tamásnak kevés esélye lehet (bár becsületesen helytállt), de a több, mint fél éves kihagyásból, a lehető legsúlyosabb sérülésből, keresztszalag-szakadásból felépülő kétszeres világbajnoki második lány tehetségében-képességében bíztunk. Csakhogy a huszonegyedik századi sportban már képtelenség a puszta talentummal diadalt aratni. Ha nincs erőnlét, ha nincs megfelelő munka a háttérben, elmarad az eredmény. Mint láttuk azt az ezüstéremig menetelő német Thiele ellen.
Végül: a férfi párbajtőrben bizonyos Limardo Gascon nevű venezuelai srác győzött. Hogy ez miért érdemel említést? Mert bizony az aranyérmét nyugodtan kettészelhetné, és a felét felajánlhatná a magyaroknak. Pontosabban barcelonai kardbajnokunknak, Szabó Bencének, aki nem is olyan régen hosszú éveket töltött a dél-amerikai ország szaktanácsadójaként, kiemelve elszigeteltségéből a venezuelai vívást, íme tehát, a világszínvonalra.

Hosszú Katinka elszámította magát. Végül rossz döntést hozott, és ráfizetett.
Igaz, a bajai származású úszóhölgyre hétfő este óta iszonyatos nyomás nehezedett. Egyfelől ugyebár ott volt saját kijelentése, miszerint ha nem sikerül 2 perc 10 másodpercen beül úszni a kétszáz vegyes középdöntőjét, akkor fontolgatja visszalépését a számára kedvesebb szám, a kétszáz pillangó javára – elvégre a vegyes finálé meg a „pilla” középdöntője igen közel lesz egymáshoz. A helyzetet bonyolította, hogy Verrasztó Evelyn végzett kilencedikként vegyesen, azaz egy ország várta, mikor hozza meg a „nemes gesztust”, és kerül be a csapattárs a legjobb nyolc közé, akinek így nagy álma teljesült volna. Biztos vagyok benne, hogy a magyar csapat vezetésében is komoly fejtörést okozott, és – logikailag következtetve – az egyik edzőben, Verrasztó Zoltánban „előbuggyant” az apa, azaz véleményem szerint ő is kapacitálta Hosszút, lépjen vissza a lánya javára. A másik oldalon, meg ott „legyeskedett” Katinka kedvese és mestere, Tusup „kolléga”, aki meg úgy gondolta, semmi gond nem lesz, kondival bírni kell mindkét számot. Két tűz közé került tehát világbajnokunk, és ebben a „húzd ide-húzd oda” helyzetben alulmaradt, mint láthattuk a kedd esti programban. Előbb kétszáz pillangón pottyant ki, utána meg kétszáz vegyesen lett „tökutolsó”. Azért a közvélemény ebből a belharcból – mert állítom, nagy huzavona volt – semmit sem érzékelt, mert jó ideje tudjuk, hogy a magyar válogatott kommunikációja olyan, mint a magyar rendőrségé – csak a jóról, csak a szépről szólunk. A bukások viszont ország-világ előtt történnek.

Gyurta Dániel viszi ezek után a hátán az úszócsapatot. Míg a többiek küszködnek a formájukkal, keresik önmagukat, ő repeszt a vízben. Sok hasonlóságot veszek észre közte, és Szilágyi Áron között. Nem csupán egykorúak, hanem egyéb jellemzőik is azonosak: magabiztosak, eltökéltek, céltudatosak és felettébb nyugodtak mindketten. Profi módon viselkednek. És láttuk vasárnap, ez a mentalitás aranyérmet ér.
Vízilabdázóinkat sokan – már most – temetik, holott korai még a vészharangok kondítása. Két csoportmeccs „ment el”, látni azért, hogy ez a társaság minden paraméterét tekintve már nem igazán emlékeztet a négy-nyolc-tizenkét évvel ezelőttire, bizony, be kell vallani, megöregedtek bajnokaink, de azért még mindig ők a legrutinosabbak a mezőnyben, egyedül ők tudják, milyen érzés olimpiai dobogó tetején állni, és akad egy zseniális mesterük, aki taktikai repertoárban felülmúlhatatlan. Kemény Dénes a kisagyában felépítette az egész olimpiai programot. Tudta a szíve mélyén, nem lesz, nem lehet veretlen a menetelés, becsúszhatnak bakik. Még azt is bekalkulálhatta, hogy az elején a két legnehezebb csoportmeccset is elvesztik. De tudunk felhozni példát rá a múltból, amikor gyenge rajt után dicső lett a befejezés. Szóval most le kell gyűrni a románokat, átgázolni a briteken, és eme lendülettől vezéreltetve az „amcsik” sem jelenthetnek akadályt. Az egyenes kieséses rendszerben pedig elölről kezdődhet az egész.

