Amikor a legendás osztrák versenyző 28 éves korában meghalt, csak a kezdetén volt egy nagy útnak. Új dimenziókat villantott fel az F1 világában, de már nem volt ideje kiteljesedni. Újfajta varázslatot, szellemességet és lazaságot hozott az autósportba, olyat, amilyet előtte sosem tapasztalhattunk. Csodálatos tehetségéhez jóformán semmit nem lehet hozzátenni – talán csak annyit: kortársai egyszerűen zseninek nevezték. Annak az úgynevezett „vad érának” volt ő a legjelentősebb versenyzője, melyben annyi nagy tehetséget vesztett a Formula 1. A legenda azonban nem veszhet el - örökké szívünkben őrizzük emlékét.
Gyermekkorát már Stájerországban töltötte az eredendően németországi születésű Rindt, s fiatal éveiben hasonló értékek tisztelete mentén élte napjait, mint kortársa és barátja, a később szintén F1-es versenyzővé, majd a Red Bull hivatalos tanácsadójává avanzsáló Helmut Marko. Olyannyira hasonlatosak voltak egymáshoz, hogy grazi középiskolájuk napra pontosan egyszerre állt elő egy csábító ajánlattal, mely mindkettejükre vonatkozott: tanulmányi előmenetelükre való tekintettel az iskola hajlandó volt egy sikeres bizonyítványt kitölteni a nevükre, melynek feltételéül mindössze néhány apróságot szabott a vezetőség. Például hogy azonnal hagyják el az épületet (ahogy arrafelé mondták volt, sehr schnell), és keressenek egy másik oktatási intézményt, ahol zavartalanul kitombolhatják magukat. Lehetőleg persze minél messzebb a korábbitól, csak hogy a fogadtatásuk az új iskolában elfogadhatóan melegre sikerülhessen.
A Bad Aussee-től 160 kilométerre fekvő, „Utolsó remény” névre hallgató iskola tehát éppen ideálisnak tűnt a két igencsak problémás nebuló számára. Itt aztán nem érhették utol őket olyan követelések, mint hogy, miért kötött el egy rendőrségi robogót a kis Jochen, vagy hogy ugyan mi történhetett a kis Helmut Marko édesapjának Chevrolet Impalájával az éjszaka kellős közepén. Mert hogy takarosan összetört, az biztos, mint ahogy az is, hogy Markónak ebben az időben még nem lapult a zsebében vezetői engedély. Persze a szándékaik egyáltalán nem voltak rosszak, sőt. A banda becsületkódexében foglaltaknak megfelelően a Chevrolet Impala - Simca Monthléry versenyben a gyorsabbik autó csak kanyarokban előzhetett - ám ez a már-már pironkodásra késztető nagyvonalúság sem tudta megakadályozni az előre látható hatalmas balesetet. Marko autója a koccanást követően több szaltót is vetett a kanyarban, mire hősünk legjobb barátja úgy döntött, hogy katapultál: szerencséje volt, hisz a Chevy jobbra, míg ő balra repült.
Jochen Rindt versenyzői karrierjére hatalmas befolyással volt a fenti eset. Jó barátja, a szintén kalandos előéletű Helmut Marko így beszélt erről: „Manapság a legtöbb versenyző gokartokkal kezdi és pályaversenyzéssel. Minket viszont a közutak viszontagságai és trükkjei tanítottak meg vezetni – nem is akárhogyan. Igaz, hogy az autót édesapám garázsából kölcsönöztük, és a rendőrséggel is akadt összetűzésünk, de az utcai versenyeinken megszerzett tapasztalatainkat két F3-as szezonban is kamatoztathattuk. Ma az ilyen fiatalok leginkább a bíróság előtt kötnek ki.”
A fenti történet után mindössze öt vagy hat év telt el, s 1965-ben a szemtelenül fiatal Jochen Rindt megnyerte a Le Mans-i 24 órás versenyt, méghozzá egy privát Ferrari volánja mögött. Nem kis teljesítmény volt, hisz a mezőny hemzsegett a maranellóiak és a Ford gyári masináitól – nem is csoda, hogy Rindt neve egy csapásra felkerült az autóversenyzés térképére.
