4-3-3. Ez önmagába véve egy igen népszerű és használható taktika az olasz bajnokságban, na de ám bizonyos feltételeknek adottnak kell lenniük hozzá, hogy sikerrel legyen művelhető ez a felállás.
Egy kis történelem :
Az 1966-os angliai világbajnokság mindenkinek másról maradt emlékezetes: számunkra Farkas János góljáról és a brazilok legyőzéséről, a portugáloknak Eusebióról, a nyugatnémeteknek Geoff Hurst vitatott góljáról, az angoloknak a máig egyetlen világbajnoki címükről, míg a futballszakembereknek alighanem a hazaiakat iránytó Alf Ramsey szövetségi kapitány zseniális húzásairól.
Ramseyt 1963-ban nevezték ki a szigetországiak főnökének, és munkába állása után kitalált egy új hadrendet, ami jelentős változásokat idézett elő.
A korábban alkalmazott formációkban nagyon fontos szerepet kaptak a szélsők, de Ramsey úgy ítélte meg, hogy neki elegendő egy kimondott szélső, akit a támadósorban szerepeltet, míg a középpályások a korábbinál egymáshoz közelebb, jóval zártabban futballoztak – így alakult ki a 4–3–3-as formáció.
A londoni születésű mester '66-ban ezzel a rendszerrel juttatta tovább a „háromoroszlánosokat" a csoportjukból.
Na de térjünk vissza a Milanhoz és a Milan-féle 4-3-3-hoz.
A Milan újabb kori történetében Leonardo kezdte el következetesen alkalmazni a 4-3-3-at. Persze korábban is voltak példák arra, hogy ehhez hasonló rendszerben futballozott a Milan, de például Alberto Zaccheroninál legtöbbször csak névleg volt 4 védő, 3 középpályás és 3 támadó; az ő csapatában az elvileg jobbhátvéd Thomas Helveg inkább volt tekinthető középpályásnak, azaz Zaccheroni 3 védős rendszerben játszatta a Milant. Carlo Ancelottinál is megjelenik a 4-3-3, de csak elvétve, ugyanis nála nemcsak a 4 védő volt kőbe vésve, hanem a legalább 4 középpályás is. Leonardo a középpályás védekezés gyengesége és az öregedő védelem miatt, na meg azért, mert a csapat legerősebb részének a brazilok alkotta támadósort tekintette, megpróbált egy támadó szellemű, látványosan, de eléggé nyíltan játszó Milant pályára küldeni. Ebből azután olyan gólzáporos meccsek születtek, mint a Cagliari elleni 4-3 vagy a Genoa elleni 5-2. És olyan megalázó vereségek, mint az Internazionale vagy a Manchester United elleni 0-4.
Az Allegri-éra 2012/13-as szezonja során a rengeteg problémával küzdő Milan szinte végig kereste a játékát (eközben „szentségtörő” módon még 3 védős rendszerekkel is próbálkozott a csapat), amit Allegri – legalábbis a játékrendszert tekintve – végül a 4-3-3-ban vélt megtalálni. A Milan végül annak ellenére Bajnokok Ligája-selejtezőt érő helyen végzett, hogy a támadósorban Emanuelson esetenként jobb oldali támadót, Boateng meg középcsatárt játszott… Végül viszonylag tartós rendszerré vált a 4-3-3, és 2013 januárjától az eredmények is jöttek: az idény végéig csak a Juventustól szenvedett vereséget (a bajnokikat tekintve) a Milan. A következő szezonban már ez sem működött: nem jöttek a sikerek 4-3-3-ban, 4-3-1-2-ben, 4-3-2-1-ben és 4-4-1-1-ben sem. Allegri távozását követően Seedorf elvetette a 4-3-3-as rendszert.
A 2014/15-ös idényben egy másik klublegenda, Inzaghi vette át a vezetőedzői posztot, és ha más nem is, az elmondható róla, hogy egy valamiben következetes volt: kezdettől fogva a 4-3-3-as rendszerben gondolkodott, még a kudarcsorozatok – 2015. január 15. és február 7. között 6 bajnokin 4 vereség, majd április 25. után három hét alatt 5 bajnokin 4 vereség – sem igazán késztették változtatásra, elveinek újragondolására, pedig a józan ész ezt diktálta volna („öngyilkossággal” felérő Poli-Essien-Muntari középpályássor a Juventus ellen). Persze próbálkozott más rendszerekkel is, de általában két gyengébben sikerült meccs után visszatért a 4-3-3-hoz.
Siniša Mihajlović 301 napos Milan-edzősége három elkülöníthető részre osztható a játékrendszerek alkalmazása szempontjából. A szerb tréner a 4-3-1-2-vel kezdett, majd két hónap múlva áttért a 4-3-3-ra. 6 meccset (és a Juventus elleni vereséget) követően végül a 4-4-2 mellett tette le a voksát, amellyel stabilabb játékot mutatott a csapat, de a szezon hajrájában teljesen szétesett a Milan. Mindenesetre ehhez a rendszerhez Mihajlović a menesztéséig ragaszkodott.