Végül röpke tekintet az éremtáblázatra. Kína újra arat. Sokan mondták, képtelenség megismételni a pekingi teljesítményt, az ötvenegy elsőséget, és mégis, most ugyanolyan részteljesítménynél tartanak, mint négy esztendeje. Mögöttük az USA toporog, szerintem hamarosan „beelőz”, viszont kétségtelenül meglepetés a kazahok szereplése. Lehet, hogy az „égi manna”, az ország vezetése által a bajnokoknak felajánlott elképesztő pénzösszeg hatott ennyire pezsdítően rájuk, mert már három aranynál tartanak. Akárcsak az észak-koreai „pajtások”, akik biztosan nem kapnak annyit, mint a kazahok, de a nagy vezér iránti „imádatuk” viszi előre őket az úton. Bezzeg a házigazdák törik a fejüket bőszen, mi történhetett. Hiszen a negyedik versenynap végéig még egyetlen sportolójuk nyakába sem akasztották a legfényesebb medált, ami felettébb bosszantó, háborog az egész nemzet, és ha nem érkezik hamar egy megváltó, a szigeten úrrá lesz az agónia. Lám, a németek túljutottak a holtponton – persze, elkezdődtek a lovasversenyek.
 

Nem minden papsajt - szólhatnánk az elcsépelt frázissal élve, avagy a vasárnapi részegítő boldogságot követően eljön a hétfői (ki)józanodás.

Reggel Sidi Péter a lőtéren. Neten, meg rádión követi az érdeklődő a légpuska selejtezőjét, mert képet nem adnak róla britek. A komáromi fiú rosszul kezd – az első húszból kétszer is kissé mellétrafál. Ezeknek a „kilenceseknek” hamar megjön a böjtje, mert kapkod, és hiába céloz újra egyenletesebben, a végén a sietség hibákat szül: négy éve 595 kör elegendő volt a döntőbe kerüléshez, meg utána a hatodik helyhez, most a 494 kevés. De ő maga mondja, ez a háromból talán a leggyengébb száma, és itt bizony a szerencse jobban számít, mint a precizitás – mutatja ezt például később a román Moldoveanu meglepetés-aranya is.

Szász Emese a női párbajtőrben éppen hogy, az utolsó pillanatokban szerezte meg a londoni kiutazás jogát. Kesze-kusza év áll mögötte, küszködés, de a tehetsége elvitathatatlan. Az olimpián azonban csak röpke húsz perc adatik neki. Fásultnak, tompának tűnik a koreaival szemben, vívónyelven szólva „nem találja a távolságot”, és ilyenkor a mégoly agyafúrt mester, Kulcsár Győző sem segíthet a pást végéből. Kiesés, sírás, vigasztalás.

A tatamin megint egy aprócska lányért szoríthatunk. Karakas Hedvignek sem volt sétagalopp az elmúlt pár hónap, sérülés, edzőcsere, és egy nagyon mély gödörből való kikecmergés jellemezte ezt az időszakot. Nehezen is melegszik bele, az első körben a spanyol előnyben van, de tizenkét másodperccel a „csengő” előtt szépen kivitelezett dobással billenti helyre a papírformát. A második fordulóban brazil a rivális. Szemlátomást erősebb is a világranglista negyedik, csakhogy elkövet egy óriási bakit: a földharcban szabálytalanul, direkt lábra támad, és ez a cselgáncsban tilos. A bírók videóznak, visszanézik az esetet, és kizárják Silvát. A brazil, leroskad a küzdőtérre, de a lényeg, Hédi már a legjobb nyolc között van. Ott egy román a soros. Nem túl akciódús a meccs, a támadások mind hatástalanok. Nincs döntés az öt percben, nincs eredmény a „ráadás” háromban, jöhet az a pillanat, amit Hajtós Bertalan annyira elátkozott a barcelonai fináléban, amikor a bírák a japán Kogát látták jobbnak. Most se felénk billen a mérleg nyelve. Karakas a vigaszágon. A bronzmeccsért Putyin egyik kedvencével kell mérkőzni. Tudják, az orosz „főnök” kedveli a dzsúdót, maga is űzi, és ezért a tatamin néha túlzottan is tisztelik őket. Ám Karakas nem bánik így Zablugyinával, a hosszabbításban „jukóra” hajítja, és mehet a bronzmeccsre – ahol kijön a fáradtság, mind jobban a sajog a comb, passzívabb, és ezt a francia Pavia ki is használja. Ötödik hely, három cselgáncs nap – három pontszerzés.

És este az uszoda. Debrecen átka tör elő. Mire is utalnék ezzel? Ugyebár kis magyar világunkban elképzelhetetlen, hogy ha hazánkban rendeznek egy komoly nemzetközi versenyt, arra ne élesítse formáját a sportoló, kiváltképp egy úszó. Így aztán hiába hangoztatják a szakemberek, így és úgy, „mi munkából mentünk az Eb-re”, bizony rákészültek a kontinensviadalra Cseh Lászlóék. Az eredmény meglátszik, ugyanabban a szezonban kétszer képtelenség a csúcsra járatás. Tessék csak megnézni, kik szerepelnek jól az olimpián! Azok, akik május végén messze elkerülték Debrecent, s miközben a mi versenyzőink a foghíjas mezőnyökben aratott dicsőségben fürdőztek, addig például Yannick Agnel, Lacourt, Muffat, a franciák ászai, vagy a brit Adlington szépen csendesen készültek a maguk ütemében. Londonban pedig ők állnak a dobogón, vagy közvetlenül az amerikaiak és ázsiaiak mögött – mert lehagyta a vén Európát az úszóvilág –, és nem Cseh, akinek még egy döntőbe kerülés sem adatott meg. Ezek puszta tények, és tessék elgondolkodni rajtuk.

