Tudtuk, a motorsport nem veszélytelen. Tudtuk, a motorosok aztán tényleg minden alkalommal az életüket kockáztatják, amikor nyeregbe pattannak - mégis,amikor megtörténik a baj, úgy érezzük, elvesztettünk egy darabot magunkból. Mert mi, akik folyamatosan nyomon követjük a világbajnokság eseményeit, kicsit már családtagnak érezzük ezeket a srácokat, akik a veszéllyel mit sem törődve hétről-hétre felpattannak a motorra, hogy újra és újra a halál képébe nevessenek.

Marco Simoncelli az egyik legvadabb és legbátrabb volt mindannyiuk közül.

Sosem mérlegelt, mindig belement a legkeményebb csatákba is. Nem érdekelte a veszély, olyan volt mint a régi idők nagy motorosai. Amikor nyeregbe pattant, leszállt nála a vörös köd, megszűnt létezni a világ, a szeme előtt csak egy cél lebegett: győzni, mindenáron.

Nekiment bárkinek, bármikor, bárhol. Ayrton Sennához hasonlóan vallotta, a második helyezett a legelső a vesztesek sorában, s mint győzelemorientált ember, egyáltalán semmibe sem nézte. Megesett vele, hogy az utolsó kanyarban inkább megkockáztatott egy halálra ítélt előzést, és bukott egy hatalmasat, de a vereségbe sohasem nyugodott bele. Igazi olasz fiatal volt, életvidám, laza, jókedélyű, megspékelve a csak a motorosokra jellemző forrófejűséggel és öntörvényűséggel.

Hogy ez lett volna a veszte?

Aligha. Őt ezért szerettük, ki kevésbé, ki jobban, de olyan biztosan nem akadt, aki így vagy úgy ne tisztelte volna őt. Őrült zseni volt, a szó legnemesebb értelmében, versenyről versenyre ingadozott a teljesítménye a félőrült bolond és a világklasszis között - mágnesként vonzotta a bajt, de ezzel együtt a sikereket is. Nem is kérdés, halálában legendává nemesült.

Huszonnégy éves volt, éppen annyi, mint a Forma-1-ben mostanság éppen sikert sikerre halmozó Sebastian Vettel - fájó, Marco már nem gyarapítja tovább sikerei számát. Cserébe viszont mi mindörökre megőrizzük szívünkben ezt a vadóc, mindig mosolygó, mindig heves srácot, aki az életét adta egy álomért: a győzelem reményéért.

Az ember próbál nem emlékezni a szörnyű baleset megrázó képeire, de közben nem megy ki a fejéből, vajon megelőzhető lett volna-e a tragédia, ha Simoncelli saját magát meghazudtolva nem akar fennmaradni a motoron a megcsúszás után, hanem elengedi azt, és kicsúszik vele együtt. De nem, a szív felülkerekedik, Marco ösztönösen cselekedett, ráadásul pont olyan szellemben, ahogy korábban egész karrierje során: nem törődve a következményekkel, improvizált.

Hogy éppen a nagy példakép, a szeretve tisztelt mentor, Valentino Rossi hajtott át Simoncelli fején, tehetetlenül, már csak a sors gonosz fintora volt - és aki látta az eset után Vale arcát, azt a bizonyos tanácstalan gyötrelmet a szemében, pontosan tudja, a Doktor karrierjének nagyon könnyedén vége lehet most. Ha nem is a gyakorlatban, de lelkileg biztosan.

Csoda ez? Aligha.

Marco Simoncelli, legyen csendes pihenésed!

Marco Simoncelli halálos balesete a MotoGP Maláj Nagydíján