Taktika zóna

Ál kilences, inverted winger, és egyéb ínyencségek

  • Kele János

Ahogyan azt tegnap már megígértük, folytatjuk a szezon tanulságait elemző taktikai cikksorozatunkat – a mai, befejező részben terítékre kerül az ál-kilences és Messi házassága, az argentin futballhagyományok és Ferguson újabb nagy húzása is.

Rooney és Messi a 2010/2011-es szezon két legnagyszerűbb játékosa

Előző részünket valahol ott hagytuk abba, hogy mennyire eltér a válogatott és a klubfutball: előbbinek már szinte teljesen elveszett a varázsa, a pár napos összetartások alatt egyetlen egy edző sem tud csodát művelni, sőt, az egy-egy nagy torna előtt szinte kötelező penzumként kiírt 30-40 napos edzőtáborok sem elegendőek a világmegváltó taktika kidolgozására. Egyértelmű tehát, a futball fejlődésének katalizátorait a kluboknál kell keresnünk – legyen szó akár edzőkről, akár játékosokról, akár formációkról.

A mögöttünk hagyott szezonban két ilyen volt: Lionel Messi egyre markánsabban kirajzolódó „hamis kilences” szerepköre, valamint a Sir Alex Ferguson által teljesen új köntösbe bújtatott manchesteri 4-4-2, Rooney-val a klasszikus trequartista szerepében.

Messi ál-középcsatár szerepe egyébként szigorú szemmel nézve nem is a mögöttünk hagyott évad újítása, hisz az argentin támadó még 2009-ben, a United elleni Bajnokok Ligája döntőben barátkozott meg az igencsak egyedi feladatkörrel– ám a jelenség beérése, Messi újabb szerepkörben való trónra kerülése egyértelműen a 2010-2011-es szezon folyománya. Most már könnyű szívvel mondhatjuk, hogy Guardiola támadójátékának egyik alapjává lett a középpálya felé visszamozgó, a védekező középpályások és a hátvédek közötti folyosóban helyet kereső Messi játéka, miközben persze azért arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez a fajta szerepkör gyakorlatilag megvalósíthatatlan lenne Xavi és Iniesta nélkül. Erre jobb példát az éppen most befejeződött Copa Américánál nem is találunk: az argentinok kapitánya, Sergio Batista ugyanis éppen azt a 4-3-3-at próbálta játszani eleinte, mint amit a katalánok (tehát Messivel a támadósor centrumában), ám a siker finoman fogalmazva sem volt olyan hangos, mint Guardiola esetében. A hiba leginkább abban keresendő, hogy az argentinoknál sem Xavira hajazó creator, sem Inistával egyenértékű passer (Banega még utánzatnak is rossz) nem található, így a rendre visszalépő Messinek egyszerre három ember helyett is güriznie kell. Annyira pedig azért még ő sem jó, hogy egy fárasztó klubszezon végén, a felezővonalig visszalépve egyszerre játssza el Xavi, Iniesta és saját maga barcelonai klónját is, miközben öt emberen át végigszlalomozva lő a hálóba…

No, de térjünk is vissza a mögöttünk hagyott szezonra, és a hamis kilences szerepkörére – nem Messi volt ugyanis az egyetlen, aki ebben a pozícióban nyújtott kiemelkedő teljesítményt saját csapatában. Carlos Tevez például egészen pofás szezont tolt le, amolyan ál-középcsatárként a Cityben, hogy mást ne mondjak szerzett 21 gólt a bajnokságban, és FA-kupa győzelemre vezette övéit. Hogy akkor miért játszott balszélsőt a Copán? Talán maga Batista sem tudná megmondani….

Érdekes egyébként kicsit kitérni arra is, miképpen lehet az, hogy a modern futball egyik virágzó posztján éppen két argentin csillag tud hétről-hétre kiemelkedőt nyújtani (és itt jótékonyan elfelejtkezünk például Alekszandr Kerzsakovról, aki a Zenitet egészen bajnoki címig repítette hamis kilencesként)? A válaszok az argentin futball egészen mély gyökereiben keresendők.

Argentína ugyanis az egyik őshazája az igazi irányítós játéknak. A pampák földjén mindig az olyan játékosokat emelték istenné, akik ha kellett megálltak és szétnéztek a pályán – hogy aztán valami akkora húzással álljanak elő, amire a fél stadion tátott szájjal reagál. Hogy mást ne mondjak, a gauchóknak köszönheti a világ Maradonát, Kempest, Ortegát, vagy éppen a Xavit megelőző időszak egyik legnagyszerűbb irányítóját, Riquelmét…. Ugyanakkor azonban a fantasztikus tízesek mellé mindig került egy-két igazi gólvágó, amolyan klasszikus kilences, aki, ha kellett háttal, combbal, vagy éppen térddel is képes volt a hálóba találni, és igen ritkán maradt rúgott gól nélkül. A teljesség igénye nélkül, csak néhány név az utóbbi évekből: Crespo, Palermo, Milito, Higuaín.

