Hatharom / Blog / Bejegyzések
Egy vb-győzelem margójára I. - Ötös
Lewis Hamilton és a Mercedes is az ötödik világbajnoki címét szerezte az idén. Ehhez a versenyző - a sportág legnagyobbjait idéző -...

Lewis Hamilton és a Mercedes is az ötödik világbajnoki címét szerezte az idén. Ehhez a versenyző - a sportág legnagyobbjait idéző - zsenialitása mellett szükség volt a csapat hibátlan munkájára is, akik szintén igen magas szinten tették a dolgukat.

 

Hát, ezt is megértük: még két verseny hátravan a 2018-as Forma-1-es világbajnoki sorozatból, de már tudjuk, hogy ki nyerte idén a címet: Lewis Hamilton. Pályafutása során ötödször. Mit is jelent ez? A sportág történetében csak ketten jutottak el eddig: Juan Manuel Fangio és Michael Schumacher. (Utóbbi ugye meg sem állt hétig, mint tudjuk.)

Hogy közülük ki volt a legjobb? (És persze ide vehetjük még Ayrton Sennát, Alain Prostot, Sebastian Vettelt és még jó pár kiváló versenyzőt.) Ezt – a szabad vallásgyakorlás jegyében – meghagyom az Olvasónak. Azt talán nem kell részletezni, hogy az egyes korszakokat lehetetlen összehasonlítani, de még azokkal is nehéz dolgunk van, akik találkoztak egymással a pályán. Egyrészt lehet, hogy pályafutásuk teljesen eltérő szakaszában jártak (a félig-meddig kezdő Hamilton a „nyugdíjas” Schumacherrel vívott néhány szép csatát, de ez nem visz közelebb a kérdés megválaszolásához), másrészt nem egyforma autókat vezettek.

És itt jön a képbe az autósport örök dilemmája: a versenyző vagy az autó az eredmény szempontjából fontosabb tényező? A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: a csapat. Igen, a közhiedelemmel ellentétben az autósport csapatsport. Épp úgy, mint a foci. Csak itt a csapattagok zöme soha nem kerül képernyőre. Ennek ellenére elengedhetetlen szerepe van abban, hogy az a csilli-villi gépcsoda, amit versenyautónak nevezünk, megépüljön, elinduljon, majd körbetaláljon a pályán, lehetőleg hamarabb, mint a többi hasonló szerkezet. Egy élcsapatnál 500-600 ember dolgozik, ami azt jelenti, hogy minden részfeladatot többen végeznek, így ki tudják segíteni egymást, ha szükséges. Ezért az egyéni képességeik nem érvényesülnek annyira markánsan, mint a hierarchia fölsőbb szintjén, bár kétségtelen, hogy a jobb szerelő gyorsabban és kevesebb hibával dolgozik, a jobb mérnöknek pedig több jó ötlete van. Egyetlen csapattag van (már a vezérkaron kívül, persze), akinek nincs helyettese: az, aki az autót vezeti.

Bár ez sem teljesen igaz. Egy csapatnak két autója van, és a főnöknek többnyire mindegy, melyik lesz a világbajnok. Láttuk a lábtörése után visszatérő Schumachert ugyanúgy félreállni a bajnoki címért hajtó Irvine elől, mint ahogy később Barrichellot az elhíresült Osztrák Nagydíjon, holott sokan mondták, hogy nem lett volna fair vele szemben, ha a csapattársa szerzett volna 20 év után vb-címet a Ferrarinak, pedig ő dolgozott érte többet.

Emiatt a versenyző valóban kiemelt szerepet kap, de az a fajta személyi kultusz, amit egy-egy jó sofőr köré épít a szurkolói lélektan, az véleményem szerint a sportág teljes megcsúfolása. Neked például van kedvenc mérnököd? Vagy csapatvezetőd? (Szerelőt már nem is kérdezek, őket tényleg csak a bennfentesek ismerik. Én is csak szegény Francesco Cigarini nevét hallottam, akit Räikkönen elütött Bahreinben.)

Ehhez képest Cristian Horner a következőt nyilatkozta 2005-ben, amikor – az egész Forma-1-es közösség legőszintébb meglepetésére – leigazolta Adrian Newey-t a Red Bullhoz: „Ha választhattam volna Adrian Newey és Michael Schumacher között, akkor is habozás nélkül Adrian mellett döntök.” Sokan a 90-es éveket is úgy értelmezték, mint Schumacher és Newey (versenyző és mérnök) szimbolikus párbaját, holott Schumi mögött végig ott állt két mérnökzseni: Ross Brawn és Rory Byrne. (Előbbi aztán Jenson Buttonnal is világbajnok lett, a legendás matrica nélküli autójával.)