Egy ilyen siker után mi más is következhetett volna, mint a Formula 1-es szerződés: Rindt előbb a Coopernél, majd a Brabhamnél versenyzett, ám autóinak gyengesége megakadályozta abban, hogy nagyobb sikereket érjen el. Látványos momentumokban azonban nem szűkölködött az, aki figyelemmel követte az osztrák futamait: szinte minden szakértő értetlenül állt az előtt, hogyan tudta gyengécske versenygépeivel olykor még a legnagyobb menőket, a Lotusokat, a Ferrarikat vagy épp a nagy bajnokokat, Jim Clarkot és Jackie Stewartot is megtréfálni.
Közben a fiatal osztrák versenyző Formula 2-es versenyeken is megmérettette magát - akkoriban ezt még könnyen össze lehetett egyeztetni az F1-es versenyzéssel. Rindtnek ráadásul előnyére is vált a kiruccanás: a gyengébb mezőnyben, ahol autójának nem volt nagy hátránya az éllovasokéhoz képest, még inkább kiütközött csodálatos tehetsége: Rindt egyszerűen legyőzhetetlennek bizonyult.
Erről leginkább a gyermekkori barát, Helmut Marko tudna beszélni, akinek időközben egy csúnya sérülés miatt kellett végleg abbahagynia bimbózó F1-es karrierjét: „Nagyon könnyedén és lazán versenyzett, legjobb napjain egyszerűen verhetetlen volt. Leginkább Gilles Villeneuve-höz vagy Ronnie Petersonhoz tudnám hasonlítani, esetleg a csúcsformában versenyző Gerhard Bergerhez. Elképesztő módon ura volt az autójának, rendkívül képzett sofőr volt, és ehhez még egy jó nagy adag lazaság és bátorság is társult. Ennek pedig főleg az olyan nagy sebességű kanyarokban volt jelentősége, mint amilyen a híres-hírhedt silverstone-i jobbos a célegyenes után. A mi időnkben ez egy olyan kanyarnak számított, aminek a bevételéhez minden tehetségedre és a világban meglévő hitedre szükség volt. Nos, Jochen ezt a kanyart a szegélykövek mellett, teljes gázon vette be – más szerintem nem is volt erre képes akkoriban. Nagyszerű képessége volt, hagyta kifelé csúszni az autója hátulját, ám csak addig a pontig, míg az segítette az előrehaladást. Ez volt az ő névjegye a Formula 1-ben.”
A finn szépséggel, Ninával nem indult ilyen könnyedén Rindt története. A sármos és sikeres osztráknak két évébe telt, mire teljesen meghódította a lány szívét – de 1967-ben összeházasodtak. Eleinte viccesnek ható kinézetét, öltözködését ezek után a felesége vette kezébe, s közösen kialakították Rindt új megjelenését: ezt követően az osztrák lett a kor szimbóluma, a popsztár megfelelője a Forma 1-es garázsok környékén. A divat és a megjelenés területén egyszerűen nem tudott mellényúlni, erre a későbbi háromszoros világbajnok, Niki Lauda így emlékezett: „Volt egy Ford-reklámfotó abban az időben, melyen Jochen szerepelt. Egy hihetetlennek látszó bundakabátot adtak rá, ami bárki máson tökéletesen nevetségesen állt volna, ám Jochen valahogy ebben is divatosnak és sármosnak látszott. Egyszerűen nem tudott olyat tenni, ami ne lett volna menő.”
Ebben persze szerepet játszott Jochen varázslatos személyisége is, az a kedélyesség, humorosság, mely egyedülállóvá tette őt a paddockban. Szinte mindenkihez volt egy-két viccesnek szánt félmondata, az összes versenyzőtársat folyamatosan zrikálta - nagyban hozzájárulva a korszak sajátságos boxutcai hangulatához. Ez természetesen már akkor is csak kiváló angoltudással volt lehetséges - Rindt pedig ebben is kiemelkedett kortársai közül, sőt egy egészen egyedi beszédstílust honosított meg a pályák környékén.