Hétfőn egyébként a botrány sem maradt el. Az egyiket a koreaiak „csinálták” a vivásban, egy legeslegutolsó találat megadása miatti felháborodásuk és protestálásuk miatt egy órán át csúszott a program, s mire az ukrán Semjakina bevitte a győztes találatot a döntőben, már Greenwich-ben is rég túl voltak a vacsorán. A tornacsarnokban meg a japán Ucsimura alig „tántorgott” le a lóról, iszonyatos rosszul sikerült a leugrása, amit jócskán lepontoztak a bírák, mire a japánok hevesen tiltakoztak, óvtak, és persze igazat adtak nekik, ezzel a felkelő nap országának fiai a csapatversenyben a negyedik helyről „felcsimpaszkodtak” a dobogó második fokára.

Lesz ennél jobb napunk is!

Szurkolóként hatalmas boldogság egy magyar olimpiai aranyérem megélése. A riporter elcsukló hangja, a győztes magyar fiú sugárzó arca vagy éppen a boldogan ugráló honfitársaink önfeledt ünneplése ezekben a percekben hajlamos elfeledtetni velünk, hogy ez a roppant kellemes részsiker nem oldja meg a sportág háttérben húzódó strukturális gondjait.

A londoni olimpia első magyar aranyérme nem szabad, hogy elfeledtesse velünk azokat a problémákat, amelyek a gyengén sikerült kvalifikációs időszak végén felszínre kerültek a magyar vívósportban. Már most, az öröm óráiban is tartok tőle, hogy Szilágyi Áron olimpiai győzelme sokakban az "ugye mégis minden jó úgy, ahogy van" reakciót vált majd ki.

És elsősorban azokra értem mindezt, akik képesek lehetnek a sportágban oly sokak által szükségesnek tartott és rendre hangoztatott megújulási és öntisztulási folyamatok katalizálására.

Kívánom, hogy Áron aranyérme ne a gondokat elfedő szőnyeg, sokkal inkább az eddig az alá sepert szennyet kisöprő fuvallat legyen. Kedves sportvezetők, ugye így lesz?

Az olimpia első versenynapja. Több magyar sportoló mezítláb táncol a borotvaélen, aztán akad köztük olyan, aki nagyon súlyosan megsebzi önmagát – és nemzetét egyaránt, míg mások a szerencsés oldalra huppannak át.

Kezdi délelőtt Cseh László. A négyszáz méteres vegyesúszás negyedik előfutamában csobban a vízben, mellette Phelps, a zseni. Egymásra figyelnek, hogy az egyik van elől egy körömhosszal, hol a másik. A többiek bele sem szólhatnak a csatába. Vajon presztízskérdést csinálnak már most a versengésből? Az utolsó hosszon is fej-fej mellett haladnak, és az amerikai hetes századmásodperccel előbb éri el a falat. Az időeredmény azonban – aj-aj – nem valami fényes, momentán a korábbi futamban ketten is jobbat teljesítettek. Erre az utolsóban négyen is gyorsabban „lubickolnak”. A tizennégyszeres olimpiai bajnok éppen hogy ott a döntőben, a háromszoros pekingi ezüstérmes meg kilencedikként kihullik belőle. Eltaktikázták magukat? Bizony ám, az történt. Csakhogy azért ilyen rutinosan, ennyi nagy-nagy viadallal a hátuk mögött ennek nem szabad előfordulnia. Az „ötkarika” úgy látszik fejreállít mindent. Este aztán kiderül, Phelps esetében szó sem volt reggel taktikázásról: egyszerűen nem tud ma sokkal többet. Ryan Lochte játszi könnyedséggel fosztja meg trónjától a királyt, akinek érem sem jut. Hej, Cseh Laci, hová tetted az agyad?

Mohamed Aida harminchat éves. Hölgyeknél nem illik ilyen nyíltan közölni a kort, de azért a vívóknál igen ritka aki „tejfelesszájúként” ér fel a csúcsra. Aida az utolsó esélyét ragadja meg, hogy a legnagyobb versengésben odaérjen medálközelbe. A koreai Nam ellen a nyolc közé jutás a tét tőr egyéniben. Hét-hét után hosszabbítás. A kedvezmény Aidánál, már csak harminc másodperc… húsz… tizenöt… és a világranglista első ázsiai előre ugrik, szúr, beviszi a győztes találatot. Huss az álmoknak!

Csernoviczki Évát az elődöntőbe kerülésért úgy leszorította a belga van Snick, hogy dzsúdós magyar „Törpilla” – mármint a legkisebb súlycsoportról beszélünk – beájul pár pillanatra, azt sem tudja fiú-e a vagy lány. Az edző papa alkalmi pszichológusként vigasztalja, az aranyról már lemondhat, de odaérhet még a dobogó legalacsonyabb fokára. És láss csodát, az apró lány talpra áll. Egy japán jön a bronzmeccsen. A felkelő nap országa a sportág őshazája. De emlékezzünk, abban az őshazában 1964-ben egy Geesink nevezetű holland hústorony megfricskázta az alapító „atyákat”. Miért ne történhetne meg most is ez Fukumival. Az öt perces küzdelemben nincs döntés. Három perc hosszabbítás, összekapaszkodás, fogáskeresés, és ott, a szőnyeg szélén megindul Éva. Villámgyors kivitelezés, és a japán hátával éri a tatamit. Ippon! Megvan a bronz, megvan a magyar küldöttség első érme, megvan hazánk első női cselgáncsozó érme!

