Koreai Nagydíj

Unalomig játszva - futamértékelő

  • Kele János

Biztos bajnoki cím ide, vagy oda, Vettel egyszerűen megállíthatatlan - tovább halmozza a rekordokat, miközben a riválisok szenvedve püfölik egymást az ezüstéremért.

Hamilton

Az a nagy helyzet, hogy nincs már nyitott kérdés az idei Formula-1-es világbajnokságban: Sebastian Vettel után a Red Bull is bajnok lett, a lényegi kérdések három futammal a befejezés előtt eldőltek. Mondhatnánk persze, hogy ettől még érdemes követni a futamokat, hajnalok hajnalán a TV elé támolyogni egy gőzölgő csésze kávéval, csak az élvezet kedvéért – de az igazság nem ez. A Koreai Nagydíj a tavalyi három órás tömény izgalom után idén másfél órás tötymörgést hozott, színtelen-szagtalan előzésekkel és unalmas vonatozással; a végén ráadásul beütött a krach, és ismét Vettel győzött, végtelenül simán és könnyedén.

Aki arra gondolt, hogy az egy héttel ezelőtt könyörtelenül behúzott világbajnoki cím után Sebastian Vettel majd hátradől, és hagyja szépen örömautókázva sikereket gyűjteni a vegetáló riválisokat is, az nagyot tévedett. A történelem legeslegfiatalabb kétszeres világbajnoka semmit nem vesztett lehengerlő motivációjából, példás koncentrációjából, és átlagon felüli taktikai érzékéből: úgy nyert, hogy minden valamire való szakember szerint most nem övé volt a leggyorsabb autó, nem ő rajtolt a pole-ból, és még az a kissé vabankra játszó taktika sem jött be, amit csapata a szombati napon eltervezett.

A legnagyobb tudorok erre persze azonnal kontráznak, mondván a pole-ból induló Lewis Hamiltonnak az egész futam alatt meggyűlt a baja az alulkormányozottsággal, ráadásul nem tudta kihúzni az első kört sem az élen, abszolút valószínűtlen módon a hosszú egyenesben kerülte ki őt Vettel egy látványos manőverrel – és itt a futam voltaképpen el is dőlt. A versenyen a Mclaren meg sem tudta közelíteni a hétvége korábbi szakaszaiban mutatott teljesítményét, a futamon elért leggyorsabb körük majd’ egy másodperccel maradt el Vettelétől, aki úgy volt piszok gyors, hogy közben a gumijait sem koptatta el idejekorán. Egy szó, mint száz, ez a német srác valamit nagyon tud, és ez a valami a közhiedelemmel ellentétben nem a magányos, zavartalan autókázás az élen a mezőny toronymagasan legjobb autójában. Egyrészt a Red Bull már régen nem veri toronymagasan a mezőnyt (sőt, Webber alatt sosem verte, ne feledjük, az ausztrál még nem nyert idén), és Vettel is pont eleget előzött már idén ahhoz, hogy elfelejtsük a dogmatikus kijelentést, miszerint képtelen kerék a kerék elleni harcban riválisai fölé kerekedni.

Amellett sem lehet persze szó nélkül elmenni, hogy hősünk (Vettel) idén már a tizedik győzelmét aratta: eddig egyetlen ember volt az F1 történetében, aki kétszámjegyű győzelmet tudott összehozni egy szezonon belül, méghozzá egy bizonyos Michael Schumacher. Apró különbség azonban, hogy Schumacher több, mint tízgyőzelmes szezonjai során bőven jutott morzsa a csapattársnak is (2002-ben Barrichello négy, 2004-ben két győzelmet is aratott), addig Vettel idén úgy aratott tíz futamsikert, hogy közben a csapattárs még nyeretlen.

Nem mellesleg egyébként a mai volt a Red Bull történetének huszonötödik nagydíj-sikere, mindezt pedig úgy, hogy az elsőt 2009-ben aratta – nem meglepetés, Sebastian Vettel. A kétszeres világbajnok német egyébként 24 éves korára már húsz győzelemnél jár; természetesen ilyen fiatalon soha, senki nem nyert még ennyi versenyt. Összehasonlításképpen: Michael Schumacher ennyi idősen pole pozíció nélkül, két szerencsés győzelemmel a tarsolyában várta az 1994-es szezon rajtját.