Amikor 1968-ban bejelentették, hogy a Lotushoz szerződik, a nemzetközi érdeklődés is a többszörösére nőtt Rindt iránt. Mindenki azt találgatta, vajon hogyan tud együtt dolgozni a Cirkusz két talán legkarizmatikusabb egyénisége: a mindenki által tisztelt, óriási hírnévnek örvendő csapatvezető, a bukókabin feltalálója, egy sikercsapat kovácsa, Colin Chapman és a Formula 1 fenegyereke, Jochen Rindt. 1970 nyara tehát mindössze egyetlen dologról szólt: a világ arra figyelt, hogyan alakul a Lotusban ülő Rindt és a teljes mezőny harca. Nem túlzás kijelenteni, hogy klasszikus egy mindenki ellen, mindenki egy ellen szituáció volt az akkori. És az osztrák „popsztár” nem is okozott csalódást rajongóinak: Monacóban egy hihetetlen versenyt nyert meg, amikor addig üldözte az előtte autózó Jack Brabhamet - aki nem mellesleg háromszoros világbajnok volt -, míg az (éppen az utolsó kanyarban) falnak nem ment. Innen pedig nem volt megállás: Rindt győzni tudott Zandvoortban, Clermont-Ferrandban, Brands-Hatchben és a Hockenheimringen is. Világbajnoki vezetése tehát egy pillanatig nem forgott veszélyben.
Ausztria és Németország nemes egyszerűséggel megőrült az új F1-es sztárért. Azóta azonban már tudjuk, Rindt érezte a hatalmas veszélyt, amiben élt: vissza szeretett volna vonulni, normális, hétköznapi életet élni. Ám volt még egy nagy célja: a világbajnoki cím. Rindt nem volt bolond ember, pontosan ismerte a statisztikákat: abban az időben a versenyzés egyenlő volt az orosz rulettel, különösen, ha az ember Lotust vezetett. Rindt hat F1-es szezonja során például nem kevesebb, mint 12 pilóta vesztette életét versenyzés közben, köztük olyan nevek, mint Bruce McLaren, Jim Clark, Lorenzo Bandini vagy Rindt egyik legjobb barátja, Piers Courage.
Kétségtelen, hogy versenyzői évei alatt Rindt felnőtt, megkomolyodott. Érezte, hogy azt az őrült életet, melyet ő él, nem lehet már túl sokáig folytatni. Imádta a feleségét, Ninát és a lányát, Nataschát, szeretett volna sok időt velük tölteni, úgy, mint egy hétköznapi családapa.
A másik oldalon viszont ott volt becsvágya, mely meggyőzte őt arról, hogy Chapman igazat beszél: a legendás angol csapatfőnök pedig nem volt rest ígérgetni, órákat beszélt Rindtnek legújabb terveiről, és arról, hogyan nyerik majd meg együtt az összes létező bajnoki címet. És Rindt is tudta, hogy nem lehetetlen a küldetés - hisz kettejük zsenialitását és a Lotus csodálatos technikai hátterét elnézve gyakorlatilag legyőzhetetlennek tűntek.
Még most is, 40 évvel később visszatekintve a monzai balesetre, ugyanolyan banálisnak tűnik az egész, mint akkor. A Parabolica kanyarban eltört az osztrák féktengelye (az egyik olyan alkatrész, melyből a Lotus speciális, könnyített elemeket gyártott), és Rindtnek esélye sem maradt. A Lotus a korlát felé repült, nekicsapódott, és Rindt nem mozdult többé. A mai autók már könnyebben kezelik az ilyen helyzeteket, egy modern autóban ülve Rindt is megúszta volna sértetlenül a balesetet: az ütközés után kivette volna a kormányt, kikászálódott volna az autóból, majd a kormány visszatétele után kezében sisakjával ballagott volna a boksz felé. 1970. szeptember 5-én azonban nem így történt.
A sors legnagyobb tragédiája talán az, hogy a mezőnyből éppen Rindtnek volt a legvilágosabb elmélete arról, hogyan tehetnék biztonságosabbá az F1-et. Barátjával, Jackie Stewarttal együtt gyakorta felszólaltak olyan, ma már egyértelműnek látszó biztonsági óvintézkedések érdekében, mint a karbonszálas bukókabin vagy a szélesebb bukóterek.