Berki Krisztián a lólengés selejtezőjében. Megváltóként kezelik itthon, toronymagas esélyes, sokan már odahajítanák neki az elsőséget. Holott még sosem járt a Játékokon, idegen még számára ez a forgatag. De abban a szűk egy percben a szer tetején, a kápák között profin kell viselkedni. Felszökken, elindul, és ront: apró ez a hiba, laikus szemmel észrevehetetlen, de a szigorú bírák mindent figyelnek. A gyakorlat vége, Krisztián arcán nincs széles mosoly. Tudja ő is, baj van. Jóval alacsonyabb pontot is kap érte a megszokottnál, ezzel jelen pillanatban ötödik. Csakhogy még az esti csoportban jó páran jönnek. De nincs ok a kétségbeesésre, ha felrémlett is a kiesés esélye, megnyugvás az eredmény. Maradt Berki, ahol volt, ötödikként kvalifikálta magát a döntőbe, jövő vasárnap tiszta lappal indul mindenki. Ugye ott, az agytekervényekben is letisztulnak a dolgok?!
Tóth Krisztina a pingpongasztalnál. Neki sincs több sansza már, hogy kijusson olimpiára. Ötödször indul, tudja mi a dörgés. Délelőtt alig-alig evickélt túl egy cseppet sem sportos alkatú venezuelain. Az esti programban a jóval acélosabb tajvani Csen vár rá, erre Kriszta három játszmán át parádézik, és a negyedikben meccslabdája van – ám kihagyja a ziccert. Ezzel pedig ráfizet, mert azért a „gyengébb kivitelű” ázsiaiak is mesterei a sportágnak. Csen fordít, a mindent eldöntő hetedik szettben végül 12-11-nél pörget, és nincs tovább. Tóth búcsúzott.

Öt kiragadott példa az izgalmas, és fenemód semmihez sem hasonlítható sportolói kötéltáncból ezen az ötkarikás „borotvaélen”. Bocsánat, hogy ezúttal nem beszéltem Hosszú Katinka negyedik helyéről, Gyurta Dani országos csúcsairól, Kis Gergő hatodik helyéről, Harcsa Zoltán kiváló „boxos” hajrájáról, Vezzali „nagyasszony” elődöntős zakójáról, meg Michele Frangilli olasz íjász hihetetlen idegrendszeréről.

A lepel lehullt, a talány megoldódott, a titok valósággá vált. Az angol bukmékerek a tenyerüket dörzsölték, mert se Redgrave, se Bannister, se Beckham, se akárki, hanem hét fiatalember, a jövő reménységei, a huszonegyedik század brit jövőeszménye gyújtotta meg az olimpiai lángot. De hogyan ám! Körbe-körbe villantak fel a csóvák, amelyek lassan indultak el középre, hogy ott egyetlen magasztos lánggá egyesüljenek.

És addig? Addig a megnyitó tartogatott milliónyi színt, tarkabarka mindenséget. Az elején röpke húsz percben elevenedett meg a szigetország múltja, ahogy a vidéki Angliából a Világ Műhelye lesz, hatalmas gyárkéményekkel, a nehéz munkától koszos-fáradt emberekkel, tiltakozó szüfrazsettekkel, társai hantjai felett emlékező világháborús katonákkal, Bors őrmester virágos hippiségével.

Meg a „nullanullahetes” ügynökkel együtt a helikopterből kiugró királynővel. Naná, hogy effajta csodát is prezentálnak ide az angolok – persze csak képletesen. Nem maradhat ki az ügyefogyiságában kacagtató Mr. Bean, a mesék világa, „Méripoppinsz” és „Herripotter”. Aztán itt volt a brit fiatalság, mert ezen az estén róluk szólt minden. A „rakenroll” korszaktól zenés-táncos kakofóniában jutottunk el Beatles-Stones-Sex-Pistols hangoktól kísérve a mai rap – és techno nemzedékig. Lehetetlen felsorolni innen valamennyi jelenetet, valamennyi mozzanatot, a percről-percre változó és szinte áttekinthetetlenül mozgalmas, ugyanakkor parádés előadásból.

És az elmaradhatatlan protokoll sem hiányzott. A nemzetek bevonulása, szemkápráztató ruhakölteményekben, sárga-kék pulcsis svédek, Bounty-hangulatot árasztó óceániaiak, félmeztelen ébenfekete afrikaiak, és köztük mi, magyarok is, a zászlólengető Biros Péterrel az élen. Az a híres egyetlen mondat, mely nem lehet több az államfő – jelen esetben II. Erzsébet – szájából, Coe és Rogge köszöntője, az olimpiai zászló felvonása, béke-nagykövetekkel, köztük egy bizonyos férfiú, aki előtt egykor egy földkerekség hevert – Muhammad Ali. A szent eskü felemelő pillanata, majd a láng érkezése.