A Milan 2016 nyarán nevezte ki a Milan vezetőedzőjének Vincenzo Montellát. Montella már a nyári felkészülési mérkőzéseken a 4-3-3-as rendszert játszatta a Milannal, ezen lényegében azóta sem változtatott.
Montella a Milan alapértelmezett középpályáját Juraj Kuckával (a jobb oldalon), Riccardo Montolivóval (középen) és Giacomo Bonaventurával (a bal oldalon) képzelte el. Ennek a hármasnak a pozíciója nem nyáron alakult ki: másféle rendszerekben, de Montolivo korábban is rendre a középpálya középső embere volt (vagy egyedül vagy valakivel párban), Kucka a 3 vagy 4 emberes középpályán általában Montolivo jobb oldalán játszott (szélen vagy középen), Bonaventura pedig a 2014/15-ös szezon második felétől (miután feltűnt jobb oldali középpályásként és trequartistaként is) már egyértelműen a bal oldalon szerepelt – vagy középpályásként vagy szélsőként.
A Milannál az évek során már-már hagyománnyá vált, hogy a jobb oldal a fizikálisabb szárny. A Sacchi-Capello-korszakban olyanok játszottak itt, mint Ancelotti, Rijkaard vagy Albertini, az Ancelotti-érában pedig Gattuso vagy Ambrosini. Ezzel szemben a bal oldal inkább a kreatívabb játékosok (Donadoni, Boban, Leonardo, Serginho, Seedorf, Ronaldinho) felségterülete volt. A jelenlegi rendszerben az a Kucka játszik a jobb oldalon, aki a középpálya legerőteljesebb játékosa, ezt pedig próbálja is kihasználni: sokat ütközik, erőt demonstrál. A támadásokat ugyan igyekszik támogatni, és bár a labdával nem ügyetlen, technikai képzettsége tekintetében azért inkább Gattusóhoz áll közelebb, mint Seedorfhoz… Kucka játéka tehát inkább fizikális, ő az, aki elvégzi a piszkos munkát; erre a szerepre a szlovák játékos tökéletesen alkalmas.
A középpálya közepén a keret legrutinosabb tagja, Montolivo volt Montella első számú választása. Az immár kapitány Montolivo 2012-ben eredetileg azért került a Milanhoz, hogy az Andrea Pirlo távozásával keletkező űrt betöltse, azaz, hogy registaként hátulról mozgassa a csapatot. Idővel azonban egyértelműen védekező középpályássá avanzsált, aki leginkább a labdaszerzésekben, szerelésekben emelkedik ki. Montolivo a Milan-középpályások közül talán mindenki másnál jobban olvassa a játékot, jól helyezkedik a passzsávokba, megfelelő az ütemérzéke. Ami azonban a támadásokban való részvételét, hatékonyságát illeti, az messze elmarad a várttól. Elvileg az ő feladata lett volna, hogy a mélységi játékszervezést intézze, de ezt ittléte alatt nagyon ritkán tudta hatékonyan megoldani. Játékából szinte teljesen hiányzik a sebesség, 32-33 évesen pedig már nem is várható tőle előrelépés e téren. Igen sok esetben alkalmaz biztonsági, a leginkább kézenfekvő megoldást. Ha a védekezésében a játék olvasását lehet kiemelni nála, akkor ennek ellenkezője mondható el róla a támadójátékban való részvételével kapcsolatban. Sokszor lassan méri fel a játékszituációt, időt hagy a védelemnek, hogy reagáljon a labdáira, vagy éppen ellenkezőleg: gyakran ígéretes lehetőségnél − félve a labdaeladástól − sem kockáztat (előttünk lehet az a mozdulatsora, amikor úgy lendíti a karját, mintha indításra vállalkozna, majd meggondolja magát). A képességei alapvetően meglennének ahhoz, hogy hosszú labdákkal mozgassa a csapatot, ugyanis ezen a téren a Milan talán legjobbja, de a játékára ma már inkább a kockázatkerülés jellemző.
Egy jó 4-3-3 esetében a klasszikus széljátékot a szélső védők művelik, akiknek rengeteget kell emiatt oda-vissza rohangálniuk a pályán. Na most a következő probléma ebből fakad, hogy a védőink nem tudják a teljes mérkőzést végig sprintelni a széleken, s ha véletlenül fel is jutnak az ellenfél tizenhatosáig, akkor meg mára beadásra kifújtak a játékosok. Nézzük meg Abatét, vagy mondjuk De Scigliót, mennyire pontatlanok a végén már a beadásaik. Egyszerűen a 4-3-3-as hadrendet a jelenlegi a szélső védőink nem bírják már fizikálisan. Ez a poszt mindenek az alapja ha úgy vesszük. Ha itt elhal a játék, akkor gyakorlatilag a komplett játékrendszer elbukik. Arról meg már nem is beszélve, ha elveszítjük támadás közben a labdát, akkor egy gyors kontrából igen sebezhetőek lehetnek a srácok.
Ha a következő szezonban is a 4-3-3-takarja előtérbe helyezni Montella, akkor a szélső védő pozíciókba nagyon gyors erősítésekre lesz szüksége a Milannak!
Forza Milan!