Ennyi klasszis kilences és tízes után meglepő, hogy éppen kék-fehérben szaladgálnak a világ legjobb „köztesei”, akik a középpálya felé visszalépve irányítják is csapatuk támadójátékát, másrészről pedig a gólok jelentős részét maguk is lövik?

Aligha.

Mint ahogyan az sem váratlan, hogy a hamis kilencesek térhódítása más posztok előtt is megnyitotta az átalakulás lehetőségét, hogy mást ne mondjak, teljesen más szélsők játszanak a Barcelonában, mint például az igazi, vérbeli középcsatárral operáló Bayernben. Egy Pedro, vagy egy Villa a szó szoros értelmében véve nem is szélső, hiszen elsősorban nem a vonal mellett helyezkedik, nem a széle felőli lába elé cselez és nem is beadásokat próbál kierőszakolni. Az angol szaknyelv szélső támadóknak, vagy még beszédesebben inverted wingernek nevezi őket: elsődleges ismertetőjegyük pedig az, hogy az oldalovonal mellől minden esetben befelé törnek, ám nem úgy, ahogyan az ellentétes lábú szélsők, Robben, vagy éppen Ribéry teszik azt rendre – elsődleges céljuk az, hogy a hamis kilences visszahúzódása miatt keletkezett űrt betöltsék, benyomuljanak a védelem mögé, és minél több közvetlen, direkt gólhelyzetet alakíthassanak ki.

Érdekes módon azonban nem csak ál-középcsatáros rendszer esetén működik jól a szerepkör, André Villas-Boas Portója például klasszikus kilencessel (Falcao) futballozva is egészen elképesztően használta az inverted winger intézményét – elsősorban a jobb oldalon, Hulk révén. Ennek persze inkább Guarín hihetetlen sokoldalúsága volt az alapköve, mintsem Falcao szerepe, így bátran kijelenthetjük: a hamis kilences újbóli megjelenése és nem várt sikere az inverted wingerek korszakát is megnyithatja.

Korszaknyitó lehet egyébként  - nyilván más szempontból – Sir Alex Ferguson újabb nagy húzása, Wayne Rooney visszavont csatárként való szerepletetése. Érdekes módon a középcsatárként induló angol fenegyerekből nem Messi-féle ál-kilences faragott a skót mester (holott valószínűleg ezen a poszton is világszínvonalat hozhatna), hanem inkább a trequartisták virágkorára emlékeztető szerepkört fabrikált neki. A Unintednél nincsen támadás, amelyik ne menne keresztül Rooney-n, és nincsen olyan támadás sem, aminek a befejezéséhez ne érne a fel a jó öreg Wayne – egyszerre irányít és szűr, gólokat lő és kiszolgál, egyszóval mindent tud, amit a mai futballban egy klasszis játékosnak tudnia kell. Nem túlzás kijelenteni, az ő személye lehet a garancia arra, hogy a 4-4-2 valamiképpen (akár úgy is, hogy 4-4-1-1-re alakul át) túlélje az évtizedek viharát, és ha kissé innovatívabb verzióban is, de fel tudja venni a versenyt a mostanság divatos formációkkal. Annál is inkább, mert a United igazolásait elnézve egyre tisztábban rajzolódik ki Ferguson szándéka: Rooney marad a „second striker”, előtte Chicharito termeli a gólokat, hátul pedig egy eszeveszetten kemény, de ha kell, improvizatív fedezetsor segíti a mind hatékonyabb játékot. Ehhez kell keményítőnek Phil Jones, esszenciának pedig Ashley Young, arról nem is beszélve, hogy nem véletlenül tartják makacsul magukat a pletykák United és Sneijder, vagy épp Nasri kapcsolatáról.

Kisebb nyalánkságok persze akadtak még a fentieken kívül is a mögöttünk hagyott évadban (említsük meg példának okáért a háromvédős rendszerek viszonylagos reneszánszát a Napoli sikereire gondolva), de voltaképp mégis két dolog tartotta lázban a szurkolókat idén: a Barcelona és Mourinho párviadala; valamint Sir Alex újabb megújhodási kísérlete az MU élén.

Hogy aztán melyik volt a sikeresebb, melyik lesz hosszabb életű? Majd az idő eldönti.