Motorcsónak robogott végig a Temzén, kormányánál egy nemzet fiatalságának bálványával. Dave Beckham fékezett a stadion felé vezető híd lábánál, átadta a lángot egy másik óriásnak, aki ötszörös bajnok evezésben. Egyre felfokozottabb hangulatban kocogott be Steve Redgrave a stadionba, s mindenki, tévénézők milliói és ott a helyszínen majd’ százezren, lélegzetvisszafojtva vártuk, ki lesz az a felkent személy, akinek ez a megtiszteltetés jut.

De nem: ma nem a múlt hősei felé terelődött a figyelem, hanem jövő bajnokaira. Ahogy Melbourne-ben Ron Clarke, Münchenben Günter Zahn, Montrealban Henderson és Prefontaine, úgy Londonban sem a helyi héroszok kapták a feladatot. Hanem tizenéves sportolók, akik majd négy-nyolc-tizenkét év múlva válthatják meg a világot. Nagy meglepetés volt – és nem csak a fogadóirodáknak.

A Szent Láng ott lobog tehát mostantól tizenhét napon keresztül a brit főváros fölött. Köszöntünk Olimpia!

Sokkoló a csütörtök reggel. Jön a hír, mit jön, valósággal ömlik a netről: Kővágó Zoltán nem indulhat Londonban. Diszkoszvető éremreménységünk doppingvétséget követett el. Hogy mi? Kiderül, az eset még tavaly augusztusban történt, állítólag „meglógott” egy ellenőr elől és nem adott mintát. Erre a sértődött osztrák pasi feljelentette. Nos, ennek a kicsinyes bosszúnak lett az áldozata, ezért nem állhat Kővágó dobókörbe az olimpián. És a Nemzetközi Sport Döntőbíróság (a „félelmetes”) CAS ennek a „kivagyi” ipsének a szavára ad. Elképesztő, mik zajlanak itt a sportvilágban!
De félre most a zsörtölődéssel – hisz úgysincs értelme, a kétéves eltiltás ellen nincs fellebbezési lehetőség már – figyeljünk inkább a szombaton kezdő magyarok sorsolására. A cselgáncsozó Csernoviczki Éva éppenséggel elkerüli a japán Fukumit és a román Dumitrut. Csatázzanak csak ők a „felső ágon”, a pici magyar lány majd menetel itt az alsón. Először egy holland akad útjában – nem tűnik nehéz falatnak -, majd az elődöntőbe jutásért az annál izmosabb belga, vagy egy koreai juthat ellenfélül.

Mohamed Aida a tőrvívásban egy amerikaival kezd, aztán a nyolc közé jutásért a világranglista vezető dél-koreai Nam-mal asszózhat. Ez viszont nem éppen „csemege”.

Ja, elkezdik a férfi focisták is. Nosza rajta, máris meglepetéssel. A japánok cikáznak ide-oda, szabadnapos kamikaze módjára rontanak rá a spanyol védőkre, egy szöglet után Ocu – mármint ez a távol-keleti srác becsületes neve – neki, 1-0 Japánnak. Aztán a szigorú bíró bácsi zuhanyozni küldi – jogosan – a baszk Inigo Martinezt, emberhátrányban az ibériaiak. Mata csak matat, meg kavargat-keverget, nem sok haszonnal, a felkelő nap országának fiai ezzel szemben csillognak-villognak, hihetetlen kondícióval szaladják be az egész pályát, és bizony, így kell mondani, hülyét csinálnak a spanyol védelemből. Esküszöm, ha egy kicsit rutinosabbak legalább egy „négyest” rúgnak. Ellenben marad az az egy, de bravúr a javából.

Brazília – egy másik aranyesélyes – saját csapdájába szalad – inkább sétál – majdnem bele. Egyiptom ellen Neymar és Oscar vezérletével fél órán át varázsolnak (3-0), majd egy órán át bóbiskolnak. Közben észre sem veszik, hogy a „fáraófik” rúgnak két gólt, és sanszosak az egyenlítésre. Jó, azért Pelé utódaival effajta csúfság nem esik meg.

Bezzeg a britek. Bellamy és Giggs walesi „fajta” lévén, soha az életben nem jutna el világversenyre, most ott virítanak a nemzetközösségi mezben az Old Traffordban. Ahol se híre, se hamva a hatalmas Manchester-hangulatnak. Néha egy-egy taps, felhördülés kíséri, ahogy valósággal szenvednek a szenegáliakkal szemben. Bellamy hamar betalál, sokáig vezetnek is, de nyolc perccel a lefújás előtt érkezik az ébenfekete éjféli – bocs, háromnegyed-tizenegyes – expressz Konaté személyében és „iksz” a vége.

Hát, ha ez a három nagyágyú válogatott valóban favoritként kíván a jövőben is játszani, sokat kell még dolgozniuk. Éljen! Holnap már megnyitó!

Hegedűs Henrik - olimpiaarcai.blogspot.hu

Mínusz két nappal a megnyitó ünnepség előtt beindul a nagyüzem – legalábbis a zöld gyepen, elvégre a focisták az olimpián is külön kasztot képviselnek, naná, hogy előbb kezdenek, mint a többiek.