Monzát követően Rindtnek kétszer annyi pontja volt, mint a bajnokságban őt követő ferraris Jacky Ickx-nek. Volt még hátra három verseny az USA-ban, Mexikóban és Kanadában. A belga tehát matematikailag még befoghatta volna Rindtet, ám Watkins Glenben csupán negyedik helyen ért célba, így pedig elszálltak az esélyei. Jochen Rindt, a Formula 1 első és mindezidáig egyetlen posztumusz világbajnoka lett. Jacky Ickx pedig a mai napig úgy tartja, hogy ennek így kellett lennie, így volt helyes. Azt hiszem, ebben mindannyian egyetérthetünk vele.
Vélemények a „fenegyerekről”:
Jacky Ickx (BEL, Ferrari) - „Az, hogy nem tudtam győzni Watkins Glenben, igazi feloldozás volt a számomra. Hogyan is vehetném el egy olyan embertől a bajnoki címet, akinek már nincs esélye megvédeni azt? Azt a bajnoki címet egyedül ő érdemelte meg, senki más. Ez volt a legjobb megoldás: a legkiválóbb versenyző, ha halála után is, de kapja meg az elismerést, ami neki jár. Szomorú történet ez, mindig könnybe lábad a szemem, ha visszagondolok rá.”
Jacky Stewart (SCO, Tyrell) - „Szörnyű, ami Jochennel történt. Helen, a feleségem bement a kórházba Ninával (Jochen felesége – a szerk.), hogy ott legyenek az ágya mellett. Azt hiszem a legszörnyűbb érzés egy feleségnek, hogy egy másik feleséget vigasztaljon a férje halálos ágya mellett. A baleset után én is rohantam azonnal a kórházba, de Nina és Helen egyszerűen eltűnt. Nem tudtam mit kezdeni magammal, visszamentem az időmérőre, de akkor már sírtam, mint egy kisgyerek. A teljesítményemben nem befolyásolt az eset, ki tudtam zárni a halálfélelmet, hisz a valaha volt legjobb körömet futottam Monzában. Az érzelmeim azonban nem csitultak, emlékszem, hogy John Lindsay, a legjobb barátom odajött hozzá, és adott egy Coca-Colát, hogy igyam meg. Lehúztam az egészet, majd dühödten a boxot a pályától elválasztó falnak dobtam az üvegét. Akkor kijött belőlem az összes elfojtott érzelem.”
Emerson Fittipaldi (BRA, Lotus) - „1970-ben még csak a harmadik számú pilóta voltam a csapatnál Rindt és John Miles mögött. Tisztán emlékszem arra a napra, reggeli közben a jövő évi szerződésemről beszélgettünk, majd nem sokkal később bekövetkezett a katasztrófa. Szinte sokkolt bennünket. Én 22 éves voltam, és azt az embert vesztettem el, akire példaképként, egyfajta idolként tekintettem, s rajongásig szerettem. Nem is csoda, hisz mindig nagyon jó volt hozzám, sokat segített, amikor Brazíliából Európába kerültem, rengeteget köszönhetek neki. Kívülről talán hidegnek tűnhetett, de ha jobban megismerte valaki, egyből rájött micsoda egyéniséggel van dolga. Nagyon kedves tudott lenni mindenkivel, hiszen nagyszerű ember volt. Kivételes tehetséggel megáldva.”
Sir Jack Brabham (AUS, Motor Racing Developments) - „Az 1970-es monzai hétvége egy szörnyen fájdalmas emlék nekem. Nagyon közeli barátságban voltam Jochennel , sok közös emlékünk volt, nagyszerű versenyeket vívtunk egymással. Nagyon nagyra értékeltem őt, mint versenyzőt, hatalmas szíve volt, soha, egyetlen pillanatra sem adta fel. Emellett kivételes egyéniség is volt, egy olyan ember, akinek hatalmas szerepe van abban, hogy manapság ennyire népszerű az F1.”
Sir John Surtees (GBR, Team Surtees) - „Abban az időben sok olyan tehetséges pilóta versenyzett, aki a megfelelő autóval, a megfelelő körülmények között, kellő bátorsággal a háta mögött akár a világbajnoki címért is harcba szállhatott. Jochen is közöttük volt. A balesetet műszaki hiba okozta, és a pilótáknak ismét rá kellett jönnie, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk irányítani versenyzés során. Sokan már el is felejtették mindezt, de akkor Monzában egy pillanatra ismét megállt mindenki, hogy elgondolkozzon azon, mennyire veszélyes is szeretett sportja.”