Félreértés ne essék: nem Lewist akarom becsmérelni, vagy az érdemeit elvitatni: a maga posztján (hogy futballhasonlattal éljek) vitathatatlanul korunk egyik, ha nem a legjobbja, és egy percig sem kérdés, hogy megérdemli a sikert. Csupán arra akarok rávilágítani, hogy rajta kívül még több száz ember megfeszített munkája is szükséges ahhoz, hogy ő a dobogó tetején locsolhassa a pezsgőt. Bár a tervező stáb idén kikapott a Ferraritól (a futamok többségén a piros autó volt a gyorsabb, emellett a gumikezeléssel kapcsolatos előnyüket is megőrizték), az operatív részleg (az autóbeállítást végző mérnökök, a szerelők, a stratégák és igen, ide tartozik maga a versenyző is) azonban képes volt felülkerekedni az ellenfélen. Ez is érdekes: ők csak akkor kerülnek a figyelem középpontjába, ha valamit rosszul csinálnak (elrontott kerékcserék, elbaltázott stratégia). A közönség természetesnek veszi a tökéletes boxtaktikát és a hibátlan kiállásokat, holott ezekben is rengeteg munka van. Szujó Zoli találkozott egyszer az akkori legkisebb csapat, a Marussia újonc szerelőivel, akik „még csak 1000 cserénél tartottak”. A stratégia meghatározásának rejtelmeiről pedig itt olvashattok részleteket. A Mercedes ebben bizonyult jobbnak a Ferrarinál idén.

Meg persze abban, hogy Hamilton nem hibázott, sőt olykor – a csapat és a korábbi főnöke, Ross Brawn szerint – olyan teljesítményt préselt ki az autóból, amire egyik ellenfele sem lett volna képes. Én – némileg önkényesen – a hungaroringi esős időmérőt emelném ki. Noha Lewisnak is akadtak bravúros mutatványai esőben (2008. Silverstone volt talán a legnagyobb), mindenki Vettel monzai győzelméről beszélt (ami a Toro Rossoval valóban emberfelettinek hatott), és azt várta, hogy ő lesz az új Regenkönig (angolosoknak lefordítom: esőkirály, amúgy Schumacher egyik beceneve volt Németországban). Ehhez képest tőle mostanában semmit nem láttunk vizes pályán és Lewis (esetleg Max Verstappen) veri rommá a mezőnyt.

Ami különösen megfogott benne, az a jellemfejlődés, amin keresztülment azóta, hogy fiatalon megérkezett a Forma-1-be. A törő-zúzó kisfiúból a mezőny egyik legintelligensebb tagja lett, aki mindenre odafigyel, ötleteket ad a boxtaktikához és képtelen hibázni. Még a gumikkal is megtanult bánni: míg korábban többször bosszúsan szólt vissza a gumispórolást kérő mérnökének, hogy „ennél nem tudok lassabban menni”, idén nem egyszer láttuk, hogy a boxba bevezető körében futott zöld és lila (egyéni és abszolút legjobb) részidőt, ami ékesen bizonyítja, hogy korábban tudott volna gyorsabban is menni, csak tudatosan vigyázott a gumijaira. Ez megint az érettségét bizonyítja.

A magánélet egy dolog: bár én személy szerint nem kedvelem ezt az popsztár attitűdöt, jó látni, hogy a szponzorbarát politikai korrektségbe belemerevedett Forma-1-ben valaki föl meri vállalni a saját karakterét. Külön érdekesség, hogy ő a sportág történetének első „tenyésztett” versenyzője, akit gyerekkorától kezdve a különösen kérlelhetetlen Ron Dennis képzett ki, mára mégis a mezőny egyik legeredetibb figurája lett. A hétköznapokban persze milliószám szaladgálnak hasonló emberkék, a nagyvállalati sablonhoz szokott Forma-1-ben viszont egzotikumnak számít. Räikkönent – bár teljesen más temperamentumú – is azért szeretik ennyien, mert látványosan fittyet hány az elvárásokra, sőt sokszor tudatosan sportot űz a polgárpukkasztásból, csakúgy, mint annak idején James Hunt. Míg azonban nála ez sokszor a versenyzés rovására megy (pl. a 2012-es Brazil Nagydíj előtt kihagyta a kötelező pályabejárást, pedig ha ott van, tudta volna, hogy le van zárva az a bizonyos szervizút, amin a versenyen vissza akart jönni a pályára), Lewisnál ilyet nem tapasztalunk: amint megérkezik a pályára, ki tud zárni mindent és csak a feladatára koncentrál, amit hatékonyabban lát el, mint valaha.

Összességében lehet szeretni és lehet nem szeretni, szíve joga mindenkinek. Lehet fanyalogni, hogy már megint a Mercedes nyert (sorozatban ötödször). De azt nem lehet elvitatni, hogy idén (is) ők végezték a legjobb munkát. Idén is a Lewis Hamilton-Mercedes „csomag” bizonyult a legjobbnak a Forma-1-ben. Lewis és a csapat is az ötödik világbajnokságát nyerte, emellett a teljesítményüket is ezzel az osztályzattal, meg egy fölé biggyesztett (háromágú) csillaggal lehet értékelni.