A sportág női szakágának biztosan van sok ezernyi rajongója szerte kis hazánkban is, jómagam nem tartozom ebbe a táborba. Valahogy ma is idegen számomra, ha a hölgyek nem kézzel, hanem lábbal nyúlnak a játékszerhez. Mindenesetre kézenfekvő tény, akad néhány szemrevaló szépség ebben a női focis fergetegben is – már aki, azért ne haragudjon a világ ellenpélda is felsorolható bőven -, meg az is vitathatatlan, a hőskor, azaz a múlt század kilencvenes évei óta igen nagy fejlődésen ment keresztül a női szakág, gyorsaságban, labdatechnikai elemekben, taktikai megoldásokban egyaránt, nem beszélve a lövőerőről.

Nos, éppen erre az utóbbi tényezőre világított rá a nap – és a torna – első góljának szerzője, a francia Thiney, aki nagyszerű lövéssel vette be az amúgy doppingügybe keveredett, de onnan hamar kikecmergett „amcsi” kapus, Hope Solo hálóját. Jól be is rezelt ettől pár percig a címvédő tengerentúli társaság, mert rögvest két percen belül jött az újabb gall-találat. Nosza rajta azonban hamar ocsúdott az USA-oldal, bizonyos Wambach kisasszony (semmiség, százharmincnál is több gólt jegyez a csillagos-sávos lobogó alatt) szépít, majd Morgan őnagysága ki is egyenlít. Természetes ez után, hogy a második negyvenöt percben fordul a kocka, Morgan után Lloyd is feliratkozik, immáron helyreállt a háromszoros olimpiai bajnok alakulat renoméja.

A többi meccsről is illene szólni azért. A svédek húsz perc alatt elintézik a dél-afrikai ötkarikás újoncokat, aztán szépen ráülnek az eredményre, de azért végül nyernek 4-1-re. Ugyanezt teszik a brazilok is Kamerun ellenében – két gyors találat -, annyi különbséggel, hogy szünet után még hármat tesznek hozzá a „terméshez”. Japán, világbajnok létére bealszik a kanadaiak ellen, ám náluk sincs veszély, 2-1-re övék a három pont. A britek – ja, ezzel kellett volna kezdeni, a házigazdákat megillette a jog, hogy ők vívják a nyitómeccset – nagy nehezen kerekednek felül egy szabadrúgásgóllal Új-Zéland hölgykoszorúján, és itt lenne egy záró szokványos tudósítás a hatodik szerdai csoportmeccsről.

Csakhogy ebből jó nagy botrány kerekedett. Történt ugyanis, hogy az Észak-Korea és Kolumbia közti „rangadó” kezdetén a játékosok bemutatásakor a Glasgow-i stadion nagy képernyőjén a derék kommunista országbeli hölgyek neve mellett a déli szomszéd lobogója virított. Micsoda szemtelenség ez – mondták egyből az északi „testvér” képviselői – hát mit képzelnek ezek az angolok (bocsánat, skótok)! Velünk aztán ne packázzanak, mi nem játszunk, ha nem kérnek azonnal bocsánatot! Kétségtelen, blamázs az egész. Hol van már 2000 szelleme, mikor a megnyitón együtt vonult a két, azonos nyelvet beszélő, de merőben más politikai elvet valló nemzettárs. Mára megint a harag az úr, és az észak-koreai ember számára nagyobb arculcsapás aligha képzelhető el, minthogy összetévesszék őt a déli pajtással. Lett is nagy bocsánatkérés, hajbókolás a rendezők részéről, sajnálkozás „hegyek”, kiengesztelés és még sorolhatnám. Meg csúszás, mintegy másfél órás, így aztán, mikor e sorokat írom, még nincs is vége a meccsnek, 1-0-ra vesztésre áll Kolumbia.

Nem kezdődik valami fényesen ez az olimpia…:(
Hegedűs Henrik - olimpiaarcai.blogspot.hu

A spanyol-ír meccs hajrájában látott-hallott ír szurkolás kapcsán ragadtam most billentyűzetet, mert ismét egy nagyszerű példát láttunk arra, ami nekem is régi mániám: Szurkolóként miért ne lehetne akkor is jól érezni magunkat, ha a szeretett csapatunk éppen kikap vagy nem játszik jól?

A sporteseményre kifizetett forintok "megtérülése" miért függ feltétlenül a látottaktól, miért nem az eseményt látogató embertől magától függ. Mert attól, ha kikap a csapat, a világ még nem dőlt össze, másnap ugyanúgy felkel a nap, de a vereség okozta letargia a mi életünket rontja el. Magyar csapatok mérkőzésien ritkán lehet az ír-spanyol végjátékhoz hasonlóval találkozni, éppen ezért tartom életem egyik nagy sportélményének a 2009-es zürichi jégkorong világbajnokság magyar-kanadai meccsét.

Azon szerencsések közé tartozom, akik kint lehettek személyesen a kloteni csarnokban és már a találkozó előtt éreztem azt, hogy kaphatunk itt akár 25 gólt is, mi akkor is végig szurkolni és ünnepelni fogunk. Szerencsére "csak" kilencet kaptunk, de így is parádés volt a hangulat (ld. lenti videót, amely a lefújás után kb. 40 perccel készült). Ahogy a csapat tagjait kis túlzással a zuhany alól tapsoltuk vissza, ahogy a svájci szervezők értetlenül és hitetlenkedve néztek ránk fél órával a meccs vége után, hogy miért nem akarunk már végre hazatakarodni. Mit csinál itt még mindig 1500 magyar, amikor most verték őket tönkre a sportág urai? Ez mind-mind megragadt bennem és azóta is rendre eszembe jut. Pedig kilenc nullára (!) kikaptunk ....