No, de vissza a versenyhez, mert egy pár szót akkor is illik szólni róla, ha voltaképpen annyi történt pusztán, hogy másfél órába tömörítve láthattuk az idei versenyidény összes hibáját. Azt, hogy Vettel egyszerűen túl sok, túl jó ennek a mezőnynek; azt, hogy Webber egyszerűen túl töketlen ahhoz, hogy valaha még komolyan versenybe szálljon a bajnoki címét; és azt is, hogy Hamilton egyszerűen képtelen megtalálni az átmenetet az ámokfutás és a higgadt, korrekt, mégis kemény versenyzés között.

Unalmas volt, ne is vitassuk, cserébe viszont idegesítő: mert egész végig ott lebegett a láthatáron egy tucatnyi előzés, rengeteg kerék a kerék elleni csata – ha egy kicsit jobb a pálya, jobban működik a DRS-zóna, vagy bevállalósabbak a pilóták, könnyen lehet, korszakos futamot láthattunk volna.

Így is volt persze egy lélegzetelállító Hamilton-Webber csata, előzött egyszerre kettőt Barrichello, állt a pofon rosszabbik végén Kobajasi, és Schumachert is felöklelte az F1 különbejáratú Patyomkin páncélosa, az utóbbi időben egyre inkább tavalyi önmagát idéző Petrov.  A Renault egyébként is csak árnyéka önmagának, Petrov képtelen hiba nélkül lehozni egy hétvégét, Senna egyszerűen gyenge, az autó egyre rosszabb – az idény elején még két dobogót is összehozó francia alakulat alsó-középcsapattá silányult, nem is vitás.

A Toro Rosso például röhögve vert el őket, Alguersuari a végén még Rosberget is lenyomta erőből, ráadásul a középmezőnyből induló Buemi is simán bejött pontszerzőnek, nem is vitás, a kisebbik Red Bull nagyot lépett előre az új fejlesztésekkel. Úgy tűnik, Tosték rámennek a konstruktőri tabella hatodik-hetedik helyére, ez több pénzt, és nagyobb esélyt jelentene nekik a következő évadra – mindezt pedig úgy, hogy egy egész seregnyi tehetséges pilóta toporog a küszöbükön, például a francia új hullám büszkesége, Vergne, hogy csak a legújabb próbálkozóról beszéljek.

A Ferrarinál a taktikai részleg hozta magát, az első kiállások után csak az nem került Massa és Alonso elébe, aki nem is akart: innen már csak az lehetett a cél, hogy amennyire lehet, hozzák vissza a reményeket, és legalább tisztességes eredménnyel zárják a futamot. Ez végül sikerült, Alonso a második helytől belátható távolságra lemaradva zárt ötödikként, Massa viszont, bár szokás szerint harcosan kezdett és a dobogóért harcolt, megint belefulladt a mezőnybe, és a nagyoktól leszakadva lett hatodik. A kis brazil kálváriája egyre zaftosabb terepet nyújt a szaksajtó számára, a vak is látja, nem az autóval van a nagyobb gond, hanem Felipével: képtelen konstans versenytempót futni, fejben egyszerűen nem elég erős, az önbizalma a romokban hever, cserébe viszont talán túlságosan is akar, és szentül meg van győződve arról, hogy megvannak a képességei ahhoz, hogy legyőzze Alonsót. Jelenleg viszont éppen az a nagy helyzet, hogy a fasorban nincs hozzá képest, még dobogóra sem tudott idén állni, és a bajnokság első öt helyezettjétől távolabb van a bajnokságban, mint tőle az egyébként reménytelenül gyenge autót hajtó mercedesesek. Őszintén szólva meg lennék lepve, és igencsak rossz döntésnek tartanám, ha még jövőre is ő vezetné a kettes számú Ferrarit.

Már persze akkor, ha a Domeniali vezette Scuderia akar még valamit elérni ebben a sportban, és elhiszi, hogy Vettel és a Red Bull verhető. Mert valljuk meg őszintén, már nemhogy megcsinálni, hinni benne is szinte lehetetlen…