OK, tudom, hogy annak a meccsnek megvolt a külön hangulata (a magyar jégkorong azt megelőző másfél évtizedének szenvedéseivel, drámáival és a szapporói csodával egyetemben, kvázi annak következményeként), de akkor is. Miért csak akkor lehet ünnepelni és boldognak lenni, ha nyer a csapata és sikert ér el? Miért hallom szinte minden barátomtól, hogy szerencsétlen Győr miért nem tudta megnyerni a kézi BL-t, hogy Cseh Laci sohasem győzi le Phelpset, hogy ezzel a focival sohasem jutunk ki nagy tornára, stb.

És ha nem nyerte meg? És ha nem győzi le? És ha nem jutunk ki? Attól még ugyanúgy lehet örülni egy ezüstéremnek, egy szép versenynek, egy jó iramú találkozónak, nem? Mert az öröm az csak belőlünk fakad, csak mi tehetünk érte. Ha elnyomjuk a pozitívumot és mindig csak az eredmények elmaradása miatt kesergünk, az nem vezet sehová. És lehet, hogy pont ez hiányzik olykor a csapataink, versenyzőink sikeréhez is, hogy MI szurkolók (plusz média, plusz sportvezetés) ne rakjunk rájuk olyan nagy terhet, hogy igenis "nyerni kell". Tán a "mi akkor is szeretünk titeket, ha kikaptok" hozzáállás a csapatban, a sikerért megszakadó egyénekben is felszabadítaná a gátlásokat.

Ja, azért vannak ám pozitív fejlemények is itthon - ld. például a szolnoki szurkolók Eurochallenge Kupa szurkolása Debrecenben. Vagy hogy focis példát is említsek: Nekem mindig a hideg futkos a hátamon, ha az amúgy a nagy távolság miatt jó hangulatú focimeccsre manapság már kevéssé alkalmas Puskás Ferenc stadion egyik lelátójának "hajrá" kiáltására a másik oldalról tízezer torokból jön a "magyarok". Az ilyen apróságokért, ilyen pillanatokért és hozzáállásért érdemes mérkőzésre járni, szurkolni. Tán még az sem nagyon érdekel ilyenkor, ha kikapunk. Mert jól érzem magam a lelátón meccs közben és ez a legfontosabb...

Mindig bosszankodva hallom egy-egy magyar labdarúgó siker után a fellengzős nyilatkozatokat, amely szerint a következő nagy tornán majd tuti ott leszünk. Vagy legutóbb éppen az írek elleni 0-0-s "siker" utáni megszólalások dühítettek fel, amely szerint ott lenne a helyünk a lengyel-ukrán közös rendezésű kontinenstornán. Miért nem lehet néha csendben maradni és egyszerűen élvezni a pillanatot, az írek elleni biztató, támadó focit. Szurkolói szemmel valóban élvezhető találkozó volt, amely után az Eb első csoportköre szépen visszahúzott minket a földre. Miért is?

- mert az általunk idegenben legyőzött cseh válogatott simán kapott egy négyest a torna favoritjai közé erős túlzással sorolható oroszoktól

- mert a Puskás Ferenc stadionban a 0-0 ellenére játékban felülmúlt írek az Eb-n sem mentek sokra, a horvátok elleni 1-3 után fél szemmel már a hazautat tervezhetik

- mert az Eb-selejtező csoportban a mieinknek két meccsen kilenc gólt lövő hollandok csúnyán lebőgtek a nyitányon (0-1 Dánia ellen)

- mert a szintén ex-selejtező társ, az európai selejtezőkről legjobb csoport másodikként továbbjutott svédek kikaptak az előre lesajnált társházigazda ukránoktól (Seva apó 36 évesen villant kétszer).

Az utóbbi időszakban velünk kapcsolatba került válogatottak tehát egyaránt zakóval kezdték a tornát. Bár sokan azt mondják, az utóbbi hónapokban mi nőttünk fel az Eb-szintjére, most ha szarkasztikusan akarok fogalmazni, lehet, hogy a megállapítás úgy igaz, hogy mi húztuk vissza őket a saját szintünkre...

A Tankcsapda zenekar Ki csinál rendet? című számának fenti sora jutott eszembe a hétfői magyar-ír válogatott meccs kapcsán. Mivel egy vendéglátóipari egységben (kocsma) éppen kártyázás mellett néztem a találkozót, így nem állítom, hogy a 90 perc valamennyi történésére vissza tudok emlékezni, de a főbb helyzeteket azért nem mulasztottam el. Szerencsére volt magyar helyzetből is egy pár, amelyért dicséret jár a csapatnak.

De nem is erről szeretnék írni, hanem egy másik jelenség okán. Már évekkel ezelőtt sem értettem, hogy miért történik az, hogy kihagyott helyzet után a csatárnak (középpályásnak) automatikusan köpnie kell valamiért. Nem hiszem, hogy az emberi nyál termelése csak pont ezekben a pillanatokban érné el a maximumát és ez lenne a legalkalmasabb hely arra, hogy promózzuk a külvilág felé a magyaros virtust. Értem én, hogy a kimaradt helyzet mindenkit bosszant, így vagyok ezzel jómagam is a kispályás fociban. De miért kell minden ilyen alkalommal egy hatalmas nagy csulával köszönteni a nagyérdeműt. Anélkül nem lehet kibírni? Vagy ha már nagyon kell, akkor várjon a játékos addig, amíg a helyzet után 10-15 másodperc elteltével már nem őt mutatja premier plánban a kamera és akkor oldja meg a feladatot.

A leglátványosabb Németh Krisztián köpése volt, aki a kimaradt helyzete után a földön hasalva is (pedig ehhez külön fel kellett emelnie a nyakát) azzal volt elfoglalva, hogy végre köphessen egyet... Tudom, hogy kicsiny és apró dolog, de érzésem szerint ennek kiirtása is hozzátartozna a válogatott menedzseléséhez, hogy megtanítsuk, rászoktassuk a nemzeti mezt felhúzó labdarúgóinkat, hogy ne köpködjenek úton-útfélen. Lehet, hogy túl nagy kérés?

U.I: Sajnos nem vagyok optimista ebben az ügyben, mert mit várjunk az aranylábúaktól, ha Pesten nap mint nap látok autósokat, akik a saját (nem mellesleg több milliós) behemót kocsijukból az utcára, magyarul közterületre dobálják ki a cigaretta csikkjeiket. Bár tudjátok mit, ha választani kell, utóbbiakra még jobban is haragszom, mint a focistákra. Elvégre - ellentétben az öntelt autósokkal - a gyepen kívül ők nem ártanak senkinek sem....

Már az esemény felénél látszott, hogy Debrecenben bizony mindenfajta kalapunkat meg kell emelnünk a magyar úszók előtt. Az Eb vége 26 érem (közte kilenc arany !), ami akkor is zseniális, ha olimpia előtt vagyunk két hónappal és több számban is foghíjas mezőny állt rajthoz. Nem is az érmek és a sikerek miatt vagyok most boldog, hanem amiatt, mert elmondhatjuk, hogy CSAPATUNK VAN. Olyan úszók (és remélem edzőik is) kerültek most reflektorfénybe, akikre korábban kevesebb figyelem jutott. Bohus Richárd, Kozma Dominik vagy éppen Bernek Péter neve korábban csak az igazán bennfenteseknek mondott valamit, most viszont egycsapásra ismertek lettek a magyar sport világában.
 

Most már nem csak "Cseh Laci és a többiek" címszóval utazhatunk el egy világversenyre, hanem vannak többen is, akik képesek érmet (sőt ki merem jelenteni, aranyérmet) szállítani a versenyekről. Ez nem csak Lacinak könnyíti meg a helyzetét (már nem kell görcsösen a kezében fognia a sportági megmentőnek kijáró esernyőt), de a többieknek is. A 2005-ös budapesti junior Eb-n elinduló csipet-csapat (Jakabos, Hosszú, Kisgergő, 2xVerrasztó) tagjai most már felnőtt, érett úszók lettek, akik maguk is sztárnak számítanak. Szerencsére. Vannak ugyanis hősök, kiváló sportolók, akik mai divatos szóhasználattal élve eladhatóak. (Bár halkan jegyzem meg, nyilatkozni azért meg kellene tanítani őket, mert az - egyéni - szponzorokat meggyőző csomaghoz bizony ez is hozzátartozik/na)
 

Itt egy követendő minta a többi hazai olimpiai sportág előtt, akik rendre panaszkodnak az utánpótlás hiánya miatt, örökkön-örökké a lehetőségek beszűkülésére mutogatva magyarázzák saját bizonyítványukat. Kiss László szövetségi kapitány nyilatkozata árulkodó volt az Eb után, amelyben elmondta, most bizony vissza kell térni a napi 5,5-6 órás edzés adagokhoz. Aligha hiszem, hogy bármely kisgyerek álma napi 15-20 km leúszása lett volna annak idején, de az eredetileg az alapok megtanulására jelentkezők közül mégis sokan vállalják hosszú évek gyötrelmeit. Ha máshol kevés a gyerek, akkor az úszók miért tudnak ennyi fiatal tehetséget odacsalogatni magukhoz?
 

Miért nincs több birkózónk, sportlövőnk, vívónk, ökölvívónk, tornászunk, stb., akikre lehetne építeni a sportágak következő 10-15 évét. Ezekben a sportágakban is sokat kell persze dolgozni, de itt az élő példa ! Kíváncsi lennék, hogy az elmúlt években (vagy legyünk optimisták) a következő hetekben a "fejesek" közül hányan fogják felkeresni az úszósport hazai vezetőit, az iránt érdeklődve: "Hogyan csináltátok?" Gyanítom, sajnos kevesen lesznek ilyenek. Pedig itthon, a mindig szidott nehéz körülmények között is el lehet érni a világszínvonal közelébe. Még egy olyan sportágban is, ahol aztán tényleg komoly nemzetközi konkurencia van...